Szabad Föld, 1996. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-02 / 1. szám

1996. JANUÁR 2. A tűréshatáron belül? A kormány után a helyi önkormány­zatok is megváltoztatták a vállalkozók adóterheit. Az adóváltozásokat a tör­vényalkotók az igazságosabb közte­herviselés igényével indokolták. Lé­vén, hogy a csaknem nyolcszázezer egyéni vállalkozó jövedelemadó-be­vallása erősen sántít, az összes jövede­lemadó több mint kilencven százalé­kát ugyanis a bérből és fizetésből élők állják. Súlyos gond viszont, hogy az adó­törvény nem tesz különbséget a „nagy halak” és a szerény, gyakran kényszer­ből született vállalkozások között, így könnyen elképzelhető, hogy végkép­pen elbúcsúzhatunk majd a falusi és városi cipésztől, szabótól, fodrásztól, festőtől... E kisvállalkozóknak első­sorban a helyi önkormányzatok visel­kedése fáj. Az ügyben érdekeltek sze­rint a Szombathelyen történtek - ahol nem kevesebb, mint ötven százalékkal (!) emelték az iparűzési adót - iskola­példája annak, hogyan kell tönkretenni a vállalkozásokat. Szőnye József, a Vas Megyei Kézműves Kamara elnöke maga is gyakorló vállalkozó. A Gyöngyös­falun található családi vas- és fém­szerkezetüzem egykori elődje egy kis lakatosműhely volt. Az eltelt több mint 23 esztendő alatt gazdag tapasztalatokra tett szert a köztiszte­­­­letnek örvendő mester, aki több mint négyezer kézműves vállalko­zót képvisel Vasban. "■ - Egyenesen lesújtó, amit a szom­bathelyi önkormányzat tett - jelenti ki K Szőnye József. - Ötven százalékkal tenni az iparűzési adót? Hol tudnak í­rni ennyivel nagyobb forgalmat a­­pénztelen világban a kis- és köze­­­i vállalkozók? Úgy tűnik, hiába is­mertettük a valós helyzetet több fóru­mon is. A helyi képviselő-testület író­­iasztal mögül eldöntötte a kérdést. Lám, nekik nem fontos a lakosság, a 1ó választópolgár óhaja. Hogy legyen ci­­­­lkész, szabó, fodrász, s egy sor szolgál­tatást végző szakember a városban. Ráadásul bevezették az építményadót­­is. Ám ebben is fura dolgokat tapasz­talni. Egy termelőmunkát végző egyé­ni vállalkozónak 600 forintot kell fi­­­­zetnie évente az üzlethelyiség egy négyzetmétere után, ugyanakkor a bankoknak és további jogi személyek­nek ennek csupán a felét. Nekünk, --kézműveseknek valójában „örülnünk” iós illene, hiszen csak 150 forintos sarcot .• szabtak ki ránk. Elképesztő fejetlenség ,­ van: egy magánpraxist folytató fogor­vosnak például nem kell fizetnie, egy szerencsétlen suszternek viszont gén... Ki érti ezt? — Félő, hogy egy sor vállalkozás megszűnik?­­Persze. Az önkormányzat pedig elbúcsúzhat a tervezett bevételeitől. Ez lenne a fennhangon hirdetett vállal­kozásbarát magatartás? A képviselő­­testület is jól tudja, hogy drasztikusan csökkent a lakosság fizetőképessége. Valószínű az is elkerülte a figyelmü­ket, hogy az elmúlt időszakban Ma­gyarországon negyvenezer kézműves adta vissza a vállalkozói igazolványát. Ez a folyamat törvényszerűen folyta­tódik. Ugyanakkor ezek az intézkedé­sek tovább erősítik a feketegazdasá­got! A Vállalkozók Vas Megyei Szövet­ségének elnöke és ügyvivője, Morris Pedro szintén tapasztalt üzletember. Vaskos dossziékat tesz az asztalra, ezekben egy sor részletes prognózis sorakozik. - Még szeptemberben, a négy főbb adótörvény várható változásai alapján kiszámoltam, hogy milyen következ­ményei lesznek a módosításoknak — mondja. - Az optimista változat sze­rint is megdöbbentő a végeredmény: a vállalkozási munka vagy nyugdíj mel­lett végzők hatvan-nyolcvanöt száza­léka 1996-ban visszaadja a vállalkozói engedélyét. De a főfoglalkozásnak több mint fele is. Ebből következik, hogy optimista változat nem létezik! Persze a vállalkozások nem szűnnek meg, feketén működnek tovább. És abból egy fillért sem lát az önkor­mányzat! A legszomorúbb az egész­ben, hogy a helyi képviselő-testület nem védi, hanem szétveri a területén lévő vállalkozásokat.­­­­ Az önkormányzatok bevétele a központi intézkedések miatt 1996- ban jóval kevesebb lesz, mint ko­rábban. Így van ez Szombathelyen is, ahol a hiányzó pénzt többek kö­zött helyi adókból próbálják előte­remteni... -Téves elképzelés, ha az önkor­mányzat a helyi adókra alapozza az 1996. évi költségvetését. Mert az adó­zók száma nem marad állandó. Éppen ellenkezőleg: egy évtizede először csökken az egyéni és gazdasági társa­ságok száma! A jelenlegi adórendele­tekkel ez a tendencia tovább erősö­dik... Sajnos a helyi adók drasztikus emelése mögött a szombathelyi önkor­mányzat gyávasága rejlik. A képvise­lő-testület ugyanis nem merte vállalni a közalkalmazotti szféra drasztikus csökkentését. Tisztelem a város pol­gármesterét, ám végre meg kellene ér­tenie, hogy ebben a pozícióban nem pártpolitikát, hanem várospolitikát kell folytatni! Ezt várja tőle és a képvi­selő-testület minden tagjától a város lakossága. Sajnos, nem ez történik... ! - Ön nem először fordul az Al­kotmánybírósághoz. - Amint megjelenik a Magyar Köz­lönyben a személyi jövedelemadó tör­vény, újfent így cselekszem. Azon egyszerű oknál fogva, hogy annak közérthetőnek kell lenni. Ám egyálta­lán nem az. Sőt, egy olyan előre nem kiszámítható elvonási rendszerről van szó, amely nem felel meg sem a jog­­biztonság, sem a jogállamiság köve­telményének. Szomorú, hogy a félre­orientált és tévképzetekben élő pénz­ügyi kormányzati őrülethez csatlako­zik az önkormányzat Szombathelyen. S tartok tőle, hogy másutt is. Holott a helyi képviselő-testületek feladata nem a bólogatás, a zsebmetszés erősí­tése lenne. Sokkal inkább, hogy a pol­gárai javát szolgáló rendeleteket al­kosson. Szombathely alpolgármestere, Fe­­iszt György először kicsit meglepődik a helyi vállalkozók panasza hallatán. Az ő tudomása szerint ugyanis körül­tekintő érdekegyeztető fórumok előz­ték meg a végleges döntést. Többek között a kamarákkal is tárgyaltak. - A szomszédos megyékben jóval több helyi adót fizetnek a vállalkozók, ennek ellenére megértem a szombat­­helyiek elkeseredését - tájékoztat Feiszt György. - Kénytelenek va­gyunk növelni a bevételeinket, ám nem hinném, hogy miattunk megy tönkre majd egy-egy vállalkozás. Sokkal inkább szerepet játszhat ebben az alapanyag- és energiaárak emelése. Az önkormányzat elsősorban nem a sarki cipész, a kisvállalkozó, hanem a nagyvállalatok, például a Falco és a hozzá hasonló cégek adójával számol. Mi úgy ítéljük meg, hogy még mindig a tűréshatáron belül maradtunk. Az iparűzési adót többek között azért emeltük, mert a pedagógusoknak fize­tést kell adni. Szombathelyen nem lesz kevesebb iskola, s azok fenntartá­sa a mi költségvetésünket terheli. Utóbbi mintegy 6,6 milliárd forint volt 1995-ben, s ennek a felét az okta­tási intézmények működtetése emész­tette fel.­­­­ A kisvállalkozók sérelmezik, hogy amíg például egy jól kereső fogorvos nem fizet építményadót a rendelője után, őket kötelezik er­re... - Az önkormányzatok az ilyen dön­téseket nem önkényesen hozzák. Jelen esetben is az adótörvény helyi alkal­mazásáról van szó. Ettől nem térhe­tünk el. Sajnos emiatt az adófizetők sokszor az önkormányzatokat támad­ják. Szombathelyen nagy vita előzte meg például azt a kérdést is, hogy egyáltalán ki tekinthető ma vállalko­zónak? Tény, hogy az adóemelés hely­ben is kemény politikai döntésnek mi­nősül, de egy város zökkenőmentes működtetése is az. Amiből nem csak a bérből és fizetésből élőknek kell ki­venniük a részüket. Pálfalvi Gábor s­ zxériui Átadtuk a Suzukit Swift neve sokaknak egyet je­lent a szatirikus mesével Gulli­ver történetei okán. Varga Sán­­dorné karcagi olvasónknak ez a név másért is mesél: ő nyerte Tótágas pályázatunk első díját, a Suzuki Swift személygépko­csit. Fortuna jól választotta ki ke­gyeltjét, akit - mint arról beszá­moltunk - tavaly Mikuláskor ke­restünk meg a jó hírrel. Eszter akkor még igazán el sem hitte, hogy ilyen szerencse érte. Az öregek napközi otthonában - munkahelyén - munkatársaink után elsőként az ottaniak gratu­láltak neki. Most már dokumentu­ma is van arról, hogy az övé a gépkocsi. Az átvételi elismer­vény szerint - mely a Suzuki Au­tószalonban Karcagon, a Kálvin utca 1. szám alatt készült - „Var­ga Sándorné átveszi a Szabad Föld Lapkiadó Rt. pályázatán a 285/1994. számú mellékelt jegy­zőkönyvben foglaltak szerint nyert Swift 1.06 A típusú, EZP- 652 forgalmi rendszámú sze­mélygépkocsit Leskó László fő­szerkesztő-helyettes átadótól”, így történt. A piros mese - a gépkocsi - ezzel Varga Sándor­né régi Szabad Föld-olvasó birto­kába ment át. Gratuláltunk a bol­dog nyertesnek ismét, s ugyan­ezt tette Nagy László, az autó­szalon vezetője is. A koccintás sem maradt el természetesen. Most már csak az a kérdés, hogy a karcagi nyertes megtart­ja-e a „piros álmot”, vagy eladja, s a pénzből javít körülményein. Eszteren látszott, hogy nehéz döntés előtt áll: könnyebb volt a tótágas betűket Szabad Föld szavakká összerakni! Köszönjük a jókívánságokat, melyeket a Tótágas című fejtörőjátékunk résztvevői juttattak el hozzánk. A szerkesztőség (Sprecher Ildikó felvétele) SZABAD FÖLD 3 Kérem, nézzék el nekem, hogy nem is dicsérőleg, nem is elismerőleg írok önmagunkról. , Hiszem, feljogosít rá az együvé tartozás, a sorsközösség, a jövő együtt megélendő része. S éppen a jövővel van bajom, azzal, hogy ,jsak miként nézünk elébe, hogyan vár­juk, mire számítunk s miként íté- ned­sünk felőle. Önökkel együtt jól tu­­y­dom, s még ha közhely is, leírom: az élethez bátorság, alkalmasint merészség szükségeltetik. Elvég­­­­re behúzott nyakkal, lesunyt te­kintettel, lemondó alázattal hogyan nézhetnénk szembe iga­zából nem sok jót ígérő holnapjainkkal? S merthogy nem sok jót ígérnek, pontosan ezért hiányolom mostanság egyre inkább a bátor kiállást s az ennek okán való magabízást. Ép­pen emiatt fogalmazódik meg bennem a megállapítás, mi­szerint finoman szólva bátortalan nép lettünk, durvábban s keményebben: félősek, ijedősek. Gyanítom, a köznapi gyávaság, meghunyászkodás tárgy­köréhez önöknek is vannak adalékaik. Engem egy, a közel­múltban történt beszélgetés késztetett töprengésre. Szót vál­tottam a fiatal házaspárral, a közelebb kerülés reményében kérdezgettem ezt-azt, s tudakozódtam gyermekeik felől. Amint szóba került a gyermekáldás, az asszony arcán hirtelen üdvözült mosoly terpeszkedett, szempillája boldogan rebe­­gett, s két tenyerét összezárva szólt: „Hála legyen a Teremtő­nek, eddig még egyszer sem maradtam úgy. Igaz, védeke­zünk. De ha úgy maradnék is, semmiképpen sem vállalnám, elvetetném. Egy ilyen mocsok világra én nem szülök gyere­ket, arról nem is beszélve, hogy a jövő semmi jót nem ígér.” Tűnődöm. Ki érti az embert, s ki érti ezt az emberpárt? Anyagi helyzetüket illetően bátran vállalhatnának gyereket, nem egyet, akár többet is. De nem, nem és nem. Hát persze hogy nem, amikor látnivalóan híján vannak a jövőváráshoz nélkülözhetetlen bátorságnak, bizakodásnak. Most lombosodik csak bennem igazán, amit az az asszony mondott, hogy semmiképpen sem szabad gyere­ket, gyerekeket szülni, vállalni, mert nem olyan a világ. Sze­rintem a világ, fájdalom, sohasem volt olyan, mint amilyen­nek szeretnénk. Ha évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt eleink is az asszonyhoz hasonlóan gondolkodtak volna, ak­kor most hol lenne ez a nép, ez a nemzet? Csak hát eleinkben megvolt a kurázsi, a mersz, a bátorság, s engedel­meskedtek az íratlan parancsnak, s komorabb időkben is vállalták a gyermekáldást. S a történet újabb történetet hoz fel belőlem. Janira gondolok, erre az egyébiránt talpraesett, jó eszű, életrevaló fiatal férfira. Munkanélküli lévén, az állás­­hirdetéseket bújja. Talál is eleget, de tovább nem jut, mert mindig meggyőzi önmagát, hogy ő arra a munkahelyre miért nem alkalmas. Gyávasága, ijedelme már-már tapintható, ha úgy veszem, éppen emiatt önnön áldozata is. Mert bátorság híján megfosztja önmagát a cselekvéstől, s hogyan vár jobb jövőt, ha el sem megy a hirdetésre jelentkezni? Kérem önöket, ne hagyják magukat becserkészni az egy­re jobban terjedő ijedtségkor, félelembetegség által. Mert rop­pant mód ártalmas, áldozatát a ma gondjaihoz, bajaihoz cöve­­keli, hamvába lohasztja a hitet és a reményt is, megfosztva attól a bizakodástól,hogy holnap hátha jobb lesz, mint ma. S a másik. Gondjaink elől semmi haszna letűnt időkbe, a mindent megszépítő emlékezethez menekülni. A jövő sokkal fonto­sabb, mint a múlt. És ki ne érezné a kötődést, a ragaszkodást az utána jövők iránt? Ne nevessenek ki, de engem roppantul érdekel, milyen lesz az unokám, a déd-, sőt az ükunokám. Sze­retném látni, megismerni őket, s majd úgy elmenni, hogy éle­tük kicsikét általam is kiteljesedik. Százszor leírnám: ne féljünk, ne rémüljünk meg a holna­poktól. Semmi okunk a félelmet gerjesztő kishitűségre. Bíz­zunk önmagunkban, bízzanak önmagukban. Mit megélt s mit kellett átélnie népünknek? S nem adta fel, mert megvolt benne a merészség. Kívánom, mindnyájunknak maradjon hű társa a bátorság! Ebben reménykedve köszöntöm önöket.

Next