Szabad Föld, 1997. január-június (53. évfolyam, 1-25. szám)

1997-01-07 / 1. szám

1997. JANUÁR 7. Elmúltak a gyertyafényes, fe­nyőillatú ünnepek, elmúlt szil­veszter, a fogadkozások ideje is. Különböző korú és foglalkozású embereket kérdeztünk meg ebből az alkalomból: ki milyen terhet hagyott az óesztendő túlpartján, s milyen gondolatokkal várja az új év háromszázhatvanöt napját? Glázer Lilla és húga, Zsófia budapes­ti diáklányok. Sudár termetű tinédzse­rek, akiket - egyelőre - nem foglalkoz­tat sem a múlt, sem a mai politika. A je­lennek élnek, a feladataiknak. - Nekem bizonyítanom kell az idén - mondja Lilla, a budai Zápor utcai gim­názium másodikos tanulója. — Tavaly ősztől vagyok ennek a diákja, előtte egy évig a Kölcsey gimnáziumba jártam. Szeretném, ha ez a váltás nem okozna törést az idei és a következő évekbeli­ ta­nulmányaimban. Tavaly még pedagó­gusként képzeltem el a jövőmet, de az­óta rájöttem: engem az Isten is divatter­vezőnek teremtett... - Szeret szép ruhákban járni? -A lezser olcsóbb cuccokat jobban kedvelem, ugyanis a márkás, butikból kínált ruhák szinte megfizethetetlenek. A szüleim pénztárcájára való tekintettel sem válogatok a drága holmik között. De az álmokért — egyelőre — nem kell még fizetni. Zsófia nyolcadikos, s egyszerre há­rom gimnáziumot is megjelölt az elkép­zelt felvételi űrlapon. -Mit várok 1997-től? - tűnődik a kérdés hallatán. - Békét és nyugalmat. Nem akarom, hogy szüleimnek anyagi gondjai legyenek. Arra készülök, hogy szeptembertől valamelyik jó gimiben fogok majd tanulni. Obreczán Ferenc vérségi vállalkozó és farmergazda. Jelenleg 12 hektár föl­dön gazdálkodik, s kora tavasszal közel ezer négyzetméter összterületű fóliasát­rak alá ültet hideghajtatásra paprika- és paradicsompalántát. - Minden évben arra gondolok, abba­hagyom, mert valamilyen szigorítás mindig sújtja a termelőket - mondja re­zignáltam - Mégis, talán a feleségem biztatására, nem adom föl. Bár tavaly valamelyest csökkent az infláció, jó len­ne, ha az idei, nagyarányú áremelkedé­sek valahogyan elmaradnának. Ugyan­akkor szeretnénk jó pénzt kapni a termé­nyeinkért. Azt szeretném, ha megszűn­ne a piaci „rablógazdálkodás”! Egyelőre azonban az a képlet: a kereskedők, akik Obreczán Ferenc szinte egy ujjal sem érintik a termelők portékáit, leveszik a sápot, mi pedig, akik a földet túrjuk, örülhetünk, ha nem fizetünk rá a mindennapos robotunkra... Dávid János vácszentlászlói ősterme­lő és bérfuvarozó. - Harmincöt hektár földön gazdálko­dunk, családi vállalkozásban - mondja. - Sajnos alig van gépünk, ezért járom az országot, hogy fölleljek valamilyen tele­pet, ahol használt, de még működőképes traktort, vetőgépet, rendsodrót vehetnék. Igyekeznem kell, mert holnap már megfizethetetlen lesz a kehes traktor és a rozsdamarta ekevas is. Amúgy szépen so­rol az őszi vetés,­­kiadós téli csapadékot, hópaplant várnak a búzatáblák. A varjak meg azt károgják, hogy hamarosan kiszakadnak az égi dunyhák... Dávid úr fia, István tizenöt esztendős, karosszérialaka­tosnak tanul. - Jobban kedvelem a me­zőgazdasági munkákat, mint a lemezegyengetést - szól. - Már több­ször szántottam édesapám öreg, nekem még nagyon is megfelelő állapotú trak­torával, azt hiszem, farmernek szület­tem. Legalábbis apa szerint. Vitus Lajos pesti autóbusz-vezető. Ki­lenc éve járja Európa útjait, egyenlítőnyi távolságot is megtett már tengelyen. - Sajnos mindig a más járművén­­ só­hajt. - El is határoztam: az idén ha törik, ha szakad, a magam ura leszek! Hitelből vásárolok egy autóbuszt, és azzal viszem külföldre a csoportokat. Öreg buszos „medvék” mondják: két év alatt megtérül a jármű ára. Persze csak akkor, ha nem fojtják meg a rendeletkígyók a vállalko­zókat. Van nekem három szakmám is, mégsem vállalok munkát olyan helyen, ahol havi 15-18 ezer forintot keresnék. Három gyermekem van, a feleségemet nemrég műtötték... Gondoltam én arra is, hogy rendes munkaviszony mellett len­nék vállalkozó fuvaros, de ettől visszaret­tentett az a december végi parlamenti ja­vaslat, miszerint a munkaviszony mellett vállalkozók jövedelmének közel 40 százalé­ka lenne a társadalombiztosítási járulék. Pintér Sándor vácszentlászlói farmer: -Az idei esztendőtől nem várok én semmit - mondja derűsen. - Inkább én teszek valamit az asztalra. Mert várni csak a buta ember szokott meg a semmi­rekellő. Én idén is azt teszem, amit az őseim: jó egészségért cserébe fizikai és szellemi képességeimet adom. Mind­ezek mellett persze vannak elvárásaim: kevesebb pénzromlás, enyhébb adóprés, békeparlament... Huszonnyolc hektáros kertészetem van, tessenek engem azon a területen dolgozni hagyni, s akkor majd én is többet hagyok a költségvetésnek. Besze Imre : Vannak azért bizakodók is... Ki mit vár 1997-től? Glázer Lilla és Zsófia Dávid János Vitus Lajos BOHANEK MIKLÓS FELVÉTELEI Pintér Sándor Környezetvédelmi nevelés Dunakeszin Régebben a környezet védelme ösztönös, természetes emberi tettnek számított, nem tanították, talán inkább su­gallták az iskolákban. Aztán az élővilág károsítása olyan méreteket öltött, hogy elkerülhetetlen lett a környezeti ne­velés, oktatás bevezetése, amelyre náluk a hetvenes években került sor. Ez egy örökzöld téma, az Országgyű­lés környezetvédelmi bizottsága is állandóan napirenden tartja, legutóbb Dunakeszire látogattak el a képviselők, hogy tanulmányozzák az ott elért eredményeket. Pedagógusok tapasztalatai alapján a környezeti neve­lésnek óvodás és kisiskolás korban van a legnagyobb je­lentősége, ha ilyenkor nem kapnak a gyerekek megfelelő ismereteket, korszerű szemléletet, akkor tíz éven felül már egyre kisebb rá az esély. Nem véletlenül Dunakeszire látogatott el a környezetvédelmi bizottság, hiszen az 5. számú napköziotthonos óvodában kiemelkedő példával találkoztak. Itt az óvónők szinte észrevétlenül lopják be a csöppségek szívébe, agyába a környezet- és természet­­védelem gondolatát. Ezért az sem véletlen, hogy 1991- ben a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztéri­um oktatóközpont címet adományozott az óvodának. A környezetvédelmi nevelés szeptemberben azzal kez­dődik, hogy alma- és szőlőszüretet szerveznek a szülők be­vonásával. A Föld napján virágokat, fákat ültetnek, minden csoportnak saját fája van az óvoda udvarán, s ezeket a ki­csik gondozzák, ápolják. Évről évre megrendezik a környe­zetbarát napokat, ahol előadások hangzanak el, bemutatókat tartanak, s ma már az ország minden részéről érkeznek ven­dégek. A rendezvényt a vitaminbál zárja, ahol a szülők is kap­nak ízelítőt - ha játékos formában is - a környezetvédelemből. A madarak és fák napján nyitott óvodai napot tartanak, szintén a szülők bevonásával. Ilyenkor minden csoport el­megy kirándulni, ahol az élővilágot figyelhetik. Június ele­jén külön kirándulótábort szerveznek családok részvéte­lével. Az óvodában egyébként gazdag a növény- és állat­világ, a terrárium, az akvárium és a növények gondozása a gyerekek feladata. A környezetvédelmi nevelés az általános iskolában folytatódik,­ az alsó tagozatban alternatív környezetisme­retet tanítanak, az oktatást a helyi pedagógusok dolgoz­ták ki. Ezenkívül rendszeresen megrendezik a lakóhely­ismereti versenyt, az erdei és pusztai iskolát, ahol egy hé­tig együtt élnek a diákok a természettel. Hagyománnyá vált az őszi és tavaszi szemétszüret, a természetbarát filmklub, illetve szakkör. Sündörgő címmel nemrégiben je­lent meg az óvoda és az iskolák közös természetvédelmi folyóirata a tanárok és a diákok közreműködésével. A következetes nevelés folytatódik a gimnáziumban, ahol a környezetvédelmi ismeretek 1990 óta tantárgy. Nyíri István tanár nemcsak tanmenetet, hanem tankönyvet is írt. A diákok környezetvédő csoportját kutatók és egy alapít­vány is segíti. A fiatalok nomád táborokon vesznek részt, s ilyenkor bekapcsolódnak különböző kutatási programokba, néhányan olyan felsőoktatási intézményt választanak, ahol folytathatják természetvédelmi tanulmányaikat. Dunakeszin tehát fontos ügy a környezetvédelem. A város vezetői, tanárai most egy, ezt a célt szolgáló oktató­bázis létrehozását tervezik. Mivel az önkormányzat ezt egyedül nem tudja magára vállalni, támogatásban bízva nyújtották be pályázatukat a központi környezetvédelmi alaphoz. Pethes József Szabad Föld 3 Harminc ével ezelőtt kezdte Az év postásának választották Nagy László, a Cegléd 1-es posta vezetője 48 éves, százhatvanhat centi magas, és termetével ellentét­ben mostanában a „nagy" jelző érde­mesültje, ő lett 1996-ban a postások között a legnagyobb, Az év postása. E megtisztelő kitüntetést tavaly előtt alapította a Magyar Posta Rt., és az a postai dolgozó kaphatja meg, aki - többek között - „kiemelkedő szak­mai tevékenységet folytat, rendkívüli cselekedetekre képes és a szolgálta­tás területén minőségi munkát vé­gez”. Az ifjú főnök eltűnődik, amikor ar­ról kérdezem, mit gondol, a 42 ezer postai dolgozó közül miért éppen ő vehette át e magas kitüntetést? -Jobb lett volna megosztanom azt a nem létező érmet a 170 ceglédi postás kollégámmal, ugyanis nélkü­lük én ma csak egy lennék a 3200 postavezető közül, így meg... No, szóval nem kellene ennyire felfújni a dolgot... Tettem azt, amit kellett, har­minc éve koptatom a postakürtös egyenruhát. - Gondolom, postásdinasztia tag­ja... - szólok közbe. - Annyira nem, hogy csak vélet­lennek köszönhető ez az elkötele­zettség - nevet Nagy László. - Tör­tént, hogy jó harminc éve, az érett­ségi után, jelentkeztem a kecskeméti gépipari automatizálási főiskolára, s hogy ne legyenek üres napjaim, amíg a felvételi eredményről értesí­tést kapok, munkába álltam a nyárs­apáti postán. Kilencszázhetven forint volt a fizetésem, szorgalmasan gya­koroltam a tisztviselőséget. Azután egy napon levelet hozott a postás, Kecskemétről érkezett az ajánlott kuperta. Mit gondol, mit tartalma­zott? - Nem vették föl - mondom. - Éppen ez az! Fölvettek! - nevet a férfi. - De akkor én már ugye, pos­tai dolgozó voltam. Szüleimnek sem kellett a zsebükbe nyúlni, sőt én tar­tottam el magam, szóval maradtam postatisztviselő. Később különböző iskolákat végeztem, szereztem két diplomát... Csinos asszonyka lép Nagy Lász­ló szobájába, Edit, a feleség, amúgy munkaügyi előadó. - A hírlaposztályon pedig Editke lányunk dolgozik - mutatja be famíli­áját a férfi. - Ági, a húga hetedikes tanuló. - Hogyan ismerkedett meg mos­tani feleségével? - tudakolom. - Nyársapátiról eljártam helyette­síteni más postákra, s abban az idő­ben Csemőben dolgozott egy szép, piros arcú lány... Azóta boldog há­zasságban élek, és jó munkatár­sak dolgoznak irányításom alatt. Nélkülük nem ala­kíthattunk volna ki partneri kapcsola­tot az üzletfelek­kel, és a posta it­teni helyzetét sem szilárdíthattuk volna meg. Az el­ismerés annak is szól, hogy a ceg­lédi posta az egyik legmegbíz­hatóbb szolgálta­tórészleg. Itt nem tűnnek el külde­mények, a kézbe­sítők százszázalékos megbízható­sággal juttatják ki a címekre a levelet és minden mást. Oldalakon át lehet­ne sorolni, mi mindent tesznek a la­kossági szolgáltatás színvonalának emeléséért a ceglédi kollégák. De hát ez számukra természetes. Aki naponta benne él ebben a „taposó­malomban”, annak föl sem tűnnek a rendkívüli teljesítmények. Mindenki teszi a dolgát. Ilyen egyszerű ez... - Elárulná, hogy a nagy és fényes ünneplésen kívül mit kapott még Az év postása? -Százötvenezer forintos utazási utalványt. Ránk fér, mert évek óta nem utazott messzebbre a család. Úgy tervezzük, a nyáron a felesé­gemmel együtt a tengerentúlra repü­lünk, a lányaink itthon maradnak. Ők még ráérnek utazgatni... - Milyen postai kitüntetés hiányzik még gyűjteményéből? -Az év postája... Szívem szerint ezt a címet a ceglédi postának aján­lanám. B. I. Nagy László és felesége, Edit lányukkal A SZERZŐ FELVÉTELE ALFÖLD ALPESE: MEZŐHEGYES Ha Mezőhegyes, akkor lovak, ménesbirtok, cukorgyár, legföljebb Ady Endre Mezőhegyesi háborúja. Pedig a kisváros a Nagyalföld, a Viharsarok, közelebbről Békés-Csanád alpesi szigete - legalábbis építészeti szempontból. Az idetévedt utazó hirtelenjében azt hiheti, nem a Trianon utáni hármas határnál (Románia, Jugoszlávia - Szerbia­­, Magyarország) jár, hanem valahol a svájci lankákon, hegyek között. A vasútállomástól a sétányon lépdelve lámpás árkádívek alatt haladunk, mint valami magaslati üdülőhelyen. Balról két faverandás pavilon és a régi mozi. Ki gondolná, hogy az e tájon szokatlan stílusú épületek a Centrál Szál­ló hajdani istállójából és kocsiszínéből alakultak át? A Centrál vagy más néven Központi Szálló a múlt század végén nőtt ki a földből, s áll azóta masszív alapon és lába­zaton. A Centrált egy bu­dapesti országos kiállítás pavilonelemeinek felhasználásával hozták tető alá. A szálloda fachwerkes oromzata sokáig fogva tartja a bámészkodó figyelmét, az óratorony és a zárt erkély szintúgy egyedi látvány. Belül famennyezetes, karzatos bálterem nyeli el több mint száz éve a mulatók énekét és a táncoló cipők, cipellők által felvert port. Díszes kaszinó, két vendéglő fogadja a szomjas és éhes, pihenést, szórakozást remélő vándort. Szemben a századelőn nőtlen tisztilak, évtizede tanácsháza, utóbb az önkormányzat és a polgármesteri hivatal székhelye. Ha mezőhegyesi városatyáknak és­­anyáknak ünnepi hangulata támad, átvonulnak értekezni a Centrál dísztermébe. Mezőhegyes városi rangja ellenére eléggé elzárt település az ország délkeleti csücskében, bár a battonyai határátkelő megnyitása némiképp enyhítette a kívülrekesztettség érzetét. Alpesi házait annak idején inkább gazda- és katonatisztek, főrangú méltóságok lakták, a majorok népe nem ezekből indult a méneseket, gulyá­kat kihajtani, a jószágokat gondozni. Ez a csöppnyi, főutaktól messze eső alföldi Alpes azért maradhatott meg, mert az itt élők okosan őrizték értékeiket. Fehér József Svájci „típusú” művelődési ház A SZERZŐ FELVÉTELE

Next