Szabad Ifjuság, 1956. április-június (7. évfolyam, 79-153. szám)

1956-04-01 / 79. szám

SZILVÁS­ LAJOS Budapest, Moszkva tér. Ha már itt vagyunk, ne mulasszuk el az alkalmat, látogassuk meg ezt a kerek épületet. Egyik fele eszpresszó, a másik italbolt. Melyikbe menjünk? ... örülök, hogy egyet gondoltunk. Azt hi­szem, nem esik rosszul egy po­hárka szíverősítő. Hűvöseik ezek a novemberi reggelek. Itt is sorba kell állni. Min­denki csak egy percre ugrik be. Látod, az a fiatalember is, aki most tette le a kupicát, a pultra? ... Az a ballonkabátos, ott... Az arca olyan, mint a római szobroké: fasorr, kreol bőr, erős fogsor. No, végre észrevetted. Jó ismerősöm. In­nen jön a Rózsadombról, a Fil­lér utcából. Nagy Gábornak hívják. Hogy mi a foglalkozá­sa? Nos, mit gondolsz? Nem, még nem mérnök. Majd csak lesz. Egyelőre szerelő Csepelen. Emellett esti egyetemre is jár. Amint mondtam, mérnök akar lenni. Ahogy ismerem, lesz is. Ha huszonnégy éves korára művezető lett a szerelőcsarnok­ban, akkor nincs mit kétel­kedni. — Kérek két fél cseresznyét. Igen ízletes itt a cseresznye­pálinka. Érzed benne a cse­­resznyemag különleges, kissé fanyar zamatát? Egészségedre! Erős volt, ugye? Gyújts rá. Van tüzed? ... Köszönöm. De most gyere. Hét óra múlt öt perccel a nagy villanyórán. Igen, ez pontosan jár. Ugye, mekkora a forgalom? Nem csoda, jönnek a Hűvös­völgyből, Zugligetből az 56-ossal, 58-assal, Pest­ről a hatossal. Innen a másik irányból az 59-es, a 61-es és a 63-as hozza a tömeget. Micsoda versenyfutás a 61-es után! Özönlik a nép. Itt váltanak irányt. Hét óra tíz perc. Most különösen sok a diákt.­ Ezek a lányok az iskolába igyekeznek. Hogy csinosak? Hát igen. Budapest mindig hí­res volt erről. Most sem kell szégyenkeznünk. Ott az a kis­lány például... Zöld ballon­kabátban, fehér sállal. Szép? Nekem is tetszik. Már maga a haja színe is. Bronzos és mégis, mintha aranylana. Jól áll neki a kis frufru. Kiemeli, hogy szép fehér a homloka és­­hosszú, mandulavágású a szeme. Jó összhang. Kék szem, arany­haj ... Igen, ismerem. Emlék­szel arra a fiatalemberre, akit ott az italboltban mutattam ne­ked? Csodálom, hogy a nevét is megjegyezted. Szóval ez a kislány Nagy Gábor húga. Egyébként Kolozsi Katónak hívják. Persze, most meglepőd­tél, hogy testvérek és mégis más a nevük. Nos, egy anya gyermekei. Amikor Nagy Gá­bor apja meghalt, Nagyné férj­­hez ment Kolozsi Ferenchez. Igen, a sztálinvárosi Kolozsi Ferencről beszélek. Tőle szüle­tett Kató. Vigyázz, ne tévesszük szem elől Katót. Most találkozik egy másik érdekes lánnyal. Gon­dolnád, hogy a legjobb barát­nők? Ugye nem? Pedig így van, bár egymás ellentétei. Ezt a másik lányt Péteri Mártának hívják. Igen, Péteri professzor lánya. Egészen más ember, mint Kató. Márta haja valóság­gal kékbe játszó, fekete. Kató frizurája is divatos, de Mártáé szántszándékkal a legdivato­sabb. Rövidre vágatta a haját. Talán azért is, hogy mindenki lássa, milyen finom, kecses a nyaka. S a mozdulataik! Márta gyors, szeles. A lépteit figyeld! Macskák járnak ilyen fürgén, ruganyosan. Látod, ez jellemző Mártára... Ahogy végigmérte azt a fiút, aki siettében véletlenül hozzá­ütötte a táskáját. Az a vad pil­lantás! De már újra kedves mosollyal fordul Katóhoz. Felszállnak a 63-asra. A vil­lamos tele van gimnazistákkal. Az Erzsébet Gimnáziumba jár az a magas, gesztenyebarna, vékonyarcú, sápadt leány is, akivel Katóék beszélgetnek. Abban a házban lakik, ahol én, Rippl Judit a neve. — Krisztina tér. A leánysereg lerajzik a vil­lamosról. Zsivajgó, vidám, ka­cagó csapat. . . Táskájukat ló­­bálva fordulnak be a nagy pirostéglás épületbe. Nyílik és csapódik az Erzsébet Gimná­zium üvegajtaja. Háromnegyed nyolc lesz pár perc múlva ... ELSŐ FEJEZET 1. — Jó reggelt kívánok Juci néni. A világos, tágas folyosó visszhangzik a reggeli zajtól. A tanterembe siető lányok csak akkor csendesednek, ha valamelyik tanár vagy tanár­nő jön szembe velük. Juci néni — apró, őszihajú asszony — rámosolyog a bu­nyókra, aztán — korának el­lentmondó fürgeséggel — ki­tér egy csitri elsős elől, aki visítva, egyetlen lendülettel csúszik végig a folyosón. Juci néni fejét csóválja, de továbbmegy, nem szidja ösz­­sze a copfos kislányt. — Jó reggelt, szervusztok. Kató, Márta és Jutka megy el mellette. A lányok mögött becsukódik a IV/b. ajtaja. Háromnegyed nyolc. Már üres a folyosó, csak elvétve szalad még egy-egy lány. Amint gyorsan besurran vala­melyik osztályba, zaj szürem­lik ki a folyosóra. Tele vannak az osztályok. A DISZ megszervezte, hogy min­denki legyen az iskolában há­romnegyed nyolckor, így legalább senki sem késik el. Az I/c-ben dalolnak a lá­nyok. Ezek mindig nótázna­k. Büszkék, hogy az osztályból mindenki az énekkar tagja. Ezen a hosszú éjszakán Ragyog a csillag igazán. Én is oda való vagyok, Ahol az a csillag ragyog. A folyosó végén kinyílik egy ajtó, amelyen az olvasható: Kapcsándi Géza igazgató. Ma­gas, szikár, már őszülő férfi néz ki rajta. Elmosolyodik. Hallgatja az énekszót, aztán kilép a foly­osóra és a tanári szoba felé indul. A IV/b. mel­lett egy pillanatra megtorpan. Itt nem énekelnek. Hangos vi­tatkozás hallik innen. De Kará­­csándi igazgatónak nincs ideje gondolkozni, mert már csen­getnek. Továbbmegy. A IV/b-ben pedig forr a vi­ta. Senki nem ül a padjában. Tucatnyi lány a katedra előtt álldogál, mások a padok között nyüzsögnek. Éppen Péteri Mártát hallgatják. — Márpedig én azt mon­dom, hogy ne írjuk meg! Legalább is én nem írok ... Kolozsi Kató közbevág: — Ne beszélj így, Márta! A dolgozatot meg kell írni! — Akkor adtak volna időt,­­hogy megtanuljuk az anyagot. — Igaza van Mártának — kiáltanak közbe többen is. — Én sem írok! — lép elő egy alacsony, szeplős lány és zavartan igazítja szemüvegét. — Látod — mosolyodik el diadalmasan Márta és köze­lebb lép Katóhoz. — Soós Éva sem ír. Kató Soós Évára pillant. Arca csalódott, szomorú. — Ezt nem vártam tőled. Soós Éva elpirul, de felcsat­tan: — Mondd Kató, te megta­nultad? — Nem, én sem tanultam meg, de nem ez a lényeg... — Igenis, ez a lényeg — vág közbe Éva. — Az a lé­nyeg, hogy senki sem tudta megtanulni a biológiát. Az év eleje óta jóformán kezünkbe sem vettük a biológiai köny­vet. Most már nyugodtan magya­ráz. — Te magad is mondtad, hogy Klári néni nem jól tanít. Valóságos szenvedés minden biológiai óra. Hiszen a vak is látja, hogy nem érdekli, nem törődik velünk. Kató megint közbevágna, de Soós Éva nem hagyja szóhoz jutni. — Még annak is elment a kedve a biológiától, aki alig várta, hogy biológiát tanul­junk. Én orvos akarok lenni, de amikor a biológiára gon­dolok, borsódzik a hátam. Mert Klári néni megutáltatta velünk. Nem törődik a saját tantárgyával sem. Hiszen az év kezdete óta egyszer sem fe­leltetett. Aztán most kedden egyszerűen bejelentette, ho­­y csütörtökön, mármint ma, dol­gozatot fogunk írni... A köréjük sereglett lányok helyeslően bólogatnak Éva sza­vaira. — Azt hiszed — igazítja meg szemüvegét a lány —, nem fogtam volna hozzá mégis, hogy megtanuljam? De teg­napra közbejött a matematika­dolgozat. Az pedig nem tréfa. Ki tanul ilyenkor biológiát? És ... ne haragudj, de egy dél­után, vagyis tegnap, se te, se én, de senki más sem tudta megtanulni az egész anyagot. Kató végre szóhoz jut: — így van, nekem nem kell bizonygatnod. De értsétek meg, lányok, bármi lesz is, meg kell írnunk a dolgozatot! — Márpedig én nem írok! — csap az asztalra Márta. Kató megfogja Márta kezét. Érzi, hogy annak alapján, amit most mondani fog, strébernek gondolhatják, s egy pillanatig visszafojtja lélegzetét, hogy erőt gyűjtsön, s gondolatban szavakba öntse, hogy nem az a fontos, mit gondolnak róla, az a fontos, hogy lelkiismerete szerint cselekedjék, javukra le­gyen a többieknek, akkor is, ha ők az ellenkezőjét tartják. — A diák ti- mondja ki vé­gül, szigorúan, kicsit tanárosan — nem tagadhatja meg a fel­adatot. Nemcsak Klári néni hibás! Tanulnunk kellett vol­na a biológiát, ha mégannyira nem szeretjük is. És ha nem tanultuk meg, hát viseljük a következményeit! (Folytatjuk.) A SZABAD IFJÚSÁG 1956. április 1. „Találkozás” a címe N. Horunzsij érdekes felvételének, amely a szovjet fényképkiállítás egyik szép darabja. Az Ernst Múzeumban rendezett kiállítás nagy sikert aratott. kiállítás a műcsarnokban AZ ÁRVÍZKÁROSULTAK megsegítésére Tegnap délután nyitották meg a Műcsarnok­ban az árvízkárosul­tak javára rendezett képzőművé­szeti kiállítást, amelyre legkivá­lóbb festőink, szobrászaink és iparművészeink küldték el alko­tásaikat. A kiállított művek meg­vásárlói pénzükkel az árvízkáro­sultakat segítik és ugyanakkor kedvező áron értékes műtárgyat visznek haza. Ötforintos sors­jegyért so­k ezer forintot érő mű­tárgyakat lehet nyerni a kiállítá­son, mert a kiállított alkotások egy részét kisorsolják. SZÍN­ES-FOTO SZAKÜZLET nyílt a budapesti Vörösmarty téren. A bolt a vidéki fotoamatőrökkel le­velezés útján tart majd kapcso­latot Papp László: Borkóstoló Töltsétek még a poharamba. Jó ez az egri bikavér. Igyunk, igyunk, hiszen az ember Sohasem tudja, meddig él. És ha élek is, ezt a várost Ki tudja, mikor láthatom! Mikor sétálok újra, mint ma A dicsőséges várfokon. Dobó várában, hol a magyar Vitézek és az egri nők Megmutatták, hogyan­­kell verni Világhódító betörőt. Igyunk érettük, emlékükre. Töltsétek hát, én szomjazom. Különben is annyi, de annyi Mostanában a bánatom. Felednem kell egy lány szerelmét, Aki hűtlenül elhagyott. Hej, barátim, a szép leányaik Semmiképpen sem angyalok. Én nem tudom: Dobó korában Éppen így volt ez, cimborák? így becsapták a férfiszívet Akkor is már a rokolyák? Mert ha nem így volt, jobb lett volna Akkor, ott élni, pároson, Küzdeni bátran, tán elesni Asszonyommal a várfokon. Matyi komám, hát te is itt vagy? Mesélj, hogy telnek napjaid? Emlékszel még: együtt koptattuk A vén egye­tem padjait. Mi újság erre tifelétek? Imre megnősült? Jó dolog! Mondd meg néki: üdvözlöm őket. Legyenek nagyon boldogok. Szemedbe mondom, irigyellek, Hogy hazád lett e szép vidék, Ez a bortermő, szólj őszintén: Ismered még a víz ízét? Ne úgy fogadd, mint szemrehányást Tőlem, e kérdést — jól tudom, A víz nem ital, nagyon nedves. Megborzongok, ha megiszom. Azt mondjátok, hogy ezt igyam meg, Ettől jókedvű, bölcs leszek. Ez a Meddk? Isteni jó bor, Még egy pohárral töltsétek! És most­­kérjünk a „Leánykából”. Ebből legtöbbet hozzatok — Ez kell nekem, hisz mostanában Mindig lánykára szomjazok. Pista komám, már újra töltesz? Te vagy a legjobb emberem. Boltkóstolás van, kóstoljuk hát Ahány fajta csak megterem! Egyre kérlek, ne kérdd ma tőlem, Melyik bor volt az igazi, Melyik a legjobb, én ma este Nem tudnám ezt megmondani. Hisz már a kettőt négynek látom És véges agy az emberi. Aludjunk egyet, s holnap este élülről kell ezt kezdeni! ­ Élesen megkondul a kato­likus templom harangja: vé­ge a misének. Néhány idő­sebb asszony lépeget ki az aj­tón, nagy fekete kendőiket összébb húzzák a hátukon. Csak egy-két szót cserélnek, azután sietős, apró lépteik­kel viszik a friss híreket ha-nim­­ba, meg a közvetlen szom­szédba. Igen. Az este Telbiszék is elmenekültek. Doktor Tel­­bisz Imre és családja talán már túl van Orosházán, vagy Szolnokon is. Sietős az útja. Hadd menjen csak! Szóba kerül a földesúr min­den házban. Sohasem beszél­tek ennyit róla, mint most, hogy megszabadultak tőle. Eszükbe jutnak a forró nya­rak, a hideg őszi napok, ami­kor fillérekért görnyedeztek végeláthatatlannak­­ tetsző földjein. 1937-ben még augusztus 20-án, „szentist­­vánkor” is aratni kellett ne­ki . Mikor a béresek kérték, hogy engedje őket haza, hisz ünnep van, s az isten előtt kell megjelenni, azt válaszol­ta: „Nem mehettek! Nektek én vagyok az isten. Én adok nektek kenyeret.” A­Z idősebbek nem akartak hinni a fülüknek, micsoda szentségtörő apavak! Pedig nagy katolikus. A falunak ő építtetett templomot. Az igaz, hogy abból a pénzből, amit tőlük szerzett, mert ősszel mindig felvásárolta a cukorrépát, meg a kukoricát, s csak tavasszal fizetett. A kamatokból templomra is tellett. De az isten házában is, a sekrestyével szemben külön fülk­ét építtetett magá­nak, ne kelljen a béresekkel egy padban ülnie. Nagy gaz­ember volt! S csak úgy dől az átok az emberek szájából. A becsukott ablakok mögött már szabadon lélegzenek, pe­dig a csendőrtollak még ott cikáznak a faluban. Dehát a nagyurak már odébb álltak! Wittmann György, a Gálik­­testvérek, Hadházy Dániel, meg Herczeg Lajos, a ma­lom tulajdonosa Horváth Ká­rollyal már messze jár. Fut­nak az urak. Csak a csendőrök is men­nének már. Hej, Biró János törzsőrmester úr! De szíve­sen megkergetnének azok a legények, akiket vasárnap esténként a vízzel, sárral teli árkokon átzavargattál. Csak úgy szórakozásból, mert fé­nyes volt a csizmájuk. Bálba mentek. 17 BiilBW" felforralják a vért az emberekben, akik nem is sejtik, mit tartogat­nak még részükre az urak itt­maradt lakásai. A csendőr­parancsnokságon egy névsor fekszik. Körülbelül hatvan ember szerepel rajta. Véró Pál leventeoktató jelentése alapján állították össze, s Pál József alezredes, a kör­zet katonai parancsnoka már alá is írta az ítéletet. „Hol­nap, 1944. október 6-án az alább felsorolt egyéneket, mint kommunista-gyanúsa­kat ki kell végezni." — így szól a parancs. De az egész falunak sem szántak jobb sorsot. Mint kommunista fészket, a kiürítés előtt fel kell gyújtani — ez is benne állt a parancsban. De a falu felett lebegő áporodott csendet hirtelen éles csattanás töri meg. Az emberek felkapják a fejüket. Újabb dörrenés. Az ablak­üvegek megremegnek, a föld enyhén megmozdul a lábak alatt. Lövik a falut! De hisz akkor Aradon már oroszok vannak! — Valahogy hihe­tetlennek tűnik, pedig de ré­gen várják már őket! Tol­di Gyula bácsi kihúzza a derekát. — Ugye mond­tam! — s nem fűz a két szó­hoz magyarázatot, a házban tudja mindenki, hogy mire céloz. A köves utak hirtelen meg­, elevenednek. Arad felől zi­lált katonai egységek vonul­nak vissza. A községháza tel­jesen kiürül. A kisebb urak is csomagolnak, vagy beljebb húzzák a nyakukat. A csendőrségi besúgók: Kés­jár Mihály, Jámbor Ernő végre­hajtó. Szentternyás László segédjegyző kényelmetlenül érzik magukat. leszáll 3­ BSt. a házak ab­lakai némán, szótlanul bá­mulnak bele a tintaszínű éj­be. — Valami lesz! Valami­nek történni kell! Szűcs Imre bácsi nyugtala­nul forgolódik az ágyán. — Mi lesz, ha mégis marad ide­jük? — ő látta a listát. Az egyik csendőr megmutatta neki. — Felkeljen, s szóljon Toldi Gyulának, Moravsz­ky Mátyásnak, Kovács György­nek, Mojdisz Jánosnak, Mek­lis Jánosnak, meg a többiek­nek? De biztosan figyelik, lesik őt is. Itt van a szom­szédban a csendőrség. De a kakastollasok már költözködnek. Gyorsan, szo­katlanul gyorsan haladnak a csendőrlovak Medgyesbod­­zás felé. Az írásos parancs valamelyik kályhában el­égett, vagy talán a zsebük­ben viszik a kivégzendők névsorát? Senki sem tudja már. Hajnalodik. Szokatlanul hideg az idő. Fátyolszerű dér lepi el a göröngyöket. Ka­tona csak itt-ott lézeng, azok is azt lesik hogy hol öltöz­ködhetnek át civilbe. Egyszer csak Nagykamrás felől megremeg a föld. Egy hatalmas vasszörnyeteg dü­börögve, csörömpölve rohan át a köves úton. Berobog Takács Kató néni kertjébe, s az édesalmafa előtt megtor­pan. Hosszú ággycsöve a falu felé figyel. Van-e ott ellen­ség? Kis idő múlva komóto­san megfordul és az Aradi úton begördül a község köze­pére. Egyet-kettőt lő Bodzás felé, s meg sem állva­ to­vább megy. És utána jön a többi páncélos, meg lovasok, gépkocsik gyalogosok Meg­jöttek az oroszok! Itt van­nak! Az ítés végrehajtására már nem maradt idő­ Meg­szövegezőire mondott ítéle­tet a történelem így szabadult fel tizenegy évvel ezelőtt egy kis Békés megyei falu. Medgyesegyhá­­za. Filyó Mihály

Next