Szabad Föld, 1999. január-június (55. évfolyam, 1-26. szám)
1999-01-05 / 1. szám
1999. JANUÁR 5. HASÁBÉLIT ) Félszázados jubileumot ültek Liabid f Aid 3 Boldogulásuk forrása a józan parasztész „Élek még, oszt megtaláltak. Menjen el, papa - mondja a lányom -, elkísérem én az ünnepi gyűlésre” - révedezik mellettem egy kilencven esztendő nehéz terhétől meggyötört idős ember. Molnár Sándor, a Jászberényi Kossuth Szövetkezet hajdani alapító tagja. Mit alapítója, rövid ideig elnöke is volt annak idején a két téeszcső egyikének, amelyek összeolvadva a jelenkori ötvenesztendős gazdaság magját megalkották. Mindez könnyedén ellenőrizhető a Besenyi Vendel által összeállított, a Kossuth fél évszázadát átfogó, igen alapos, módfelett igényes téeszmonográfiából. Könnyen tehette ezt, hiszen nemcsak szövetkezeti tag maga is, hanem amolyan helytörténetben szívesen búvárkodó emberként ismerik városszerte. . A színhely a jászberényi sportcsarnok, az időpont 1998. november 14., az alkalom egy mai szövetkezet ünnepe és emlékezése. Arra a húsz nincstelen emberre, akik a hadifogságból hazatérve 1948 őszén önként összefogtak, hátha együtt könnyebb lesz a kínlódás. Könnyebb lett, de ára volt annak. Hogy milyen és mekkora, annak igazából Deme János lenne a megmondhatója, aki a legnehezebb időkben - olykor a veszélyes helyi hatalmasságokkal is szembeszállva -, a kezdetektől 26 esztendeig vállalta az egyre növekvő, de mindvégig sokrétű termelést folytató, több lábon álló termelőszövetkezet vezetését. Bölcsességét a sírba vitte ugyan, ám máig hatóan érezhető az Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér! közmondással jellemezhető vezetői munkája. A Jászberény környéki gazdák sem menekülhettek aztán az erőszakos és 1959-ben sikerre vitt tömeges szövetkezetesítéstől. Közöttük volt idősebb Pesti Kálmán, akinek három fia közül kettő napjainkban is a Kossuth tagja: Kálmán a gépesítési főágazat-vezető, Gyula pedig az ünnepi beszédet mondó jelenlegi elnök. Mindketten a gödöllői agráregyetemen végeztek. Istvánból kertészmérnök lett, ő most a mezőhéki határban igen eredményesen működő Mezőfarm Kft. társtulajdonosa. A legidősebb Pestiből rafinált módon csinált téesztagot s mindjárt elnököt a város vezetése. Gyermekei által kényszerítették térdre. „Bujkáltam én az agitátorok elől mindenhova, de aztán mégis megfogtak. Azt mondta a városi első titkár, hogy ha belépek és elnöke leszek a porteleki szövetkezetnek, az mindkettőnknek jó lesz. Nekik nem kell tovább győzködniük az itteni parasztokat, mert azok jönnek utánam, nekem meg felveszik gimnáziumba az éppen akkor nyolcadik általánost végző legidősebb fiamat, Kálmánt. Ha ellenállok, akkor a gyerek búcsút inthet a továbbtanulásnak. Választási lehetőségem ezek után csak elvileg volt. Az alku megköttetett és kitárult Kálmán, majd a többiek előtt is a középiskola kapuja. Egyetemet végzett fiaimra igen büszke vagyok. Gyula most is megkérdezte tőlem: Apám, mit mondana el most, a jubileumi közgyűlésen?” Időközben a fiú, aki még tízéves sem volt apja imént felidézett vívódásakor, az elnöki beszéd végére ért, amelyet a következő mondatokkal fejezett be: „Az 1992. évi átalakulási közgyűlés a szövetkezeti forma mellett döntött, ami eddig jó választásnak bizonyult. A rugalmas alkalmazkodással mindig megtaláltuk a boldogulás útját.” Hogy miként, arra kevés egy ünnepi alkalom szülte újságcikk terjedelme. Egy mondatban talán úgy foglalható össze, hogy gyarapodott a szövetkezet, és a tagok is megtalálták a számításukat. Most például az állattartó telepeken termelt tejet és húst feldolgozzák, a családi tulajdonú és használatú földekről származó hagymát, paprikát, egyebeket pedig közösen értékesítik. Ötven esztendő, ötven jutalom. Arányosan elosztva a nyugdíjas és a dolgozó tagok között. Természetesen Molnár Sándort is szólítja Deme József elnökhelyettes. Nehezére esik már a mozgás az egykori alapítónak, cihelődne mégis. Nem kell azonban messzire mennie: az elnök meleg kézszorítás kíséretében a helyére hozza, ott adja át neki az oklevelet meg a borítékot. Moraj fut át a termen, amikor apa és fia, az egykori és a mai elnök fognak kezet. Vajon ki gratulált most kinek? - ötlik fel bennem az igazából megválaszolhatatlan kérdés. Kettejük belső ügye ez, aligha tartozik másra. Szövetkezeti Emlékérmet ketten vehetnek át. Telek László 60 éves nyugdíjas és Velkei József, a szárítóüzem műszakvezetője. Kíváncsi vagyok a véleményükre: miként látják ők a termelőszövetkezetüket? - Megmondom őszintén, a kilencvenes évek elején nem bíztam benne, hogy együtt megéljük az ötvenedik évet - kezdte Telek László, akinek néhai édesapja is az alapítók listáján szerepel. - Szerencsére a vezetés a helyén maradt a kritikus években és józan parasztésszel mérlegelve tették, amit kellett, vagy inkább amit lehetett. Szerintem két meghatározó család, a Demék és a Pestiek jó meglátásai következtében lehetünk most itt. Velkei József ereje teljében lévő férfi, noha — mint büszkén újságolja — nagyapa már, féléves az unokája. Kérdésére - hogy mit jelent nekem a Kossuth - megpróbálok családi választ adni. Rajtam kívül itt dolgozik a fiam, a menyem, az öcsém, a bátyám, és apám is innen ment nyugdíjba. Nem túlzás hát, ha azt állítom: nekünk a szövetkezet munkát és megélhetést ad. Utánam például 1998-ban több százezer forint adót és járulékot fizetett be a munkahelyem a nagy kalapba. Nem érthetek tehát egyet a kistermelők megkülönböztetett támogatásával, és azt is megmondom, miért: nem szeretem, ha olyanok vesznek el az asztalról, akik nem tettek oda semmit! Meglehet, hogy mások máshol ezt másként vélik. Innen én így látom. T. Dögei Imre Pesti Gyula: Mindig megtaláltuk a boldogulás útját Id. Pesti Kálmán: Büszke vagyok a fiaimra A SZERZŐ FELVÉTELEI A jubileumi közgyűlésen a szövetkezet 1971-ben alakult Röpülj, páva köre adott műsort Az a kemence! A sejtnyi udvarutánzat mögött kisüvegesedve a környezetből a tekintetet odakapja az a pusztai kenyérsütő és füstölőkemence. Hol láttam én már ilyen kápolnastílusra épített közös kemencét, szalonnakonzerválót? Szántódpusztán, a Tihannyal szemközti somogyi parton, ott, ahol Pálóczi Horváth Ádám felvilágosodás kori verselőnk és népköltészeti gyűjtőnk is élt tíz esztendeig. Ott, azon a műemléki pusztán, a téglalábazaton álló góré közelében építettek egy ilyent, mint ez itt, Kapolypusztán. A kápolnaszerű jelző jogosságára talán magyarázat: mindkét puszta a tihanyi apátság birtoka volt egykoron. A Balaton-parti puszta kápolnájával, kúriájával, cselédlakásaival, boltozatos borpincéjével, csárdájával megmentett műemlékegyüttes, kedvelt idegenforgalmi és kulturális úti cél. Kapolypuszta a bomlás képét mutatja. Harmincon inneni, terepszínnadrágos fiatalember áll a kihűlt, ablakrácsával a semmit védő kupolás kemence előtt és azt mondja: A szövetkezetnek vége. Galambok rebbennek fel a szavára a kemencecsúcs nyílásáról. Már csak ők használják pihenőhelynek a téglaépítmény tornyát. A gólya, „aki” megfészkelt itt, talán elpusztult melegebb vidékre költöztében. Hideg van itt. Tél hidege, sors hidege. Az egykori hoszszú cselédházban, ahonnan a fiatalember, Szanyi Ferenc kilépett a kutyacsaholásra, még laknak. De az épület frontján az áfész vegyesbolt kiüresült, „bezárt a bazár”. A puszta nem volt képes eltartani a boltot. Most autó jár ki ide, arról árulják a kenyeret, cukrot, zsírt. Két, szociálpszichológia körébe tartozó tényt is mondott a szűkszavú férfi. Egy, a puszta lélekszámban is lebomlott, az itt élők anyagilag is mélyponton vannak, emiatt kellett bezárni az 1913-ban épített cselédház fedele alatt működő kis üzletet. Kettő: a „jár ki” szókapcsolatból a körönkívüliség fagyos érzete árad. Pedig forgalmas útvonal, a Kaposvárt Szántóddal kötő mellett, a tabi elágazótól kétszáz méternyire található puszta ez, nem zsáktelepülés, nem isten háta mögötti majorság. Erős puszta volt ez. Iskolával, temetővel. Jól ment a gazdaságnak is. Volt szakosított szarvasmarhatelepe, juhállománya, sertéstörzstenyészete, kertészete. Hasznot termelő üzemek működtek itt. Műanyagüzem, drótkötélfonó, ahol én is dolgoztam huszonnegyed magammal. Előbb a gép szorította ki az embereket onnan, de akkor még áthelyezték őket más munkahelyre. Végül már csak ketten maradtak a drótkötélfonóban. Őket foglalkoztatja a káefté... Az iskolánkban még ott áll a katedra, de az épület az új tulajdonosok irodája. Megállt itt a Haladás. Haladás: a szövetkezet neve. Vajon hány Előre, Jobb Élet nevét ejtik ma fájdalmas iróniával szerte az országban? A kapolyi Haladás - melynek évtizedekig szinte a szíve volt ez a puszta: innen indultak a traktorok, kombájnok a mezőre, itt javították a hibáikat, itt kért enni a jószágállomány, itt zsümütöltek az üzemek gépei - a tevékenységi formáit felszámolta, a termelőterületek értékesítése miatt a bevétel elapadt. Nyolc éve még 190 tagja volt a Tamási Áron szép kifejezésével - bolynak, 1998-ban viszont már csak néhány embert foglalkoztatott. A maradék vagyont értékesíteniük kellett a szövetkezettel szembeni követelések kiegyenlítéséhez. Valaha 120 millió forintra becsülték a közös gazdaság vagyonát. Azt sem lehet mondani, hogy a nevesített vagyon, az üzletrész tulajdonosai jól jártak volna a tagsági viszony megszűnésével. A vagyonjegyek értéke nagyot zuhant, tán a tizedét sem éri az egykorinak. - Egy dabasi úr káeftéje a gazda most a pusztán. Biztosan fejlesztenek is. De nem remélhetek semmit. Nem is tudom, mi lesz velünk. Apám már meghalt. A négy testvérből csak az öcsémnek van munkája. Meg a barátnőm jár el dolgozni. Itt befagyott az élet számunkra. A kihűlt közös kemence a maga vaskos valóságában is jelkép a pusztán: a boly pusztulásáé. A közösségi létnek, együttérzésnek mindörökre vége? Leskó László Kihűlt a kemence, szétszéledt a boly A SZERZŐ FELVÉTELE Ferenc és a kemence Hagyományőrző mézesnapok Decemberben rendezték meg a II. budavári mézesnapokat, a határon inneni és határon túli méhészek és kézművesek hagyo- I mányőrző találkozóját. A háromnapos rendezvényen lehetőség nyílt az új méhészeti szakelőadók bemutatkozására, valamint a régi receptek alapján készült mézes sütemények, italok kóstolójára. Az előadások között erdélyi, felvidéki és kárpátaljai népszokásokat, dalokat mutattak be a az érdeklődőknek. Kép és szöveg: Sprecherldikó !