Szabad Föld, 1996. július-december (52. évfolyam, 27-53. szám)

1996-07-02 / 27. szám

1996. JÚLIUS 2. Legendás Mária A baranyai falu olyan, mint az az­­ember, aki maradna is, menne is. Ház­soraival maradt volna a laposon, de az­után a szükség így hozhatta, kénytelen­­kelletlen ráépítkezett a Mecsek-lejtő­­re, követve a sarlóforma kanyar ívét. -‘De ha itt a község, a temploma­­ az or­­­szág egyik legszebb műemléke mi­­­ért áll fél kilométerrel odébb?­­ - Mert a hajdani falu ott volt a temp­lom tövében.­­ A temető felé ballagó barna férfi­­mondja ezt. (Milyen furcsa: a halál bi­rodalma tekintélyes sírköveivel szinte­­erőt sugall.) Sztecsovics István 71­­éves segédaknász - nyugdíjban­­ hite­les embernek tűnik. Hogyne, hiszen sorsa volt. A Tolna megyei Felsőle­­­perdről apjával szegődött vakondmun­kára Zobákra, onnan Komlóra. Két 3- ast nyomott le a brigádban: 33 évet.­­Azt mondja, olyan munka ez, mint a kiold, fogyó. Jó, ha háromszázan ké­szülnek ma sikjára. Neki még szeren­cséje volt, időben nyugdíjba tudott vo­­­sulni. Lakott egy évig az alföldi Csanádapácán, de visszavágyakozott a­­Dunántúlra. Három lánya van, mint Lear királynak: a csanádapácain kívül a felsőmindszenti meg a komló-szilvá­éi. Amúgy elvált, ne firtassuk hogyan,­­­miért. Most amolyan mindenefféle - őrző és karbantartó - az egyik, falun­­kívüli portán, mely németé, azaz ott dolgozó románé vagy erdélyi magya­ré, nem is tudja pontosan: az illető be­­szél magyarul, s nyaranként jön. A lé­nyeg, hogy fedél van a volt segédak­­ktász feje fölött. Onnan rálát a temp­lomra.­­ - Igen régi istenhajlék ez a miénk. " Az­ Árpád-kori, melyet a XI-XII. században emeltek, a XIII. század vé­­gén - ez volt az építészet későromán Teora - átformálták, a XIV. században. azaz a következő korszakban, a góti­kában bővítették, így aztán az értő,­­gyönyörködő tekintet egyszerre fedez­­­heti fel formájában, ablakaiban, ajtói­ban a vaskos, erődszerű román stílust,­­karcsúsodó tornyában, bejárataiban, más ablakaiban, támpilléreiben a falu­si gótika jellegzetességeit. Belül is a dísztelensége kelt áhítatot. 1742-ben egy remete, Varsányi István megújí­totta, 1937-ben restaurálták először.­­Akkor talán a két terebélyes hárs - Taikrek - csak csemete volt. 1975-ben a Műemlékvédelmi Felügyelőség állít­hatta helyre. (­­ Úgy mondják, még István kirá­lyunk rendelte a templomépítést. Tíz falu hívei jöttek dicsérni az Urat, egy­­egy tornyos hajlékba. Hanem a tatár nem félte Istent. Az elevent leölte, a vagyonkáját prédálta, a házait felgyúj­totta. Az itteniek védekeztek. Ha igaz, még meg is erősítették a templomukat is fabástyával. Ezt a kutyafejűek felgyúj­tották, és tovanyargaltak nagyobb zsákmány reményében. A falu népe szétszóródott a Mecsek rengetegében. Hová is jöttek volna vissza? A házak helyén pernyehalmok. Talán generáci­ók múltán odébb, ahol most is találha­tó, felépült az új Mánfa. Senki sem emlékezett a régi templomra. Hanem egyszer a Melegmányi-völgyben le­geltetett a csordás. Giling-galangolást hallott. Körülnéz: a csorda legel, de a bika sehol. Szakad inge, gatyája, amíg átvergődik a tanócon. Eláll a lélegze­te: egy folyondárral benőtt temp­lomharang kötele ráhurkolódott a bika szarvára, így kondult meg a harang. Meglett a mánfai szép templom, így volt?­­ Egy emléktábla a Fábián Béla utca 79-es ház falán, lépésnyire az első vi­lágháborús emlékoszloptól meg a kő­korpusztól, melynek aljában gondos kezek fehér vászonruhácskába öltöz­tették Máriát. A márványlap szövege: „Ebben a házban lakott Fábián Béla partizán, aki 1945 februárban a barcsi Dráva híd felrobbantásával halt hősi halált. Emlékére állította a HNF és KISZ városi bizottsága 1970. február 28.”­­ Rossz gyerek volt a Béla - hábo­rodik fel az asszony, aki szögesdrótot vonszol maga után. - Hát milyen gye­rek az olyan, aki megszökik a cimbo­ráival? Nem is mond igazat a tábla. Itt a nagynénje lakott, ahogy nekem is a nagynéném élt az átelleni házban. Ne­ki is meghalt az apja, az enyém is. Mecsekpölöskén találkoztunk. Ment a haverokkal Sásd felé, hogy beálljon partizánnak. Már akkor sántikált. Oda is lett... Horváth Lajosné 67 éves mánfai asszony svábosan beszél, de azt mondja, sosem lakott a helybéli Né­met utcában, mivelhogy Mecsek­pölöskén látta meg a világot. De a lánykori neve - Obert Mária - árulko­dik. Igaza van: a tábla szövege legen­dát táplál. A Béla gyerek Bálintéknál lakott itt, anyja asszonytestvérénél. Tudom, mert­­ jó negyed százada le­het - találkoztam özvegy Fábiánnéval egy pécsi emeletes épületben. Az ura meghalt, mielőtt Béla megszületett volna, 1929. október 5-én. Az asszony a pécsi központi konyhán dolgozott. A két gyereket képtelen volt eltartani, Béla így került Máriára, a baranyai város Szent Vince utcájából. Bálint Mihály bányász keményen fogta. Béla tíz éves korában került vissza anyjá­hoz, két esztendőt járt polgáriba, majd­­ szükségből vagy sikertelenség mi­att? - villanyszerelő inasnak adták. A mester gettóba hurcolása után Bálint Mihály beprotezsálta a bányába. A te­rület 1944. november 29-én szabadult fel. A jugoszláviai partizán hadsereg Petőfi brigádjába toboroztak. Béla több társával jelentkezett. Fábiánna szerint a fia 1945. január 20-án ment el. Kaposvárnak kerültek, hogy ne ta­lálkozzanak a németekkel. Egy orosz teherautóval jutottak el Sellyére. A ba­ranyai fiatalok a csadjavicai harcok­ban, a Papuk hegység körüli csaták­ban, a bolmányi ütközetben tűntek ki bátorságukkal. Hogy Béla felrobban­totta-e a barcsi pontonhidat? A legendagyártó korszakunkban ezt állították a történészek, a deheroizáló időkben tagadták. Akár robbantott, akár nem, soha sem tért vissza. A falu közvéleménye - Horváth La­­josnéban megtestesülve - rosszallás­sal vegyes büszkeséggel őrzi emlékét. Hadtörténész uraim még az utóbbi években nem emiatt bizonytalanodtak el a Tito vezette partizánháborút illető­en. Leskó László A talált templom (A szerző felvétele) Július 1-jétől: ftfeG [n]S}§]^/[k@s@S§] wá)[Ke)& /fe&G Ismét módosult hazánk közigazgatási térképe: a belügyminiszter előterjesztésére Göncz Árpád köztár­sasági elnök július elsejei hatállyal hat korábbi nagy­községünknek adományozott városi címet. Eredetileg ugyan tizenhét település önkormányzata nyújtotta be kérelmét az előbbre lépés­hez, ám a megannyi köve­telmény és feltétel alapján a szakértői mérlegelés egyelőre az alábbi helysé­geket tartotta alkalmasnak az átalakulásra. A már rég­óta dinamikusan fejlődő, 11 555 lakosú Pécelt és a szintén Pest megyei, 4375 lélekszámú Nagymaros nagyközséget, amely a Dunakanyar egyik legfon­tosabb, idegenforgalmi központja. Nagy történelmi múlttal dicsekedhet Bor­­sod-Abaúj-Zemplén megye legújabb városa, a jelentős vonzáskörzetű Szendrő, ahol 4280 lakos él. Hajdú-Bihar megyéből a 7160 lé­lekszámú Létavértes, Békés megyéből az 5700 lakosú Elek, Baranya megyéből pedig a 7305 lelket számláló Szentlőrinc nagyközség kapta meg a városi rangot. A magyarországi urbanizáció ütemére - mint ez a második világháború utáni statisztikából is kiderül - jel­lemző, hogy fél évszázad alatt négyszeresére, az utolsó évtizedben pedig több mint kétszeresére nőtt a városok száma. 1945-ben 52, 1984-ben 97 város volt hazánk­ban, napjainkban pedig már - a legújabbakkal együtt - 206 településünk viseli a városi címet. Közülük termé­szetesen jó néhányukról az ismert közhelyet is el­mondhatjuk: „város bár, de még nem az igazi”. A borúlátók valamiféle me­­galomániát, nagyzási hó­bortot emlegetnek, míg az urbanizációt a maguk ere­jéből is előmozdítani kívá­nó települések lakói, ve­zetői egész egyszerűen modernebb világban akar­nak élni. A városiasodás, amely történelmünk utóbbi év­századának egyik legna­gyobb problémája, nem csupán közigazgatási kérdés. Szorgalmazása termé­szetes igény, megvalósítása küzdelmes és hosszan tar­tó folyamat. Hazánkban ma már a lakosság közel két­harmada, 6,5 millió ember él városban. Az sem elkép­zelhetetlen, hogy a most még nem igazi városaink előbb-utóbb vonzó központjai lesznek tájegységüknek. S. P. SZABAD FÖLD 3 Mindennapi, Európa... Bizo­nyára Önök is éreztek már olyat, mint érzek magam is: esténként már ott vagyunk Európában. Hi­szen megnyomom a tévé ilyen vagy olyan gombját, és a techni­ka jóvoltából Londonban va­gyok, Frankfurtban, Bécsben vagy Párizsban. És ha a kép sar­kában CNN jelzést látok, azt is tudom, itt, a szobám sarkában a történelem egy esedékes pilla­nata villódzik, így van ez este, mint Önöknél is. Ám Önök is, éber reggelen, a boltban összetalálkoznak a zacskó tej árát számolgató koros nénivel vagy a bolt előtt éppen a koldussal. Csak áll szótlanul, vagy Isten nevét emle­geti, s nyitott tenyérrel vár alamizsnára. Magam, iparkodván világszéli kis faluba, tudom, fogyat­kozó időm már nem elég arra, hogy megadasson: igazán ott­hon legyünk Európában. Vagy legalább mi is ott tartsunk, nem másban, de a kenyér szabadságában, ahol a nálunk szerencsésebb helyet választó népek tartanak, arra, nap­nyugaton. Európa? Tudom, nem csak errefelé, Gilvánfa felé vagy Újszilvás tanyái között, netán éppen a fülöpjakabi faluszélen vezet visszafelé, kátyús kanyarokban az út. Az is lehet, vala­hogyan rosszul készült az irányjelző, Európa helyett Etiópia íródott föl rá. így történhetett, hogy a forduló világgal vá­gyott könnyebbség helyett az igazi szegénység tanyázhatott be a magára maradott három gyermekes asszony otthoná­ba, munkahelyi beosztás helyett pecsétes papírt adva a ke­zébe: jelentkezzék, bér helyett segélyért. Más faluszélen ko­sarat fonogat a fiatal családapa, azt váltja szűkös kenyérre, a kis család asztalára. És vége nem lenne, ha sorolnám - Önök is tudnak példát, százat. Hol van akkor Európa? A képet küldi, villogtatja, a ke­nyerét otthon őrzi. Várhatunk erre? Önök között - velem együtt korosodva - még jónéhányan emlékeznek egykori nehéz időkre. Anyáink ne­héz szívvel zárt kenyeres ládájára. A „...már alszik a kenyérke” csöndjére. A „fillér sincs” pengőre. Móricz Zsig­­mond tanúságára - a hét krajcár nevető-síró örömére-kínjá­­ra. S talán őrzik emlékét apáknak - mint Móricz Zsigmond a maga édesapja emlékét. Élete regényében írja - az akkori­ban Prügyben élő család életéről -, édesapja, akárhogyan is volt, került-fordult egy napra, kettőre, és jött haza kenyérrel vagy legalább egy fél zsák krumplival. Mostani családgondú apák sem az európai útjelzőkön törik a fejüket. Törik csak a maguk mindennapjain. A gépész Seregélyesen azt vallja, neki az a gondja, a gép menjen. Mert a gép nyomában­­ kenyér lesz. Még akkor is, ha éppen nap­raforgóba készülődik. Más, igazi díszműkovács ország-világ előtt sem restelli elvállalni a kapakalapálást, ekevasélesí­­tést. Lajoskomáromban - másik kovács - meg persze, hogy szítja a kohót, tüzesít vasat, s miatta nem kell megállnia hi­ányzó alkatrész miatt egy gépnek sem. A búza a gépet, a gép az alkatrészt, s végül a kovács a kenyeret várja, érdemli. Eu­rópa? Azt errefelé senki nem emlegeti. Csak a kenyeret. A mindennapit. Európa, mindennapokban. Itt van estéinken, csillogó képek bőségében. Itt lesz-e kenyérben is? Szűkölködésünk vége - csak a magunk keze nyomán. Az ifjú gazda, a bá­nyász, a gépszerelő, a kovács, az élet nehezével bírókra kelő fiatal emberek keze nyomán. S ha átjelzésük nem is több, mint a maguk fölírta szorgalom, felelősség, utunk velük ak­kor is jó felé vezet. Ha még nem is egyenesen a Kánaánba jutunk, végül asztala lesz a most elesetteknek, magukra ha­gyottaknak, a föléledt múlt szegényeinek is. Ilyen európai utat jelölgetve, köszöntöm Önöket, re­ménységgel fiaink jövőjében, tisztelettel. (fa Budai Tibor rajza

Next