Szabad Föld, 2000. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)
2000-07-04 / 27. szám
4 Szabad Föld Szerencsés szamár Úgy tűnik, újabban kelendőek a szamarak. Olvasóink talán emlékeznek még arra a borsodi, pontosabban ózdi esetre, amikor elloptak egy igavonó szamarat a kiskocsival együtt. Tulajdonosától a barátja kérte kölcsön egy délutáni fuvarra, aztán köddé vált a csacsi és a kordé is. A férfi estig várta a cimborát, majd feljelentést tett a rendőrségen. A kordét meg is találták, de a szegény jószág akkor már feldarabolva főtt egy családi ház üstjében, a kölcsönkérő ugyanis kilóra adta el a hasznos igavonót. A Nógrád megyei Pásztó rendőreinek is alapos fejtörést okozott egy szamár eltűnése. Egy helyi lakos kereste fel őket, hogy véleménye szerint Salgótarjánban élő cimborája ellopta a szamarát a hozzá tartozó kétkerekű kocsival együtt. Egyszer már alkudozott a jószágra, de mivel egy fityingje sem volt, inkább elkötötte. A rendőri nyomozás a kordét hamar fellelte, de az állatnak nyoma sem volt. Hiába faggatták a gyanúsítottat, azt állította, kocsmázás után történt a dolog, nem emlékszik semmire, fogalma sincs, hol a szamár. Újabb pár nap után aztán - alapos faggatózással követve a csacsi kalandos útvonalát- Erdőtarcsán találtak rá a hosszú fülű időjósra, aki bánatosan ordított a számára vadidegen udvaron, és fogalma sem volt róla, mekkora szerencse érte. Mert nem fazékban végezte, mint az elődje, hanem gazdát cserélt egy disznóért. Hogy a disznóval mi lett, nem tudni, a megtalált szamarat viszont a rendőrök lefoglalták, és visszaszolgáltatták pásztói gazdájának. K.G. Átsuhannék Szulokon, de megállít a látvány: a hármas tagolású település középvonalában hosszú ház fekszi meg a sort, meleg sárga vakolatát az ajtók, ablakok körül barna keret díszíti. Nem is ez az ízléses színharmónia cövekeket le, hanem az ajtó és a tükörként is szolgáló páros ablak fölötti tábla. Meláni kávéház. Kávéház falun? Aligha van párja hét határban. A városban is ritka a kávéház, s ha újranyitják valamelyiket, tudósít a nagy eseményről a híradó, ott tolonganak a riporterek, hogy megörökítsék az olvasónak a nagy pillanatot. Azt is megtudjuk ilyenkor, ki mindenki fordul meg ott, akárcsak a régi, híres kávéházakban, ahol írók, festők, egyéb furcsa emberek múlatták az időt anekdotázva, kártyázva, szivarozva, fel-felhajtva egy pohár nedűt. Kávéházi író: ez fogalommá lett a századelőn, hiszen voltak olyan íróemberek, akik ott, valamelyik csöndesebb zugban írták műveiket. Hanem Szulokban nem sok író fordult meg, még az is csak legendának bizonyult, hogy jó Vörösmarty Mihály itt bujdosott volna a szabadságharc utáni években. Talán csak káprázat, amit látni vélek. Nyomom a kilincset. Zárva. - Minket keres? - Kerékpárról napbarnított fiatal nő száll. Vele egyszerre pattan a nyeregből egy férfi. - A mama kertjében szedtük össze a cukorborsót, de már nyitunk is. Pintér Beáta, aki kávéházat álmodott Szulokba, a falujába. Lélekben már hallom Bach kávékantátáját. De nem erre a zenére rendezkedtek be. Előkerül Bea édesanyja, Rézi néni is. Most már ők hárman viszik a „boltot”. A fiatalember, Csikesz Attila éppen a nagyszülőkhöz autózott Szentlőrincről Kálmáncsára, amikor leállt a jármű motorja. Betért a kávéházba, és megkérdezte, nem hagyhatja-e itt a makrancos autót. Meglátta Beátát és maga is maradt. Ma már hivatalos vőlegénye a kávéházi kisasszonynak. - Német família ez, nagyanya Kamp, anya Stecher, és bár apám Pintér volt, az ő családjuk ereiben is csörgedezett sváb vér. Ő Jugoszláviából települt át a háború elől, viszont az ősei Szeged mellől mentek ki Bácskába. Én meg, bár itthon mindig jelesem volt németből, a nyelvet mégis Németországban tanultam meg rendesen. - Ne szaladjunk annyira előre, Beáta. - Jó - segít a lebarnult, pikánsan szeplőcskés fiatal nő a kávét odahelyezni elém Attilának -, kezdjük ott, hogy bejártam Kaposvárra a kereskedelmi és vendéglátóipari középiskolába. Közben roptam a zeppedlit, a mars polkát meg a hétlépésest a nemzetiségi együttesünkben. Haracsi Imre, egy volt színházi öltöztető fogta össze a csoportot, majd azután Takács Laci, a hivatásos együttesvezető. Hogy mennyit kellett bevasalnom azt az öt alsószoknyát, a levest... - Bevasalta a levest? A tejesborsó-levest, a becsináltat... Megdolgozom az ingyenkávéért. —A leves egy rékliféle. Fehér harisnya, tutyi is volt rajtunk. -Klumpa? Ismertem az utolsó szuloki klumpást, Rippel Gyuri bácsit. - Kezd valóban kávéházi traccspartivá barátságosodni a beszélgetés. Végigvesszük az összes ismerőst. Ki meghalt, ki Franciaországba ment férjhez, ki itthon teszi a dolgát. Na, de vissza az életrajzhoz! - A középiskola után a külkereskedelmi főiskola következett, végül a vendéglátóiüzletvezetői tanfolyam. Közben azért világot láttam... - Ha nem is hét mérföldes klumpában. Merre járt? - Ausztriában dolgoztam vendéglátásban, majd Németország következett, közelebbről Köln. Keményen dolgoztam, és eljött az az idő, amikor azt mondtam, most már elég, gyerünk haza! Apám, aki Lakócsától Kálmáncsáig járta ezt a vidéket kéményseprőként, beteg lett, meg is halt szegény. Anyám téesztag volt. A mama már kilencvenegy éves. Gondoltam, nekik is könnyebb lesz, ha hazajön a „csavargó”. Megvettük ezt a hosszú házat, mely hajdan téesziroda, majd vegyesbolt is volt, és nekiálltunk a terveim alapján átalakítani. Egyik felét három, egybenyitott helyiséggel kávéháznak, a másikat otthonnak. —Miért éppen kávéháznak? Itt korábban csak kocsmák voltak, oda meg nem megy be az asszonynép. Arra gondoltam, miért ne léphetné át egy kávéház küszöbét az a lány vagy idősebb nő, aki meginna egy kapucsínót, megenne egy süteményt? A kocsmába nem, de kávéházba igen. Senki sem szólja meg emiatt, így is lett. Beleöltünk több milliót, amire helyrepofoztattuk az épületet, majd bebútoroztuk. - Az iparosköri időkben, amikor sok derék mesterember élt itt is, nem volt „előképe” ennek a kávéháznak? Rézi néni is nemet ingat a fejével. Pintérné ilyesmire nem emlékszik. Jó, ha nem, hát nem. Keresem a szememmel a kávéházi sajtót. Egy bulvárlapot járatnak. - Anyám ezt sem helyesli, mert sok benne a nagy, fedetlen cicijű hölgy. De azért törekszünk arra, hogy később újságokat is olvashassanak a hozzánk betérők. Napközben persze kevés a vendég. Csoda? Nagy Lajos a Budapest nagykávéház című prózájában írta:, ,Hétköznap, szerdai napon, kevesen vannak a kávéházban.” Ha a nagyvárosban kevesen, akkor falun hogyan lennének többen? Hiszen dohányoznak... - Már csak néhányan dohányoznak - érti el Beáta. - Mi is termesztettük a dohányt. Még van néhány szárítópajta is. De beszüntettem, mert a nagy ráfordítás miatt nem volt vele haszon. Azért a vendégkör már kialakult a Mélámban. Van olyan futballcsapat, mely csak itt áll meg fogyasztani, ha mérkőzésre utazik. A hazajáró németek is jól érzik magukat a kávéházban. Ha belemerülnek a kártyacsatába, Beáta tapintatosan figyelmezteti őket a zárórára. Egész utcát építettek már Szulokban a németek. A fiatalokat bállal csalogatják be. A Jolly zenekar kéthetente játszik itt. Szigetvári együttes, nagyon népszerű a környéken. Több réteget elégítenek ki a zenéjükkel, így telt házunk van ünnepnapokkor, illetve azokon a szombatokon, amikor fellépnek. Hajnali kettőig ropják a fiatalok. Igaz, az üvegpoharakat felváltottam papírpoharakra. A bútorzaton is látszik, hogy erőteljesen használják... Tavaly tavasszal nyitottunk, de évtizednyi használat látszik rajtuk. Már a fotót készítem hármukról az épület előtt, amikor eszembe jut: - Miért éppen Meláni? Beáta befelé mosolyodik el. - Miért, miért? Mert ha lányom lesz, így nevezem majd. Amúgy meg tudja maga, mit jelent a Meláni? Virágzást! Akkor egy jól fejlett képzavarral: virágozzon a szuloki kávéház. Leskó László Meláni: virágzás Falusi kávéház ok hárman Melánival Nem kell félni... Európa-nap a Tisza-tó partján Jóindulatú túlzással azt is mondhatnánk, hogy Európa is részt vett a Tisza feltámasztásában. Június 17-én Abádszalókon rendezték ugyanis az Európa-napot, méghozzá azzal a nem titkolt céllal, hogy bizonyítsák az egybegyűlt tudós fők, diplomaták és közéleti hírességek, hogy nem kell már félni a folyótól, különösen nem a Tisza-tó térségétől, mert lám, eljöttünk, itt vagyunk, kanalazzuk a tiszai halászlevet, a Füzes étteremben még rántott békacombot is rendelünk, ha úgy tartja úri szeszélyünk. Egyszóval a folyó és annak minden áldása közkincs lehet, felébredhetünk a ciánszennyezés nyomasztó álmából és csodálhatjuk a természetet, az életet, mely él és élni akar! Evégből aztán Áder János házelnök még meg is mártózott a Tisza-tó reggeli, friss vizében egy rögtönzött vízilabdamérkőzés erejéig, majd Gönczy János kormánybiztos és számos fideszes politikus kíséretében kicsónakáztak a tóba elhelyezett hálókhoz és varsákhoz, hogy szemügyre vegyék a zsákmányt. Mi tagadás, a korábbi hónapok riadalmához képest meglepően gazdag volt a zsákmány. Talán ez az élmény is közrejátszott abban, hogy a kormánybiztos feloldotta a halfogás tilalmát a folyón, a vendégek pedig illő bizodalommal kanalazták a bográcsok tartalmát a parton. Délután még futballmeccs is volt, a parlamenti válogatott mérkőzött az újságírók gárdájával, az abádszalóki öregfiúkkal és egy lengyel baráti delegációval, amely ez alkalommal csapattá szerveződött. Soksok jó szándékot vehettünk számba és mindet a folyó érdekében. Csak éppen vendéget láttunk keveset. Nem meghívottat, nem protokollszemélyt, hanem fürdőzőt, napozót, a csúszdán sikongatót, vízisízőt, sört kortyolót, napimádót, Abádszalókra esküvőt. Hát ők még ezúttal nem jöttek el. Pedig este Komár László is kiengedte a hangját, ám ezúttal a gátoldal lelátója is foghíjas volt. Alighanem a vendégek csak szép lassan térnek majd vissza. Először megkonzultálják a stégszomszéddal, a bátrabb barátokkal, mire is számíthatnak. Aztán majd elindulnak az autókonvojok. Előbb tán hazulról, aztán majd külföldről is. Mert azért nagy volt az a február eleji riadalom! Idő kell tehát, hogy felejtsen az ember. De hát alighanem ez az óvatosság teszi, hogy még mindig itt vagyunk ezen a bolygón. Amely alattunk olykor pokolgépként ketyeg. Palágyi Béla „Merjünk reménységgel nézni a jövőbe...” Világtalálkozó Debrecenben A Debreceni Református Kollégium egykori és mostani dákjainak első világtalálkozóját a lelki és szellemi összetartozás igénye hívta életre a pünkösdi ünnepeken - tudtuk meg Győri Józseftől, a gimnázium igazgatójától. A közel háromezer volt és jelenlegi „refis” jól szervezett, színvonalas rendezvényeken, baráti beszélgetéseken elevenítette fel a régmúlt emlékeit. A szervezők jelentős eseményként könyvelték el, hogy a rendszerváltás óta a kollégium most először mert kiállni a nyilvánosság elé. Szép számmal érkeztek meghívottak az USA-ból, Ausztráliából és Németországból is. Az összejövetelen a legfiatalabbak soraiban a református óvoda kicsinyeit köszöntötték, míg a legidősebb résztvevő a 95 esztendős Kiss Tihamér László pszichológus, egyetemi magántanár volt, akit többedmagával díszdoktorrá avattak. A négynapos rendezvényt számos olyan program gazdagította, mint a gálaest, az önképzőkörösök, a kántus, a színjátszók találkozója. De voltak osztálytalálkozók, kiállítások, hangversenyek, színházi előadások is a kollégium falain belül, ahol jó hangulatban, igazi lelki közösségben folytak a késő estébe nyúló diskurzusok. A világtalálkozó rangos eseménye volt a Dóczy református gimnázium újraindítása alkalmából megtartott ünnepség is, amit hálaadó istentisztelettel kötöttek egybe. Ugyancsak kiemelkedő eseménynek számított az Andaházy-Szilágyi Leányinternátus új könyvtárának a felavatása. Győri József reményét fejezte ki: a hagyományokhoz híven adományokból is gyarapodik, gazdagodik majd a bibliotéka. Ahol, mint megtudtuk, tízezer kötet fér el, s aminek életre hívását egymillió forinttal támogatta Petrócki Andrásné férjével együtt testvére, Farkas Gábor végakaratának megfelelően. „Merjünk reménységgel nézni a jövőbe, ne engedjük, hogy a testiség, az anyagiasság fogságában a lélek elsorvadjon”ezeket a gondolatokat már Kozma Zsolt kolozsvári teológiai professzortól hallhattuk, aki pünkösd hétfőjén a Nagytemplomban tartott istentiszteleten hirdetett igét. A professzor szerint a Szentlélek adományaként kell elfogadnunk a reménységet, amely a jóság, a szeretet megjulását is hirdeti. Az istentiszteletet követő ünnepi közgyűlésen Fekete Károly, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektora a kollégium 462. tanévében hét olyan kiváló személyiségnek adományozott díszdoktori címet, akiknek aktív és rendszeres kapcsolatuk van az intézménnyel. A kollégium vezetősége elhatározta, hogy az első világtalálkozót öt-tíz év múlva újabb követi, de addig is szerveznek majd kisebb, hétvégi összejöveteleket Balogh Mária 2000. JÚLIUS 4.