Szabad Föld, 1997. január-június (53. évfolyam, 1-25. szám)
1997-01-07 / 1. szám
4 Szabad Föld KlZ&gAD . TÖRVÉNYTELEN TÖRTÉNETEK Kapával ütötte agyon zsarnokát A nehéz fizikai munkával teli hétköznapok küzdelmét csak tetézte az a lelki gyötrelem, amelyet az iszákos férj magatartása okozott az újtikosi (Hajdú-Bihar megyei) aszszonynak. A férje hatása alá került: még azt is eltűrte neki, hogy mindennap megverje, pedig ez egyáltalán nem volt ínyére. Az egyik napon férje azt sugallta neki, legyen öngyilkos. Az asszony megtette, de hála az orvosoknak, életben maradt. Aztán egy napon elpattant a húr, fellázadt, s kapával agyonütötte azt, aki mindennap lelkileg és fizikailag gyötörte. A 41 esztendős, Újtikoson élő K. Ferencné szerelmi házasságot kötött a férjével. Mindketten más felekezethez tartoztak, ezért eleinte mind a férfi, mind pedig a nő szülei ellenezték az egybekelésüket. A két fiatal mégis ragaszkodott egymáshoz. Kezdetben boldogan éldegéltek, mint két gerlncemadár. Aztán hirtelen vége szakadt a románcnak, s a férj magatartása megváltozott. Az asszony egyre inkább beletörődött abba, hogy minden a Feri akarata szerint történik. A férfi meglehetősen sokat költött italra. Napi egy liter töményt fogyasztott, s ezzel a teljesítményével a szomszédoknak és a kocsmában is eldicsekedett. Ilyen állapotban nemcsak szóval szúrt, hanem tettlegesen is bántalmazta hozzátartozóit. A feleségét minden férfival gyanúba hozta, akivel köszönőviszonyban volt az újtikosi termelőszövetkezetben. A dolgot otthon tovább cifrázta. Nem győződött "_______ " meg feltételezéseinek igazáról, különféle verziókat dolgozott ki, amelyet mindig újabb ürügyként használt fel a napi veszekedésekhez. Ehhez a műsorhoz az is hozzátartozott, hogy a gyermekeit sosem a rendes nevükön szólította. A lányát például „szeplős pulykának” becézte. Mindenbe belekötött, még azt sem hagyta szó nélkül, ha a gyermekei maguktól felseperték az udvart. A férj halvászatba kezdett, a munkáját sem tudta rendesen ellátni. Hétvégeken 4000-5000 forintot költött italra a kocsmában. Előfordult, hogy egyetlen alkalommal 60 ezer forintot vett el kivagyiságból. A fiát is magával vitte az italboltba, mondván: ha iszik az apja, igyon a gyerek is. Ha netán a fiú nem engedelmeskedett e furcsa atyai felfogásnak, akkor hatalmas pofonokat osztott ki. Az asszony nem mert bejelentést tenni a gyámhatóságnál, mert félt az újabb verésektől. Előfordult, hogy a háztáji csetepaténak a szomszédok vetettek véget. A férfi józan állapotban mindig jó családfőnek mutatkozott. Fogadkozott, hogy megjavul. A másik pillanatban arról panaszkodott, hogy nem akar élni, többször is öngyilkosságot kísérelt meg. Ez sosem sikerült neki, mivel egyszer leszakadt a kötél, máskor meg levágták róla. Amikor az asszony élt a „viszontválasszal”, a férje többnyire gúnyosan biztatta, hogy örömet szerezne neki, ha eldobná magától az életet. Egyszer a nő idegei végképp felmondták a szolgálatot, gyógyszereket vett be, de az orvosok megmentették. A férfi a fiát elzavarta a háztól, így minden este megverte helyette a nőt. A verekedés végén a szomszédok hívták ki az orvost, hogy látleletet vegyen. Ezek a csetepaték hozzátartoztak K. Ferencék otthonának légköréhez. K. Ferencné ennek ellenére reménykedett abban, hogy csoda történik, a férje egyszer megváltozik. Pedig nyilvánvaló volt, hogy ez sosem fog bekövetkezni. A tragédia napján a férj szokás szerint már reggel beivott, a felesége a háztartást látta el és enni adott a jószágoknak. Megfejte a tehenet, leadta a tejet a csarnokban, vásárolt, majd reggelit készített. A részeg ember szokás szerint idegen férfival gyanúsítgatta, s az asszony felé vágta a forró lecsóval teli serpenyőt, majd kergetni kezdte az udvaron. A nő a trágyadombra menekült előle. A férfi másnap megint ittasan zavarászta a feleségét, aki félelmében felkapott egy kapát és odakent a részeg K. Ferencnek. Az elveszítette eszméletét, majd perceken belül meghalt. Az asszony maga értesítette a rendőröket és a mentőket. A bírósági tárgyaláson a védőügyvéd azt hangsúlyozta, hogy az asszony a férje halálát még annak életében megszenvedte, hisz sok szörnyűséges napot élt át zsarnoka mellett. A Legfelsőbb Bíróság felfüggesztett börtönre ítélte az emberi méltóságában több évtizeden át megalázott szenvedőt. _______________________| Ilonka Mária , kirítta Palóc motívumok a menedzservilágban Piros-kék: meghozza a szerencsét? Csörög a telefon, az elnök tárgyal. Egy felújított nógrádi kastély berendezéséhez szőttes függönyöket keresnek, a bejelentkező hölgy a megrendelés fejében tíz százalék jutalékot kér. Reznicsek Lászlónak, a Palóc Népművészeti és Háziipari Szövetkezet elnökének láthatólag tetszik az ajánlat. - Na látja! - rakja le elégedetten a kagylót. - Az ilyesmi nagyon egybevág a jövőbeli elképzeléseinkkel. Egy belvárosi éttermet a fővárosban például tetőtől talpig a mi szőtteseinkkel díszítettek. Én azon vagyok, hogy szorgalmazni kell ezeket az éttermi-csárdás kapcsolatokat! Ki kell lépnünk a népművészeti termékek szokványos felhasználási világából, és fokozatosan becsempészni ezeket a menedzservilágba. A számítógépes irodák világába - mappákon, tolltartókon, kulcstartókon, pénztárcán is ott lehet a palóc szőttes mert széppé és emberibbé teszik a környezetet. Az újrakezdés próbaévét zárta 1996- ban a szécsényi székhelyű Népművészeti és Háziipari Szövetkezet. Már az is nagy dolog, hogy Reznicsek úrral most perspektívákról társaloghatunk. Mert a valaha több száz embert foglalkoztató, tizennégy-tizenöt milliós árbevételeket produkáló, 44 éves cég két évvel ezelőtt kis híján a végelszámolás sorsára jutott. Nem egyedüliként persze az országban. A rendszerváltás utáni új helyzet - az 1992-es szövetkezeti törvény végrehajtása, a támogatások megvonása - sehol nem kedvezett az ilyen jellegű szövetkezeteknek (sem). (A kalocsai időközben például meg is szűnt.) Az elnök szerint az adókedvezmények, központi beszerzések megszűnte után legfeljebb annyi könnyebbségük maradt, hogy termékeik egy része, a zsűrizettek, a 12 százalékos áfakategóriába tartoznak. - Piaci harcot folytatni a gépi szőttesekkel szemben kézi munkával - mondja - előnytelen pozíció. A kézi munka sohasem lehet versenyképes, a világon mindenütt drága. Kivált nálunk az, a munkabérre rakódó különböző járulékok, a termékek adói miatt. A mi bedolgozói béreink szégyenletesen alacsonyak, mégsem tudjuk magunkat a floridai piacra beverekedni. A mexikói szőttesek ugyanis a mieinknél is olcsóbbak. Külföldön egyébként azt tartják, kész csoda, hogy Magyarországon még létezik a népművészet, mert a fejlett országokban már megölte az ipari termelés. - Magukat mi mentette meg a végelszámolástól két éve? - Mi néhányan, amikor szembeszálltunk azzal az elképzeléssel, hogy a nevesített vagyon kiadása, az üzletrészek kifizetése után itt szűnjön meg az egész mindenség. Adjunk el mindent, és utánunk a vízözön! Többmint háromszáz tagunk volt, zömmel idős nyugdíjasok. Az átalakulási törvényen kapva kaptak. Naná, hogy kivették és kifizettették a részüket, hiszen osztalékra nem sok reményük volt! 1995 decemberéig az üzletrészek 72 százalékát fizettük ki, ami hatalmas számarány más szövetkezetekhez képest. Hülyének is tartottak minket, mivel ügyesebb körökben ezt másként szokták lejátszani... - Mennyi volt az elosztandó szövetkezeti vagyon? - Három épület, néhány szövőszék... összesen 12 millió 800 ezer forint. Egy ilyen cégnek nem túl nagy az eszközértéke. Végül tizennyolcan maradtunk tagok, az aktív dolgozók, akik a kivásárlás után másfél milliós alaptőkével, s az új épületre felvett hitellel működtettük tovább a szövetkezetét. De megmaradt egy szellemi értéke a vidéknek! Időközben ideköltöztünk a belvárosból ebbe a műemlék jellegű épületbe, amit három és fél millióért vettünk, és most tataroztatjuk. - A bedolgozói hálózatukat érintette az átalakulás? - A bedolgozói hálózat nagysága mindig a megrendelésektől függ. A piactól, ami a korábbi években már erősen beszűkült. Jelenleg hét környező községben körülbelül negyven aszszonnyal van szerződésünk. A legtöbben nagylóciak. Szőttest szőnek, rongyszőnyeget készítenek, amit mi bérmunkában vállaltunk egy cégnek, hímeznek és népviseleti babákat készítenek. - Mindezt olyan díjazásért, amit az előbb „szégyenletesen alacsonynak” mondott. Mennyit fizetnek tulajdonképpen? - Egy hagyományos szőttesért méterenként 270 forintot. Ezzel egy asszony az otthoni teendői mellett napi hat-hét óra munkával hat-hétszáz forintot kereshet. Vagyis az órabére száz forintra jön ki. És még így sem vagyunk versenyképesek külföldön! - De elnök úr! Csoda, hogy ennyiért mozdul valaki! - Két évvel ezelőtt ez a bér még 50 forint volt, és ne felejtse el, Nógrád megyében vagyunk! Itt óriási a munkanélküliség! Azt kell nézni, hogy ezért a munkáért az asszonyok ki sem lépnek a házból. Mindent helybe viszünk nekik, még a fizetésüket is. És a termelés 15 százalékos arányában térítjük a rezsit, a fűtést, világítást. A szövetkezetek másutt is ennyit fizetnek, bár elismerem, ennyiért legfeljebb megszokásból, illetve más lehetőség híján lehet dolgozni. - Milyen volt a tavalyi próbaévük? -Talpon maradtunk, vagyis jó. Az értékesítés régi csatornái mellett vannak már újak is. Termékeink nagy részét ma is a fővárosi népművészeti kereskedelmi vállalatból átalakult Folk Art Rt. adja el. Igaz, csak meghatározott mennyiséget vesznek át, és szigorú negyedéves megrendeléseik vannak. Van már főállású üzletkötőnk, és végre egy saját mintaboltunk is ebben az épületben. Szerény forgalommal zárja majd az évet, de ennek is örülünk. A külföldi vevőhöz csak úgy jutnak el a termékeink, ha idejön, és szuvenírként megveszi. Megvásárolja a Dunakanyarban, Budapesten, a szécsényi boltban vagy akár Hollókőn, ahol bizományban árusítják a dolgainkat. A palóc babát például, aminek az eladása után mi adót fizetünk, szemben egy hollókői öregasszonnyal, aki a kapuban ugyanezt adómentesen kínálja... - Miért nem nyitnak Hollókőn egy saját mintaboltot? - Remek lenne, csak éppen se pénzünk, se lehetőségünk nincs rá. Drágák ott az ingatlanok, kötöttek a tulajdonviszonyok. - Az átalakuláskor a szövetkezet volt a legelőnyösebb gazdálkodási forma? - Ellenkezőleg! A legelőnytelenebb! De az óriási taglétszám miatt akkor más lehetőségünk nem volt. Most érett meg arra a helyzet, hogy olyan társasági formát válasszunk, amelyben a döntésiszavazati jog arányban áll a tulajdonnal. -Jellegzetes palóc szín, a piros-kék a gyermekmondóka szerint azt jelenti: leütöm a szerencsét! -Nekünk remélhetőleg meghozza! Keresztény Gabriella Öreg Gubás Mihály révedő ábrázattal tenyerét melengette a tűzhely fölött, midőn feltárult az ajtó, s betoppant Janika. - Szia, Papa - harsogta hévvel. - Szerbusz, fiam - az öreg egyszerű fiúunokájára kapta tekintetét -, hát gyüttél? Ideje. Tizenegy napja nem mutattad magadat. - Ennyire számon tartod? - Janika meghökkent. - Hogy a rossebbe ne. Gyere is - sóhajtott Gubás Mihály -, amíg teheted, amíg van kihez. Nem sokáig húzom már. Érzem. Fogyok is, gyengülök is. - Papa... - Mondjad hamar. Az orrod hegyiről látom, hogy valami szándékkal gyüttél. Pénzszagot érzek - nevetett öreg Gubás, s fölfelé bökte az orrát. - Papám - alázatoskodott a gyerek -, van egy százasod? - Nyugodj meg, kisfiam - somolygós volt a felelet -, van. Ha már annyira aggódol miatta. Ippeg egy. Őrzöm is, mint a szemem fényit. Oda nem adnám senkinek, de nem ám. Két nap nyugdíjig, addig az a százas a megélhetőség. -Add oda, Papa - kuncsorgott Janika. - Hogyan gondolod, hogy csak úgy, házámra, ajándékba. Szó se lehet róla. - Megveszem - csapott le nagyapjára Janika. -Ajha, mi a szösz. Megveszi, még hogy megveszi. - Igen. Egy márkát adok érte. - Az meg mi a manó? Eszik-e vagy isszák? Én eddigelé nem hallottam felüle. Miféle az a márna, te gyerek? Janikából kirobbant a nevetés: - Nem márna. Az hal, a márna. Márka. Márka, márka. - Megengedem, de akkor se vélek rá. Régi időkből való, nagy királyok idejéből? - Nem, Papa. Német pénz ez. A tanár néni szétosztotta a Németországból jött segélycsomagot. Nagykabátot kaptam. Amikor felvettem, belenyúltam a zsebébe, és ott lapult benne az egymárkás. Kössünk üzletet, Papa. Csak száz forintot kérek érte. Pedig, és ebbe biztos lehetsz, százhat forint negyven fillért ér. Meglehet, de engemet akkor se zseníroz az a péz. Német? Mire is mennék vele? Tán majd a Sánta Pista fröccsöt ád érte, vagy a boltos Bözsike kiszolgál? Bajosan. - Papa vetett ellent a gyerek nagyon jól járnál ezzel az üzlettel. Ha megőrzöd az egy márkát, egy év múlva százhúsz forintot kapsz érte. Tök jó befektetés. Az a százas meg - mondta lefitymálón - jó ha akkor nyolcvanat ér. Az infláció. Érted? - Érteni értem - mordult öreg Gubás -, csak föl nem foghatom. Ez nem járja. Péz, péz. Oszt a német száz magyart ér, mert német? - Papa - fogta könyörgőre a gyerek -, vedd meg, na, vedd meg... - Oszt mire köll az a száz forint, hogy úgy reszel a fene érte? - Rágóra... - Elfajzottatok tik már az eleitektől. Rágó nélkül üresnek érzitek a kenyérlesőtöket. Fiam - húzta ki magát az öreg -, sose kóstoltam, sose ízleltem a mihaszna rágóját, oszt mégis megöregedtem. - Papa - Janika hangja megbicsaklott, csak most az egyszer. - Vigye kánya - adta meg magát Gubás Mihály, s egyenesbe hozta magát ültéből -, legyen, ahogyan akarod. A konyhakredenchez lépett, az ibolyás bögréért nyúlt, s kiemelte belőle utolsó százasát. Majd, midőn pénzt cseréltek, óvatosan fogva, inkább csippentve szeme elé emelte a márkát. Szemlélte, mustrálta, s váratlanul arca pirosult. - Köszönöm ám, Papa - törte meg a csendet Janika. - Mit köszönsz? - dörrent rá a másik. - Mit kell itt megköszönni? Üzlet volt. Kaptál, de adtál is érte. - Nekem így is nagyon jó. - Lehet - elmélkedett az öreg, hogy néked igen, de nekem nem hangját emelte, mert szégyen gyalázat üzletet kötnöm a véremből valóval. Janika - kiáltott szilajul, gyere ide, állj elibém, de menten. - Mi az, Papa? - Hát csak az, hogy cudar a világ. Ha már nem tudtam ajándékba adni azt a száz forintot, akkor legalább ezt tedd el. Köszönöm ért, jó szívvel - az öreg látnivalóan megenyhült, hamisan kacsintott, s a gyerek zsebébe suppantotta a márkát. - Huhuhuuuu, Papa - ujjongott Janika -, ez volt ám a nagy üzlet - azzal a hátát mutatta, s kifelé masírozott. - Ne is köss soha rosszabb üzletet, kisfiam. Adja isten, soha, egész életedben - motyogta maga elé Gubás Mihály. Elfátyolosult szemmel nézte a nyitva hagyott ajtót. Mintha még mindig ott állna Janika. Pedig egyedül volt, sűrű csend nehezült rá, fület sértőn ketyegett a falióra, jelezve, múlik s majd elmúlik az idő. Varga S. József MARKA SPRECHER ILDIKÓ FELVÉTELE A baba kelendő portéka BOHANEK MIKLÓS FELVÉTELE Asszonyok rimóci népviseletben 1997. JANUÁR 7.