Szabad Föld, 2009. július-december (65. évfolyam, 27-53. szám)

2009-07-03 / 27. szám

Szabad f­öld 2QQ5L július 13. A magyar vidék lapja Bocsánat, mondta Madoff VÉDŐÜGYVÉDEI a 12 éves börtönbüntetésbe belenyugodtak volna, de az amerikai bíró könyörtelen volt: 150 évi börtönbüntetést szabott ki egy olyan emberre, aki áprilisban töltötte be 71. évét és 60 milliárd dollárt sikkasztott. T­ermészetesen Ber­nard Madoffról, a pénzügyi fenomén­­ről, a NASDAQ elekt­ronikus tőzsde volt elnökéről van szó. Madoff az 1990-es évek elején indította el befek­tetési üzletét, amely a pira­misjátékon alapul: ezt a pri­mitív rendszert az Egyesült Államokban ugyan Pénzi­­szisztémának nevezik, de a lényeg ugyanaz: mesés hasz­not fizet a befektetőknek, de mindig a rendszerbe újonnan belépők tőkéjéből. Nem nehéz belátni, hogy ez a rendszer nem végtelen: előbb-utóbb mindenkivel el kell számolni. Egy idősebb ember azonban talán már nem nagyon szá­mol a következményekkel. És ha számol is, és ha csak tizen­két évre ítélik - ahogy erre sokan számítottak -, lehetett volna még pár jobb éve, így viszont a 71 éves Ma­doff elvben csak 221 éves ko­rában szabadul. Madoff ezre­ket fosztott meg a pénzétől - némelyeket, mint például Steven Spielberg filmrende­zőt, sok pénzétől, másokat a kevés megtakarításuktól. „Legyen a cellád egyben a koporsód is” - mondta egy áldozat a bíróságon. Nem ő volt az egyetlen, aki átkokat szórt Madoffra. Denny Chin bíró annyira felindult, hogy a maximális büntetést szabta ki a pénzem­berre. „Az ítélet üzenete az, hogy Madoff úr bűne rendkí­vüli módon gonosz, a pénz­ügyi rendszer efféle manipu­lálása nem csak egy papíron elkövetett vértelen bűncse­lekménnyel ér fel, hanem döbbenetes számú áldozattal járt”. A bíró szerint Madoff arcátlan csalása annyira megrendítette a közbizalmat, hogy senki, még közeli bará­tai sem emeltek egyetlen szót az érdekében. Még felesége, Ruth is megtagadta. Madoff a BBC szerint ösz­­szesen 65 milliárd (13 ezer milliárd forint) dollárt sik­kasztott, csak­ illetve mosott valahogy tisztára. A bíró az ellene emelt mind a tizenegy vádpontban bűnösnek találta. Szinte hihetetlen, de Ma­doff majdnem megúszta. Az „amerikai PSZÁF” (Pénzügyi Szervezetek Állami Felügye­lete) - a SEC - az elmúlt 16 évben nyolcszor indított vizsgálatot ellene, mert be­fektetőinek szembetűnően magas hasznot fizetett. Azonban egyszer sem talál­tak semmilyen rendellenessé­get. Végül a nemzetközi pénzügyi válság okozta Ma­doff vesztét, különben ki tud­ja, meddig folytathatta vol­na. A pénzszűke idején a be­fektetők hirtelen hétmilliárd dollárt akartak visszavenni a pénzükből - ekkora összeget még Madoff sem tudott gyor­san összekaparni. A veszte­sek között brit és japán ban­kok is voltak - még sok ezer tanár, farmer, munkás. Bernard Madoff a tárgyalóte­remben mindenkitől bocsá­natot kért azért a szégyenle­tes örökségért, amelyet csa­ládjára és nem utolsósorban a pénzügyi világra hagyott. Lehetséges, hogy a jogi huzavonának még nincs vége­­, de a 150 évnyi börtönt nem lesz egyszerű felezni, netán harmadolni. Denny Chin bíró kijelentette, hogy a szigorú ítéletet elrettentésül szánja. Azaz, egy ma született bűnös hajlamú csecsemőnek is el kell hamarosan gondolkod­nia azon, hogy ne csináljon semmi olyat, amely miatt a következő másfél száz évet börtönben kell töltenie. Bernard Madoff esete alighanem bekerül a jogi tankönyvekbe is A britek titkos fegyvere: a varrótű 1941. DECEMBER 7. után az Egyesült Államok is belépett a háborúba. A britek nem maradtak magukra, a tű tervét pedig az irattárba tették. Pedig annak idején Kanadában még kecskéket és birkákat is egyenruhába öltöztettek egy kísérlet során, hogy így próbálják ki a levegőből ledobott tűk áthatolóképességét. Nem a tűkön múlott.A brit országos levéltár - a National Archives - a múlt hét végén hozta nyilvá­nosságra, hogy az angolok vegyi fegyvert akartak bevet­ni a németek ellen és erre a célra különleges eszközt ter­veztek - apró „dárdákat”, vagyis apró tűk millióit. A sa­rokba szorított Nagy-Britan­­nia 1940 végén és 1941-ben kétségbeesetten keresett bár­mit, amit hatásosan bevethe­tett volna az Európát elözönlő hitlerista hadsereg ellen. Akármerre nézünk a had­viselés történetében, a vegyi fegyverek már évezredek óta szerepelnek az ellenséges fe­lek fegyvertárában. A mérge­zett nyíl ősi eszköz, a fü­stkép­ző keverékek, a halálos ve­­gyületek elfogadott harci esz­közök voltak. Pár évszázad ki­hagyás után a vegyi fegyvert újra felfedezték. Már az ame­rikai polgárháború idején is akadt valaki, aki a klórgáz be­vetését javasolta. Az első vi­lágháború kiváló alkalmat adott a modern vegyészet fej­lődésének demonstrálására. Nagy-Britannia 1940 nya­­rán-őszén ugyan elhárította az invázió lehetőségét, de ek­kor még nem lépett be a hábo­rúba az Egyesült Államok. A brit tudósok tehát külön­leges varrótűket fejlesztettek ki a rajzasztalon. A tű felső és belső része valamilyen súlyos anyagot - mondjuk ólmot -tartalmazott volna, amely megadta volna a tűknek a len­dületet és az átütő erőt. A tű csúcsának belsejét kitöltötték volna mustárgázzal (vagy lép­­fenével, idegméreggel, ahogy tetszik), a tű hegyét végül vat­tával és viasszal zárták volna le. Az apró injekciós tű a leve­gőből aláhullva lendületből áthatol az egyenruhán, meg­áll a bőrben, a mérgező anyag a tehetetlenség miatt a vér­áramba kerül. A tűk millióit egy repülőgépről ledobott tar­tály tartalmazta volna, amely a levegőben szétrobban, a tű­­felhő pedig lecsap az ellensé­ges csapatokra. Végül az ötlet megvalósítása - hál’ istennek - egy nevetséges ok miatt pa­píron maradt. Amikor a britek megkeresték a Singer Sewing Machine Co. varrógépgyártót, illetve egy biológiai kutatóál­lomást, hogy legyártassák a tűk tömegét, illetve elvégez­tessék a szükséges próbákat, a háttérben zajló hírszerző há­ború miatt nem magyarázhat­ták el pontosan, hogy milyen célokra akarják a tűket. Az oldalpárt összeállította: A. Fodor György Krónika Egy hét hordaléka HARDI PÉTER Pécelen, ahol a gyerekkoromat töltöttem, makacsul tar­totta magát a szóbeszéd, ami szerint élt hajdanán a fa­luban egy nagy ember, aki akkora volt, hogy a házánál­ még a miskolci gyors is megállt. Volt, aki hitte, volt, aki nem, a realistábbak szerint minden lehetséges, a kérdés­­csak az, mennyit fizetett érte. Ezek az idők azonban már elmúltak, már senki úri kedvéért nem áll meg a vonat, csak az állomáson, aztán ha messzi lakik, tessék gyalo­golni, jegyezték meg némelyek - szintén gyermekko­romban. Aztán elmúlt az az időszak is, ma ismét más szelek fújnak. A vonatok ismét megállnak, ám nem a helyi birtokos kedvéért, hanem ha a masiniszta úri ked­ve úgy tartja. Mint az történt a napokban is Dombóvá­ron, ahol a Somogy intercity derék vezetőjének van há­za. Megállt tehát, és szépen hazament. Azt mondta, az ő munkaideje lejárt. Ez rendben, de akkor miért nem ült fel a helyére más? Mert a váltás még nem érkezett meg. A vonat pedig csak háromnegyed óra elteltével indult tovább. A történet az egyik megyei napilap internetes változatában olvasható, és annyira elképesztő, hogy hinni sem akarom. Vagy mégis megtörténhetett? Amek­kora urak a vasutasok lettek... Hibázni persze emberi dolog. Mint ahogy hibáz­tak az Észak-magyarországi Áramszolgáltató munkatársai is. Abasáron egyre-másra mentek tönkre a háztartási gépek, füstöltek a televíziók, gyulladtak ki a csengők. A rejtélyes meghibáso­dások oka hamar kiderült, az áramszolgáltató szakemberei megállapították, hogy egy transz­formátor cseréje okozta az áramingadozást, amit a gépek képtelenek elviselni. S most követ­kezett, amihez nem vagyunk hozzászokva: a cég vita nélkül elismerte, hogy hibázott, s természe­tesnek vette, hogy az okozott kárt megtéríti. Vagy lehetséges, hogy a nyugat-magyarországi példa lebeg a szemük előtt, ahol télen több na­pos áramkimaradás miatt érte kár a falvak lakó­it, s a bíróság nekik adott igazat? De mindegy is, akár színből, akár szívből, ezúttal úgy járt el a cég, ahogy egy szolgáltatónak illik. " Azt viszont már követni sem tudom, hogy hol tart éppen a budapesti négyes metró építésének költsége, csak az él bennem, hogy szépen folyamatosan kúszik fölfelé. A vi­ták is ennek megfelelően hol hevesebbek, hol lanyháb­bak, ami miatt néha leáll a fúrópajzs, néha újraindul. Most éppen egy kétmilliárdos nettó tétel került nyilvá­nosságra, amelyet tanácsadásért fizet ki a fővárosi köz­lekedési részvénytársaság. Olyasmiről kérnek tanácsot például, mint projekt (ami ugyebár, magyarul beruhá­zást jelent) ütemezése. Akárhogy is, az a cég, amely er­ről adta a tanácsot, nem végzett jó munkát, hiszen az át­adás végső határideje folyamatosan csúszik. Ennek két oka lehet: vagy nem fogadták meg a tanácsot, vagy rossz tanácsot kaptak. Akár így, akár úgy, az ezért fize­tett összeg tehát mindenképpen kidobott pénz. Ennél már csak az cifrább, ami a budapesti Mar­git híd körül történik. Utoljára harminc éve nagygenerálozták az átkelőt, ám a hídmester szerint még bírja. Higgyünk hát neki, s ne a sze­münknek, amely lassan csak a rozsdát látja raj­ta... Egy súlyosabb teherautó alatt is bizonyára csak a rossz­májúak szerint szakadna be az úttest... Azzal meg végképp nem tudok mit kezdeni, hogy a híd korlátjának csak az öngyilkosok támaszkodjanak... De az miképpen lehetséges, hogy a felújításra eredendően szánt tizenhárom milliárd forint hirtelen harmincmil­­liárdra ugrott? Épp annyira mint például a né­metországi Rüggen híd, amely két éve épült, s amely csaknem három kilométer hosszú. Hajla­mos vagyok azt gondolni, érdemes volna lebon­tani a hidat, s ismét felépíteni. Azaz, dehogy. Mert ugyan hány milliárdba kerülne kis hazánk­ban egy ilyen bontás? !

Next