Szabad Föld, 1999. január-június (55. évfolyam, 1-26. szám)

1999-01-05 / 1. szám

4 Sumo Kid — Roppanó gerinc és lélek Elfelejtett katona? Csönd, békeidő. Térképeken, létszámjelentésekben minden rendben? Sehol nem tűnik ki: egy katonát elfelejtettek?... Egy katonát „leírtak”, „kipipáltak”. Pedig ott él, valamelyik térképponton, valamelyik rovatrács, valamelyik szabálycella fogsá­gában, s küzd levegőért, életért egy fiatalember. A neve: Imvács Csaba. Nagykarácsony. Kis falu a Mezőföl­dön. A térkép vonala itt valóságos úttá válik. Faluszéle, hómező. A szélsőnél is szélsőbb ház. Ajtót fiatalasszony nyit: Lovács Csabáné. Bent a fiatal családapa — Lokács Csaba. Kezét nyújtja, ujjai va­lami furcsa ideggúzsban. Fekszik, be­tegágyon. Harmincöt éves. Katona. Nyugállományú törzsőrmester. Szol­gált tényleges katonaként, majd hivatá­sos tiszthelyettesként 1984-től. Aztán 1992 következett... Ám előbb szokványos a története. Úgy kezdődik, mint sok fiatalember története tíz éve, húsz éve: Szép élet a katonaélet... Csaba is bevonult, aho­gyan illett életerős fiatal férfihoz. Isko­láskora után szakmát tanult, bevonulása idején esztergályos volt a múcsonyi ter­melőszövetkezet műhelyében. Felöltöt­te a katonaruhát, teltek a hetek, a hóna­pok, majd — bizonyára nem véletlenül — továbbszolgálatra jelentkezett. Hivatá­sos katonaként folytatta életét. Vizsgá­latok, az egészségi alkalmasság megál­lapítása. Tanfolyam, kiképzés. Több kemény próba után a Dunántúlra került. Légvédelmi alakulat a mezőföldi pusz­tákon. Szolgálati helye, ahogyan mond­ják arrafelé, a szántóföldek közepén. A fiatal férfi családot alapított. Ilonka, a felesége varrónő. A kis család lakást ka­pott Dunaújvárosban. Jöttek, érkeztek a gyerekek, hárman. A szolgálatban is minden haladt úgy, ahogyan a hivatását szerető, katonai es­küjéhez hűséges fiatalembernek, katoná­nak illik szolgálnia Erről ennyit tudhatunk meg: „Nem lógattam a lábam...” Így érke­zett el a mostani történet kezdőpontja. November volt, 1992-ben.­­November. 1992. Szolgálatban vol­tam. Éppen katonákat vittem. A fegy­verutalványokért hajoltam le, a táská­mért. Roppant a derekam­­ és úgy ma­radtam. Levittek a gyengélkedőre. Az orvos injekciót adott, fájdalomcsillapí­tót. Akkor három héten keresztül a fele­ségem öltöztetett... így kezdődött a mai napig tartó ke­­resztútjárás. Kórházak, orvosok. Vizsgálatok, újabb vizsgálatok, kezelések, orvosi be­avatkozások. Kötetnyi orvosi papír, vé­lemény, zárójelentés. A katona - a fiatal férfi - mások gyámolítására szoruló rokkanttá változott. Csak valakire, va­lamibe kapaszkodva tud magán mozdí­tani, fölkelni, magát ellátni. A fiatal fe­leség - varrónői munkája helyett - most betegápoló a férje mellett. S a lakás, a komfortos dunaújvárosi otthon? — Nem bírtuk a fönntartási költsé­geket. Eladtuk, és itt, Nagykará­csonyban vettük ezt a kis házat. Az it­teni komfort? A kút az udvar köze­pén... A fizetés helyett rokkantnyug­díj. És élni kell. A háziorvos segít, és fillért el nem fogad... 1994-ben rokkanttá nyilvánították.­­Hivatalos szóhasználattal: munkaké­pesség-csökkenését 67 százalékban ál­lapították meg. Betegségét a Magyar Honvédség Pénzügyi Számító és Nyug­díjmegállapító Központja illetékes osz­tálya minősítette. „...Határozat betegség minősítéséről... Lokács Csaba törzsőr­mester 1994. március 16-án megállapí­tott betegségét katonai kötelmekkel nem összefüggőnek minősítem... A szolgálati betegségek körét a 29/1978. HM sz. utasítás 1. sz. melléklete tartal­mazza. A honvédségnél e jegyzékben felsorolt betegségeket lehet katonai kö­telmekkel összefüggőnek elismerni ak­kor, ha a megbetegedett az ott előírt fel­tételekkel rendelkezik. Az egészség­­ügyi bizottságok az egészségkárosodás eredetéről úgy nyilatkoztak, hogy an­nak kialakulása katonai kötelmekkel összefüggésbe nem hozható, szolgálati megbetegedésnek nem tekinthető... Bu­dapest, 1994. április 21.” A mellékletben nem szerepel, tehát nincs. Ilyen betegséget nem lehet a hon­védségnél „beszerezni”... Ám aki szol­gált közkatonaként, akinek fia korábbi ilyen és olyan alakulatoknál töltötte katonaidejét - az előtt teljességgel ért­hetetlen ez a pilátusi kézmosás. Nem függ össze, mert nincs az utasítás mel­lékletében... Ép és egészséges fiatal fér­fi bevonul a hadseregbe, s ráadásul hi­vatásosan szolgál, a megterhelések, megfázások következményeként az a bizonyos gerinccsigolya meggyengül, s egy végzetes mozdulatnál megroppan - s ez nem függ össze a szolgálattal? A mundér becsületének a védelme sem engedhetné meg ezt a pilátusi kibúvót... Kinek lenne hozzá köze, ha nem a had­seregnek? Lokács Csaba hatvanhét százalékos munkaképesség-csökkentett törzsőr­mester járta, járja ma is keresztútját. Ál­lapota fokozatosan romlott, romlik. Or­voshoz Dunaújvárosba, Budapestre mentő szállítja. 1998 augusztusában kérelmet nyújtott be: igazolják állapo­tának rosszabbodását. Kórházba küld­ték vizsgálatra. (A mentősök levették az ódon ház ajtaját, úgy tudták kivinni a kocsiba.) - Azt kérem, ismerjék el, ami meg­történt. Ha akkor mulasztás történt, iga­zítsák ki. (Az 1992. novemberi esetről nem vettek fel jegyzőkönyvet, de szere­pelnie kell az alakulat orvosi naplójá­ban.) Nem alamizsnát kérek. De bizto­sítsák az élethez való jogot. A betegségtől meggyötört fiatal férfi magáért és mindenekfölött a családért küzd, amikor jogai elismertetéséért har­col. A fiatal családban mellette: Lokács Csabáné, a korábban varrónő, most mindennapi ápolója. Körülöttük három gyermek: a nyolcadikos Richárd, az ötödikes Nikolett és a harmadikos Ta­más. Ki az, akit az ő sorsuk érdekel...? Az 1998 augusztusában benyújtott kérelmet 1998 decemberében elutasí­tották. Szülők, feleségek, gyermekek kérdé­se némán is hangos. Mi lesz a fiatal fér­fiakkal, az őket körülvevő családokkal, akiknek sorsát a katonaévek alatt szer­zett betegségek és a méltánytalan szabá­lyok láncolják a kilátástalanság rácsai mögé? Föl nem jegyzi senki a mezőföl­di havas faluszélen és máshol a hazában­­ „elfelejtett” katonák életében­­, nem­csak a gerinc néhány csigolyája, hanem egyszer a lélek is összeroppan... Békeidő. A térképeken minden rendben. Vincze István KlAgAD­­ML Corvin Alapítvány Segítség a repülőknek * Szép hagyomány immár, hogy a katonai repülők jótékonysági alapja, az 1990-ben életre hívott Corvin Alapítvány az év végi ün­nepek közeledtével megemléke­zik azokról, akik a légierőnél tel­jesítettek szolgálatot, annak szentelték az életüket, vállalták a repüléssel járó veszélyeket, a gyakorta igen megterhelő kato­naéletet. Az alapítványt létreho­zó Gőgös Ottó nyugállományú ezredes, a taszári Kapos Vadász­repülő Osztály volt parancsnoka ünnepi beszédében szólt a kato­nai repülés élő, s ma nem egyszer nélkülöző, megromlott egészségű veteránjairól, a hősi halá­lukban is köztük maradt bajtársakról, s nem utolsósorban a ka­tonacsaládokról, melyek osztoznak a megpróbáltatásokban. Az alapítvány célja, hogy erkölcsi és anyagi támogatást nyújtson a bajba jutott vagy szükséget szenvedő repülőknek, hozzátartozóiknak. Minden évben más alakulat ad helyet az ünnepségnek, így az idén a szentkirályszabadjai Bakony Harcihelikopter-ezred művelődési házában gyűltek össze a meghívottak, hogy az alapítvány és támogatói ajándékait és pénzbeni támogatást vegyenek át. Most harminchárman része­sültek a 15 milliós alaptőkéjű Corvin Alapítvány hozadéká­­ból. Közöttük volt az idei kecs­keméti repülőnapon halálos ba­lesetet szenvedett Rácz Zsolt testvére, Adrienn, aki maga is hozzájárult az alapítvány vagyo­nához bátyja temetését követő­en. A díjátadáson a kuratórium elnöke örömmel tudatta, a hiva­tásos katonák rendszeres adomá­nyain túl az idén egy vállalkozó egymillió forintot juttatott az alapítványnak. Gőgös Ottó el­mondta azt is, hogy a hősi halált halt bajtársak tiszteletére a kaposvári Veterán Repülő Szövet­ség két emlékművet állított helyre és egy új kegyhelyet létesí­tett. Hangsúlyozta, az emlékek ápolása egyre fontosabb fel­adat, hiszen annyi gonddal még sosem küszködött a fegyver­nem, mint mostanság. A Corvin Alapítvány testi és lelki sebe­ket begyógyítani nem tud, de védőpajzsa arra szolgál, hogy csökkentse a fájdalmakat, s a szolidaritást kézzelfoghatóvá té­ve mélyítse a katonatársak, a családok összetartozásának ne­mes érzését. Gyarmati József A SZERZŐ FELVÉTELE _ _____________ Mi folyik ebben a városban? Tél Tábornok támadása, ab­lakok jégvirágai mellett ilyen szóvirágok is nyíltak annak ide­jén a sajtóban, jobb ízlésű szerkesztők gyomlálták is őket szorgalmasan. Ha leesett az el­ső hó, téma volt. Ha nagyon sok hó esett, aztán le is fagyott, az ügyeletes riporter négykéz­láb csúszkált el az illetékes hi­vatalig, rákérdezni, miért nem takarítják a várost. Ma másként történnek a dol­gok. Tömör közlemények van­nak. Városgondnokság, közterü­let-felügyelet, köztisztasági vál­l­­alat, önkormányzati ezmegaz. Csupa káefté. Mindenki becsü­lettel teszi a dolgát. Mindenki el­végzi azt, amit megrendelnek tő­le. Minden polgárt büntetnek, ha nem takarítja el a havat a lakó­körzetén belül, és háza előtt egy másik polgár kitöri a nyakát. A jó Tél Tábornok meg röhög a markába, mert amióta üzleti ala­pon tisztogatják, a miskolci bel­városi utak többsége a hóbuckák miatt egysávosra szűkült és jég­pályás rodeóterep lett belőle. Pesti ismerős jött hozzánk a múltkor kocsival, és elborzadva csóválta a fejét. Mi folyik ebben a városban télen? Mondtam neki: nyáron is vannak gondok, télen meg ez van. Mi hozzá vagyunk edződve, mint a moszkvaiak a nagy orosz télhez. Nem jajgatunk és nem közlekedünk kocsival. A mi dombra felfutó, meredek ut­cánk télen egyébként is járhatat­lan a rendszerváltás óta. Tudo­másul vettük, hogy nyugdíjba ment a szomszédban lakó egy­kori megyei tanácselnök, azóta itt nem sóznak, nem kotornak. Nincs, aki a hivatalban a telefont fölemelje: ugyan fusson már vé­gig egy kotró itten is, mert se se-, se fölmenni rajta nem lehet! Fáj­dalom, tavaly elköltözött a kör­nyékünkről a jelenlegi városi pol­gármester is. Azóta, nem egé­szen függetlenül a pártpolitikától, reménykedünk, hátha egy Fon­tos Ember mégis lakást vesz a közelünkben. Józsi, a nők és az ital... Bajszos, kalapos, jó kiállású. És hajléktalan. A miskolci Tiszai pályaudvaron árulja a fedél nél­küli emberek újságját. Amikor a Flaszterrel a kezében, kabátján a hajléktalanok nevesített plecsni­­jét viselő Józsi a vasúti színtéren megjelent, rendre meginterjú­volták az újságírók. Különösen a pestiek mint jellegzetes western­­figuráját a kietlen északkelet-ma­gyarországi városnak. Józsi min­denkinek precízen elmondta az életét. Tavaly télen nekem is. Vo­natot vártam, ráértem. Végighall­gattam a Nagy Magyar Átverés szokásos nyomorúságát. Sok­sok feleség, közülük az utolsó ki­­semmizte, feje fölül eladta a bod­rogközi kis falu parasztházának fedelét, Józsit az utcára lökte. Hja, kérem, a nők és az ital! Ennyi már sok is az önsorsrontáshoz! Ezt gondoltuk, de hangosan nem mondta ki egyikünk sem, közben megfeleztünk egy szelet csoko­ládét, amit a táskám mélyén talál­tam. A lélekmelegítő felest nem fogadta volna el, azt mondta, régóta nem iszik már. Hittem ne­ki, mert tiszta volt a tekintete és a lehelete. Józsi büszke ember benyomá­sát keltette bennem, aki nem szereti sajnáltatni magát. Sőt! El­dicsekedett vele, hogy van már spórolt pénze is. (Nem írom le az összeget, nem akarom, hogy iri­gyeljék vagy kinevessék.) És ha az Isten megsegíti, jövőre meg­szabadul a hajléktalanok kolhozá­tól, a szállótól. Nem szagolja má­sok lábszagát. Nem hallgatja má­sok hortyogását és egyéb testi za­jait. Ott annyi a disznó ember, ké­rem, mondta, és én egyedül aka­rom kanalazni a híg levest is. Józsitól tegnap vettem megint egy Flasztert. Olyan hideg volt a peronon, hogy összetapadt az ember orrcimpája, gémberedett ujjakkal gyűrtem tárcámba a pénzt, mert Józsi ezresből adott vissza. És most nagyon rosszul nézett ki. Szürke arcán nyoma se volt a megszokott pirospozsgá­­nak, a hetyke bajusz, a hetyke tartás reszketeg lett. A kopott, ir­haprémes kabát, a cowboykalap a régi volt, nem úgy a lehelete. Masszív alkoholszag csapott meg, amikor felém hajolva súgta: nagy újság van, albérletbe költö­zött, a saját lábán áll hónapok óta. Ma délelőtt - és próbálta mo­solyra igazítani dermedt arcvo­násait - két újságírót is vár Pest­ről, akiknek nyilatkozni fog. Befutott a vonat, a meglódult tülekedésben annyi időm maradt csak, hogy visszasúgjam neki: - Józsi! Az Isten áldja meg, addig­ra józanodjon ki, mert az újság­írók ebben a kemény télben or­dasok! Szezám, tárulj! Az élelmiszerdiszkont fotocel­­lás üvegajtaja mögött sötét öltö­nyös biztonsági őr támasztja la­zán a falat. Mindig csak annyi embert enged be a kinti hosszú sorból, amennyi éppen kijön az üzletből, a forgalmat a szabaddá vált, tologatós fém micsodákhoz igazítja. Kevés a pénztáros, sok a vevő, sokan lopnak is ilyenkor, gomolyog ki az utcára az őr pá­rás leheletű magyarázata, ami­kor széttárul az ajtó, s az ingerült sor odébb csusszan. Bent meleg van és fényár, a kinti sor ezt mo­gorván nézi. Előttem egy idős asszony nagyon zaklatott. Baná­nért sorakoztunk így valamikor a kommunizmusban, mondja han­gosan, hogy mindenki hallja. Ilyen a magyar piacgazdaság (ez egy férfihang volt a hátam mö­gött), kegyet gyakorolnak, hogy elkölthessem náluk a pénzemet. Nem ők a hibásak (ismét egy fér­fihang), innen látom, hogy plety­kálnak odabent a nők, ahelyett, hogy igyekeznének. Megint széttárul az ajtó, a sor felélénkül, az őr afféle „rajtot” int a fejével, s az idős asszony, mint startpisztoly eldördülése után a versenyző, úgy csörtet be mellet­te, hogy ledönti a lábáról. Na tes­sék! - morogja a rend őre. - Nyugdí­jas, de türelem az nincs benne! És megvetően néz az asszony után. Fázik, mondanám neki, és vá­rakozni odabent is lehetne, a me­legben. Emberség kérdése az egész. De az őr ezt úgysem hal­laná, mert az üvegajtó ismét összecsukódik az orrunk előtt. Mínusz tizenöt fok, ennyit mond­tak ma reggel a rádióban. Nem jó dolog a tél. Keresztény Gabriella 1999. JANUÁR 5.

Next