Szabad Föld, 2000. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)

2000-07-04 / 27. szám

4 Szabad Föld Szerencsés szamár Úgy tűnik, újabban kelendőek a szamarak. Olvasóink talán emlékeznek még arra a borsodi, pontosabban ózdi esetre, ami­kor elloptak egy igavonó szamarat a kiskocsival együtt. Tulajdonosától a barátja kér­te kölcsön egy délutáni fuvarra, aztán köddé vált a csacsi és a kordé is. A férfi estig várta a cimborát, majd feljelentést tett a rendőrségen. A kordét meg is találták, de a szegény jószág akkor már feldarabolva főtt egy családi ház üstjében, a kölcsönkérő ugyanis kilóra adta el a hasznos igavonót. A Nógrád megyei Pásztó rendőreinek is alapos fejtörést okozott egy szamár el­tűnése. Egy helyi lakos kereste fel őket, hogy véleménye szerint Salgótarjánban élő cimborája ellopta a szamarát a hozzá tartozó kétkerekű kocsival együtt. Egyszer már alkudozott a jószágra, de mivel egy fityingje sem volt, inkább elkötötte. A rendőri nyomozás a kordét hamar fellelte, de az állatnak nyoma sem volt. Hiába faggatták a gyanúsítottat, azt állította, kocsmázás után történt a dolog, nem emlékszik semmire, fogalma sincs, hol a szamár. Újabb pár nap után aztán - alapos faggatózással követve a csacsi kalandos út­vonalát- Erdőtarcsán találtak rá a hosszú fülű időjósra, aki bánatosan ordított a szá­mára vadidegen udvaron, és fogalma sem volt róla, mekkora szerencse érte. Mert nem fazékban végezte, mint az elődje, hanem gazdát cserélt egy disznóért. Hogy a disznóval mi lett, nem tudni, a megtalált szamarat viszont a rendőrök lefoglalták, és visszaszolgáltatták pásztói gazdájának. K.G. ­­ Átsuhannék Szulokon, de megállít a lát­vány: a hármas tagolású település közép­vonalában hosszú ház fekszi meg a sort, meleg sárga vakolatát az ajtók, ablakok körül barna keret díszíti. Nem is ez az ízlé­ses színharmónia cövekek­et le, hanem az ajtó és a tükörként is szolgáló páros ablak fölötti tábla. Meláni kávéház. Kávéház fa­lun? Aligha van párja hét határban. A vá­rosban is ritka a kávéház, s ha újranyitják valamelyiket, tudósít a nagy eseményről a híradó, ott tolonganak a riporterek, hogy megörökítsék az olvasónak a nagy pillana­tot. Azt is megtudjuk ilyenkor, ki minden­ki fordul meg ott, akárcsak a régi, híres ká­véházakban, ahol írók, festők, egyéb fur­csa emberek múlatták az időt anekdotázva, kártyázva, szivarozva, fel-felhajtva egy pohár nedűt. Kávéházi író: ez fogalommá lett a századelőn, hiszen voltak olyan író­emberek, akik ott, valamelyik csöndesebb zugban írták műveiket. Hanem Szulokban nem sok író fordult meg, még az is csak legendának bizonyult, hogy jó Vörösmarty Mihály itt bujdosott volna a szabadságharc utáni években. Ta­lán csak káprázat, amit látni vélek. Nyo­mom a kilincset. Zárva. - Minket keres? - Kerékpárról napbar­nított fiatal nő száll. Vele egyszerre pattan a nyeregből egy férfi. - A mama kertjében szedtük össze a cukorborsót, de már nyi­tunk is. Pintér Beáta, aki kávéházat álmodott Szulokba, a falujába. Lélekben már hallom Bach kávékantátáját. De nem erre a zenére rendezkedtek be. Előkerül Bea édesanyja, Rézi néni is. Most már ők hárman viszik a „boltot”. A fiatalember, Csikesz Attila ép­pen a nagyszülőkhöz autózott Szentlőrinc­­ről Kálmáncsára, amikor leállt a jármű mo­­torja. Betért a kávéházba, és megkérdezte, nem hagyhatja-e itt a makrancos autót. Meglátta Beátát és maga is maradt. Ma már hivatalos vőlegénye a kávéházi kis­asszonynak. - Német família ez, nagyanya Kamp, anya Stecher, és bár apám Pintér volt, az ő családjuk ereiben is csörgedezett sváb vér. Ő Jugoszláviából települt át a háború elől, viszont az ősei Szeged mellől mentek ki Bácskába. Én meg, bár itthon mindig jele­­sem volt németből, a nyelvet mégis Né­metországban tanultam meg rendesen. - Ne szaladjunk annyira előre, Beáta. - Jó - segít a lebarnult, pikánsan szep­­lőcskés fiatal nő a kávét odahelyezni elém Attilának -, kezdjük ott, hogy bejártam Kaposvárra a kereskedelmi és vendéglátó­ipari középiskolába. Közben roptam a zeppedlit, a mars polkát meg a hétlépésest a nemzetiségi együttesünkben. Haracsi Imre, egy volt színházi öltöztető fogta össze a csoportot, majd azután Takács Laci, a hivatásos együttesvezető. Hogy mennyit kellett bevasalnom azt az öt alsó­szoknyát, a levest... - Bevasalta a levest? A tejesborsó-le­­vest, a becsináltat... Megdolgozom az ingyenkávéért. —A leves egy rékliféle. Fehér harisnya, tutyi is volt rajtunk. -Klumpa? Ismertem az utolsó szuloki klumpást, Rippel Gyuri bácsit. - Kezd va­lóban kávéházi traccspartivá barátságo­­sodni a beszélgetés. Végigvesszük az összes ismerőst. Ki meghalt, ki Franciaországba ment férjhez, ki itthon teszi a dolgát. Na, de vissza az életrajzhoz! - A középiskola után a külkereskedelmi főiskola következett, végül a vendéglátói­­üzletvezetői tanfolyam. Közben azért vilá­got láttam... - Ha nem is hét mérföldes klumpá­ban. Merre járt? - Ausztriában dolgoztam vendéglá­tásban, majd Németország követke­zett, közelebbről Köln. Keményen dol­goztam, és eljött az az idő, amikor azt mondtam, most már elég, gyerünk haza! Apám, aki Lakócsától Kálmán­­csáig járta ezt a vidéket kéményseprő­ként, beteg lett, meg is halt szegény. Anyám téesztag volt. A mama már ki­­lencvenegy éves. Gondoltam, nekik is könnyebb lesz, ha hazajön a „csavar­gó”. Megvettük ezt a hosszú házat, mely hajdan téesziroda, majd vegyes­bolt is volt, és nekiálltunk a terveim alapján átalakítani. Egyik felét három, egybenyitott helyiséggel kávéháznak, a másikat otthonnak. —Miért éppen kávéháznak?­­ Itt korábban csak kocsmák voltak, oda meg nem megy be az asszonynép. Arra gondoltam, miért ne léphetné át egy kávéház küszöbét az a lány vagy idősebb nő, aki meginna egy kapucsínót, megenne egy süteményt? A kocsmába nem, de kávéházba igen. Senki sem szólja meg emiatt, így is lett. Beleöltünk több milliót, amire helyre­pofoztattuk az épületet, majd bebútoroz­tuk. - Az iparosköri időkben, amikor sok derék mesterember élt itt is, nem volt „elő­képe” ennek a kávéháznak? Rézi néni is nemet ingat a fejével. Pintérné ilyesmire nem emlékszik. Jó, ha nem, hát nem. Keresem a szememmel a ká­véházi sajtót. Egy bulvárlapot járatnak. - Anyám ezt sem helyesli, mert sok benne a nagy, fedetlen cicijű hölgy. De azért törekszünk arra, hogy később új­ságokat is olvashassanak a hozzánk be­térők. Napközben persze kevés a ven­dég. Csoda? Nagy Lajos a Budapest nagy­kávéház című prózájában írta:, ,Hétköznap, szerdai napon, kevesen vannak a kávéház­ban.” Ha a nagyvárosban kevesen, akkor falun hogyan lennének többen? Hiszen dohányoznak... - Már csak néhányan dohányoznak - érti el Beáta. - Mi is termesztettük a do­hányt. Még van néhány szárítópajta is. De beszüntettem, mert a nagy ráfordítás miatt nem volt vele haszon. Azért a vendégkör már kialakult a Mélámban. Van olyan futballcsapat, mely csak itt áll meg fogyasztani, ha mérkőzésre utazik. A hazajáró németek is jól érzik ma­gukat a kávéházban. Ha belemerülnek a kártyacsatába, Beáta tapintatosan figyel­mezteti őket a zárórára. Egész utcát építet­tek már Szulokban a németek. A fiatalokat bállal csalogatják be.­­ A Jolly zenekar kéthetente játszik itt. Szigetvári együttes, nagyon népszerű a környéken. Több réteget elégítenek ki a ze­néjükkel, így telt házunk van ünnepnapok­kor, il­letve azokon a szombatokon, amikor fellépnek. Hajnali kettőig ropják a fiatalok. Igaz, az üvegpoharakat felváltottam papír­poharakra. A bútorzaton is látszik, hogy erőteljesen használják... Tavaly tavasszal nyitottunk, de évtizednyi használat látszik rajtuk. Már a fotót készítem hármukról az épü­let előtt, amikor eszembe jut: - Miért éppen Meláni? Beáta befelé mosolyodik el. - Miért, miért? Mert ha lányom lesz, így nevezem majd. Amúgy meg tudja maga, mit jelent a Meláni? V­irágzást! Akkor egy jól fejlett képzavarral: virá­gozzon a szuloki kávéház. Leskó László Meláni: virágzás Falusi kávéház­ ok hárman Melánival Nem kell félni... Európa-nap a Tisza-tó partján Jóindulatú túlzással azt is mondhat­nánk, hogy Európa is részt vett a Tisza fel­­támasztásában. Június 17-én Abádszaló­­kon rendezték ugyanis az Európa-napot, méghozzá azzal a nem titkolt céllal, hogy bizonyítsák az egybegyűlt tudós fők, dip­lomaták és közéleti hírességek, hogy nem kell már félni a folyótól, különösen nem a Tisza-tó térségétől, mert lám, eljöttünk, itt vagyunk, kanalazzuk a tiszai halászlevet, a Füzes étteremben még rántott békacombot is rendelünk, ha úgy tartja úri szeszélyünk. Egyszóval a folyó és annak minden áldása közkincs lehet, felébredhetünk a cián­­szennyezés nyomasztó álmából és csodál­hatjuk a természetet, az életet, mely él és élni akar! Evégből aztán Áder János házelnök még meg is mártózott a Tisza-tó reggeli, friss vizében egy rögtönzött vízilabda­mérkőzés erejéig, majd Gönczy János kor­mánybiztos és számos fideszes politikus kíséretében kicsónakáztak a tóba elhelye­zett hálókhoz és varsákhoz, hogy szem­ügyre vegyék a zsákmányt. Mi tagadás, a korábbi hónapok riadalmához képest meg­lepően gazdag volt a zsákmány. Talán ez az élmény is közrejátszott abban, hogy a kormánybiztos feloldotta a halfogás tilal­mát a folyón, a vendégek pedig illő bizoda­lommal kanalazták a bográcsok tartalmát a parton. Délután még futballmeccs is volt, a par­lamenti válogatott mérkőzött az újságírók gárdájával, az abádszalóki öregfiúkkal és egy lengyel baráti delegációval, amely ez alkalommal csapattá szerveződött. Sok­sok jó szándékot vehettünk számba és mindet a folyó érdekében. Csak éppen vendéget láttunk keveset. Nem meghívot­tat, nem protokollszemélyt, hanem fürdő­­zőt, napozót, a csúszdán sikongatót, vízisí­­zőt, sört kortyolót, napimádót, Abádsza­­lókra esküvőt. Hát ők még ezúttal nem jöt­tek el. Pedig este Komár László is kien­gedte a hangját, ám ezúttal a gátoldal lelátó­ja is foghíjas volt. Alighanem a vendégek csak szép las­san térnek majd vissza. Először megkon­zultálják a stégszomszéddal, a bátrabb ba­rátokkal, mire is számíthatnak. Aztán majd elindulnak az autókonvojok. Előbb tán hazulról, aztán majd külföldről is. Mert azért nagy volt az a február eleji ria­dalom! Idő kell tehát, hogy felejtsen az ember. De hát alighanem ez az óvatosság teszi, hogy még mindig itt vagyunk ezen a bolygón. Amely alattunk olykor pokol­gépként ketyeg. Palágyi Béla „Merjünk reménységgel nézni a jövőbe...” Világtalálkozó Debrecenben A Debreceni Református Kollégium egykori és mostani dákjainak első világta­lálkozóját a lelki és szellemi összetartozás igénye hívta életre a pünkösdi ünnepe­ken - tudtuk meg Győri Józseftől, a gim­názium igazgatójától. A közel háromezer volt és jelenlegi „refis” jól szervezett, szín­vonalas rendezvényeken, baráti beszélge­téseken elevenítette fel a régmúlt emlékeit. A szervezők jelentős eseményként köny­velték el, hogy a rendszerváltás óta a kol­légium most először mert kiállni a nyilvá­nosság elé. Szép számmal érkeztek meghívottak az US­A-ból, Ausztráliából és Németország­ból is. Az összejövetelen a legfiatalabbak soraiban a református óvoda kicsinyeit köszöntötték, míg a legidősebb résztvevő a 95 esztendős Kiss Tihamér László pszi­chológus, egyetemi magántanár volt, akit többedmagával díszdoktorrá avattak. A négynapos rendezvényt számos olyan program gazdagította, mint a gála­est, az önképzőkörösök, a kántus, a szín­játszók találkozója. De voltak osztálytalál­kozók, kiállítások, hangversenyek, szín­házi előadások is a kollégium falain belül, ahol jó hangulatban, igazi lelki közösség­ben folytak a késő estébe nyúló diskurzu­sok. A világtalálkozó rangos eseménye volt a Dóczy református gimnázium újraindí­tása alkalmából megtartott ünnepség is, amit hálaadó istentisztelettel kötöttek egy­be. Ugyancsak kiemelkedő eseménynek számított az Andaházy-Szilágyi Leányin­ternátus új könyvtárának a felavatása. Győri József reményét fejezte ki: a hagyo­mányokhoz híven adományokból is gya­rapodik, gazdagodik majd a bibliotéka. Ahol, mint megtudtuk, tízezer kötet fér el, s aminek életre hívását egymillió forinttal támogatta Petrócki Andrásné férjével együtt testvére, Farkas Gábor végakaratá­nak megfelelően. „Merjünk reménységgel nézni a jövő­be, ne engedjük, hogy a testiség, az anya­giasság fogságában a lélek elsorvadjon”­­ezeket a gondolatokat már Kozma Zsolt kolozsvári teológiai professzortól hallhat­tuk, aki pünkösd hétfőjén a Nagytemp­lomban tartott istentiszteleten hirdetett igét. A professzor szerint a Szentlélek adományaként kell elfogadnunk a re­ménységet, amely a jóság, a szeretet me­gjulását is hirdeti.­­ Az istentiszteletet követő ünnepi köz­gyűlésen Fekete Károly, a Debreceni Re­formátus Hittudományi Egyetem rektora a kollégium 462. tanévében hét olyan kiváló személyiségnek adományozott díszdokto­ri címet, akiknek aktív és rendszeres kap­csolatuk van az intézménnyel. A kollégi­um vezetősége elhatározta, hogy az első világtalálkozót öt-tíz év múlva újabb kö­veti, de addig is szerveznek majd kisebb, hétvégi összejöveteleket Balogh Mária 2000. JÚLIUS 4.

Next