Szabad Föld, 1999. január-június (55. évfolyam, 1-26. szám)
1999-01-05 / 1. szám
4 Sumo Kid — Roppanó gerinc és lélek Elfelejtett katona? Csönd, békeidő. Térképeken, létszámjelentésekben minden rendben? Sehol nem tűnik ki: egy katonát elfelejtettek?... Egy katonát „leírtak”, „kipipáltak”. Pedig ott él, valamelyik térképponton, valamelyik rovatrács, valamelyik szabálycella fogságában, s küzd levegőért, életért egy fiatalember. A neve: Imvács Csaba. Nagykarácsony. Kis falu a Mezőföldön. A térkép vonala itt valóságos úttá válik. Faluszéle, hómező. A szélsőnél is szélsőbb ház. Ajtót fiatalasszony nyit: Lovács Csabáné. Bent a fiatal családapa — Lokács Csaba. Kezét nyújtja, ujjai valami furcsa ideggúzsban. Fekszik, betegágyon. Harmincöt éves. Katona. Nyugállományú törzsőrmester. Szolgált tényleges katonaként, majd hivatásos tiszthelyettesként 1984-től. Aztán 1992 következett... Ám előbb szokványos a története. Úgy kezdődik, mint sok fiatalember története tíz éve, húsz éve: Szép élet a katonaélet... Csaba is bevonult, ahogyan illett életerős fiatal férfihoz. Iskoláskora után szakmát tanult, bevonulása idején esztergályos volt a múcsonyi termelőszövetkezet műhelyében. Felöltötte a katonaruhát, teltek a hetek, a hónapok, majd — bizonyára nem véletlenül — továbbszolgálatra jelentkezett. Hivatásos katonaként folytatta életét. Vizsgálatok, az egészségi alkalmasság megállapítása. Tanfolyam, kiképzés. Több kemény próba után a Dunántúlra került. Légvédelmi alakulat a mezőföldi pusztákon. Szolgálati helye, ahogyan mondják arrafelé, a szántóföldek közepén. A fiatal férfi családot alapított. Ilonka, a felesége varrónő. A kis család lakást kapott Dunaújvárosban. Jöttek, érkeztek a gyerekek, hárman. A szolgálatban is minden haladt úgy, ahogyan a hivatását szerető, katonai esküjéhez hűséges fiatalembernek, katonának illik szolgálnia Erről ennyit tudhatunk meg: „Nem lógattam a lábam...” Így érkezett el a mostani történet kezdőpontja. November volt, 1992-ben.November. 1992. Szolgálatban voltam. Éppen katonákat vittem. A fegyverutalványokért hajoltam le, a táskámért. Roppant a derekam és úgy maradtam. Levittek a gyengélkedőre. Az orvos injekciót adott, fájdalomcsillapítót. Akkor három héten keresztül a feleségem öltöztetett... így kezdődött a mai napig tartó keresztútjárás. Kórházak, orvosok. Vizsgálatok, újabb vizsgálatok, kezelések, orvosi beavatkozások. Kötetnyi orvosi papír, vélemény, zárójelentés. A katona - a fiatal férfi - mások gyámolítására szoruló rokkanttá változott. Csak valakire, valamibe kapaszkodva tud magán mozdítani, fölkelni, magát ellátni. A fiatal feleség - varrónői munkája helyett - most betegápoló a férje mellett. S a lakás, a komfortos dunaújvárosi otthon? — Nem bírtuk a fönntartási költségeket. Eladtuk, és itt, Nagykarácsonyban vettük ezt a kis házat. Az itteni komfort? A kút az udvar közepén... A fizetés helyett rokkantnyugdíj. És élni kell. A háziorvos segít, és fillért el nem fogad... 1994-ben rokkanttá nyilvánították.Hivatalos szóhasználattal: munkaképesség-csökkenését 67 százalékban állapították meg. Betegségét a Magyar Honvédség Pénzügyi Számító és Nyugdíjmegállapító Központja illetékes osztálya minősítette. „...Határozat betegség minősítéséről... Lokács Csaba törzsőrmester 1994. március 16-án megállapított betegségét katonai kötelmekkel nem összefüggőnek minősítem... A szolgálati betegségek körét a 29/1978. HM sz. utasítás 1. sz. melléklete tartalmazza. A honvédségnél e jegyzékben felsorolt betegségeket lehet katonai kötelmekkel összefüggőnek elismerni akkor, ha a megbetegedett az ott előírt feltételekkel rendelkezik. Az egészségügyi bizottságok az egészségkárosodás eredetéről úgy nyilatkoztak, hogy annak kialakulása katonai kötelmekkel összefüggésbe nem hozható, szolgálati megbetegedésnek nem tekinthető... Budapest, 1994. április 21.” A mellékletben nem szerepel, tehát nincs. Ilyen betegséget nem lehet a honvédségnél „beszerezni”... Ám aki szolgált közkatonaként, akinek fia korábbi ilyen és olyan alakulatoknál töltötte katonaidejét - az előtt teljességgel érthetetlen ez a pilátusi kézmosás. Nem függ össze, mert nincs az utasítás mellékletében... Ép és egészséges fiatal férfi bevonul a hadseregbe, s ráadásul hivatásosan szolgál, a megterhelések, megfázások következményeként az a bizonyos gerinccsigolya meggyengül, s egy végzetes mozdulatnál megroppan - s ez nem függ össze a szolgálattal? A mundér becsületének a védelme sem engedhetné meg ezt a pilátusi kibúvót... Kinek lenne hozzá köze, ha nem a hadseregnek? Lokács Csaba hatvanhét százalékos munkaképesség-csökkentett törzsőrmester járta, járja ma is keresztútját. Állapota fokozatosan romlott, romlik. Orvoshoz Dunaújvárosba, Budapestre mentő szállítja. 1998 augusztusában kérelmet nyújtott be: igazolják állapotának rosszabbodását. Kórházba küldték vizsgálatra. (A mentősök levették az ódon ház ajtaját, úgy tudták kivinni a kocsiba.) - Azt kérem, ismerjék el, ami megtörtént. Ha akkor mulasztás történt, igazítsák ki. (Az 1992. novemberi esetről nem vettek fel jegyzőkönyvet, de szerepelnie kell az alakulat orvosi naplójában.) Nem alamizsnát kérek. De biztosítsák az élethez való jogot. A betegségtől meggyötört fiatal férfi magáért és mindenekfölött a családért küzd, amikor jogai elismertetéséért harcol. A fiatal családban mellette: Lokács Csabáné, a korábban varrónő, most mindennapi ápolója. Körülöttük három gyermek: a nyolcadikos Richárd, az ötödikes Nikolett és a harmadikos Tamás. Ki az, akit az ő sorsuk érdekel...? Az 1998 augusztusában benyújtott kérelmet 1998 decemberében elutasították. Szülők, feleségek, gyermekek kérdése némán is hangos. Mi lesz a fiatal férfiakkal, az őket körülvevő családokkal, akiknek sorsát a katonaévek alatt szerzett betegségek és a méltánytalan szabályok láncolják a kilátástalanság rácsai mögé? Föl nem jegyzi senki a mezőföldi havas faluszélen és máshol a hazában „elfelejtett” katonák életében, nemcsak a gerinc néhány csigolyája, hanem egyszer a lélek is összeroppan... Békeidő. A térképeken minden rendben. Vincze István KlAgADML Corvin Alapítvány Segítség a repülőknek * Szép hagyomány immár, hogy a katonai repülők jótékonysági alapja, az 1990-ben életre hívott Corvin Alapítvány az év végi ünnepek közeledtével megemlékezik azokról, akik a légierőnél teljesítettek szolgálatot, annak szentelték az életüket, vállalták a repüléssel járó veszélyeket, a gyakorta igen megterhelő katonaéletet. Az alapítványt létrehozó Gőgös Ottó nyugállományú ezredes, a taszári Kapos Vadászrepülő Osztály volt parancsnoka ünnepi beszédében szólt a katonai repülés élő, s ma nem egyszer nélkülöző, megromlott egészségű veteránjairól, a hősi halálukban is köztük maradt bajtársakról, s nem utolsósorban a katonacsaládokról, melyek osztoznak a megpróbáltatásokban. Az alapítvány célja, hogy erkölcsi és anyagi támogatást nyújtson a bajba jutott vagy szükséget szenvedő repülőknek, hozzátartozóiknak. Minden évben más alakulat ad helyet az ünnepségnek, így az idén a szentkirályszabadjai Bakony Harcihelikopter-ezred művelődési házában gyűltek össze a meghívottak, hogy az alapítvány és támogatói ajándékait és pénzbeni támogatást vegyenek át. Most harminchárman részesültek a 15 milliós alaptőkéjű Corvin Alapítvány hozadékából. Közöttük volt az idei kecskeméti repülőnapon halálos balesetet szenvedett Rácz Zsolt testvére, Adrienn, aki maga is hozzájárult az alapítvány vagyonához bátyja temetését követően. A díjátadáson a kuratórium elnöke örömmel tudatta, a hivatásos katonák rendszeres adományain túl az idén egy vállalkozó egymillió forintot juttatott az alapítványnak. Gőgös Ottó elmondta azt is, hogy a hősi halált halt bajtársak tiszteletére a kaposvári Veterán Repülő Szövetség két emlékművet állított helyre és egy új kegyhelyet létesített. Hangsúlyozta, az emlékek ápolása egyre fontosabb feladat, hiszen annyi gonddal még sosem küszködött a fegyvernem, mint mostanság. A Corvin Alapítvány testi és lelki sebeket begyógyítani nem tud, de védőpajzsa arra szolgál, hogy csökkentse a fájdalmakat, s a szolidaritást kézzelfoghatóvá téve mélyítse a katonatársak, a családok összetartozásának nemes érzését. Gyarmati József A SZERZŐ FELVÉTELE _ _____________ Mi folyik ebben a városban? Tél Tábornok támadása, ablakok jégvirágai mellett ilyen szóvirágok is nyíltak annak idején a sajtóban, jobb ízlésű szerkesztők gyomlálták is őket szorgalmasan. Ha leesett az első hó, téma volt. Ha nagyon sok hó esett, aztán le is fagyott, az ügyeletes riporter négykézláb csúszkált el az illetékes hivatalig, rákérdezni, miért nem takarítják a várost. Ma másként történnek a dolgok. Tömör közlemények vannak. Városgondnokság, közterület-felügyelet, köztisztasági vállalat, önkormányzati ezmegaz. Csupa káefté. Mindenki becsülettel teszi a dolgát. Mindenki elvégzi azt, amit megrendelnek tőle. Minden polgárt büntetnek, ha nem takarítja el a havat a lakókörzetén belül, és háza előtt egy másik polgár kitöri a nyakát. A jó Tél Tábornok meg röhög a markába, mert amióta üzleti alapon tisztogatják, a miskolci belvárosi utak többsége a hóbuckák miatt egysávosra szűkült és jégpályás rodeóterep lett belőle. Pesti ismerős jött hozzánk a múltkor kocsival, és elborzadva csóválta a fejét. Mi folyik ebben a városban télen? Mondtam neki: nyáron is vannak gondok, télen meg ez van. Mi hozzá vagyunk edződve, mint a moszkvaiak a nagy orosz télhez. Nem jajgatunk és nem közlekedünk kocsival. A mi dombra felfutó, meredek utcánk télen egyébként is járhatatlan a rendszerváltás óta. Tudomásul vettük, hogy nyugdíjba ment a szomszédban lakó egykori megyei tanácselnök, azóta itt nem sóznak, nem kotornak. Nincs, aki a hivatalban a telefont fölemelje: ugyan fusson már végig egy kotró itten is, mert se se-, se fölmenni rajta nem lehet! Fájdalom, tavaly elköltözött a környékünkről a jelenlegi városi polgármester is. Azóta, nem egészen függetlenül a pártpolitikától, reménykedünk, hátha egy Fontos Ember mégis lakást vesz a közelünkben. Józsi, a nők és az ital... Bajszos, kalapos, jó kiállású. És hajléktalan. A miskolci Tiszai pályaudvaron árulja a fedél nélküli emberek újságját. Amikor a Flaszterrel a kezében, kabátján a hajléktalanok nevesített plecsnijét viselő Józsi a vasúti színtéren megjelent, rendre meginterjúvolták az újságírók. Különösen a pestiek mint jellegzetes westernfiguráját a kietlen északkelet-magyarországi városnak. Józsi mindenkinek precízen elmondta az életét. Tavaly télen nekem is. Vonatot vártam, ráértem. Végighallgattam a Nagy Magyar Átverés szokásos nyomorúságát. Soksok feleség, közülük az utolsó kisemmizte, feje fölül eladta a bodrogközi kis falu parasztházának fedelét, Józsit az utcára lökte. Hja, kérem, a nők és az ital! Ennyi már sok is az önsorsrontáshoz! Ezt gondoltuk, de hangosan nem mondta ki egyikünk sem, közben megfeleztünk egy szelet csokoládét, amit a táskám mélyén találtam. A lélekmelegítő felest nem fogadta volna el, azt mondta, régóta nem iszik már. Hittem neki, mert tiszta volt a tekintete és a lehelete. Józsi büszke ember benyomását keltette bennem, aki nem szereti sajnáltatni magát. Sőt! Eldicsekedett vele, hogy van már spórolt pénze is. (Nem írom le az összeget, nem akarom, hogy irigyeljék vagy kinevessék.) És ha az Isten megsegíti, jövőre megszabadul a hajléktalanok kolhozától, a szállótól. Nem szagolja mások lábszagát. Nem hallgatja mások hortyogását és egyéb testi zajait. Ott annyi a disznó ember, kérem, mondta, és én egyedül akarom kanalazni a híg levest is. Józsitól tegnap vettem megint egy Flasztert. Olyan hideg volt a peronon, hogy összetapadt az ember orrcimpája, gémberedett ujjakkal gyűrtem tárcámba a pénzt, mert Józsi ezresből adott vissza. És most nagyon rosszul nézett ki. Szürke arcán nyoma se volt a megszokott pirospozsgának, a hetyke bajusz, a hetyke tartás reszketeg lett. A kopott, irhaprémes kabát, a cowboykalap a régi volt, nem úgy a lehelete. Masszív alkoholszag csapott meg, amikor felém hajolva súgta: nagy újság van, albérletbe költözött, a saját lábán áll hónapok óta. Ma délelőtt - és próbálta mosolyra igazítani dermedt arcvonásait - két újságírót is vár Pestről, akiknek nyilatkozni fog. Befutott a vonat, a meglódult tülekedésben annyi időm maradt csak, hogy visszasúgjam neki: - Józsi! Az Isten áldja meg, addigra józanodjon ki, mert az újságírók ebben a kemény télben ordasok! Szezám, tárulj! Az élelmiszerdiszkont fotocellás üvegajtaja mögött sötét öltönyös biztonsági őr támasztja lazán a falat. Mindig csak annyi embert enged be a kinti hosszú sorból, amennyi éppen kijön az üzletből, a forgalmat a szabaddá vált, tologatós fém micsodákhoz igazítja. Kevés a pénztáros, sok a vevő, sokan lopnak is ilyenkor, gomolyog ki az utcára az őr párás leheletű magyarázata, amikor széttárul az ajtó, s az ingerült sor odébb csusszan. Bent meleg van és fényár, a kinti sor ezt mogorván nézi. Előttem egy idős asszony nagyon zaklatott. Banánért sorakoztunk így valamikor a kommunizmusban, mondja hangosan, hogy mindenki hallja. Ilyen a magyar piacgazdaság (ez egy férfihang volt a hátam mögött), kegyet gyakorolnak, hogy elkölthessem náluk a pénzemet. Nem ők a hibásak (ismét egy férfihang), innen látom, hogy pletykálnak odabent a nők, ahelyett, hogy igyekeznének. Megint széttárul az ajtó, a sor felélénkül, az őr afféle „rajtot” int a fejével, s az idős asszony, mint startpisztoly eldördülése után a versenyző, úgy csörtet be mellette, hogy ledönti a lábáról. Na tessék! - morogja a rend őre. - Nyugdíjas, de türelem az nincs benne! És megvetően néz az asszony után. Fázik, mondanám neki, és várakozni odabent is lehetne, a melegben. Emberség kérdése az egész. De az őr ezt úgysem hallaná, mert az üvegajtó ismét összecsukódik az orrunk előtt. Mínusz tizenöt fok, ennyit mondtak ma reggel a rádióban. Nem jó dolog a tél. Keresztény Gabriella 1999. JANUÁR 5.