Szabad Szó, 1944. december (1. évfolyam, 23-40. szám)
1944-12-01 / 23. szám
f Szabad Szó 1944. december 1. n^QTflR SZAVAK az UNKIL-N EGYSÉGBEN Végre személyesen megsmerhetem egy-kettőt a messzebb maradt, szegényebb rokonok közül is. Néhány éve alkalmam akadt, hogy Oroszországba utazhassam. A szegényebb rokonok nagy része ott’ él. Nagyobb részük az Uralon innen, még Európában, kisebb részük, de épp a nyelvileg a hozzánk legközelebb állók, az Uralon túl, Észak-Szibériában. A világ végére elmentem volna értük, elmennék ma is. Minden magyarban él valami Kőröci Csoma lebesültségéből, a kalandvággyá párosult tudásszomjból, a világgá sodródott fiú nyugtalanságából, aki könyvtárakon és őserdőkön fúrja át magát, hogy elveszett Szülei nyomára akadjon. Kit nem érintett szíven s buzdított egy kicsit a páldakövetésre a Julián baráttól Vámbéryig váltakozó kutatók buzgalma, akik hol az afrikajáró Stanley, hol az egyiptomi írásokat fejtegető Champollion, hol egy elátkozott királyfi módjára az ősi, nagy család keresésére indultak? Rokontalan nép Európában vájjon nem vagyunk-e Európa legatyafiaskodóbb népe? Az ősmagyarok! Az Ob menti sátrakban titokzatosan tovább élő szavak, amelyek a debreceni nagytemplomban is otthoniasan csenélnének, a Volga és Ronda ingoványain át szálló kiáltások, amelyeket a búcsúzás napján a nyugatra induló kis lovascsapat visszakiabált , amelyekre ezer évek távolságából még mi is felfigyeltünk! Amikor moszkvai utazásom bizonyosra vált, egy orosz szótár mellé rögtön egy osztják nyelvtant is beszerezem. Mosolyogva állapítottam meg, hogy utazási izgalmaim között volt megint egy kis rész, amely meglepően hasonlított gyerekkori izgalmamhoz, midőn a családi szekéren a szomszéd járásban lakó sógorok és nagybácsik látogatására vágtattunk. Nem megyek egészen idegenbe, milyen érzelem bujkált bennem. Hisz tudtam, hogy Oroszországban ma is rengeteg olyan falunév van, amelyben magyar szó rejlik. Az Oroszországot járt hadifoglyok álmélkodva álltak meg egy-egy helység, vagy folyó előtt, mikor a nevét hallották. Az orlovi kerületben egy községet egyszerűen Madjarnak hívnak. A Kaukázusban van egy Madzsaru folyó. A Jeniszeji kormányzóságban egy Madzsar tó. A Kuma mellett lépten nyomon fölmerül valamilyen alakban a magyar név. Moszkvai megérkezésem után rögtön a rokonok felől tudakozódtam. A szerencsés véletlen rövidesen összehozott egy újságírónővel, akinek anyja zűrjén volt, maga is értett e nyelven. Tőle is rögtön a rokonokról érdeklődtem. A MORDVÍNOK KÖZT Osztjákot, sajnos, nem láthattam, ők még vagy kétszer annyi távolságra laktak, mint amennyit eddig megtettem. De megvigasztaltak, hogy vozjákok itt vannak a közelben, a Volga és az Ural között, vonton alig két napi járóföld. Megnézhetem a mázikat is, akik mellesleg kikérték maguknak, hogy a világ továbbra is orosz gúnynevükön cseremiszeknek hívja őket, ahogy a zűrjéneket is végre eredeti nevükön: komiknak hívják. Itt tanyáznak a szomszédban, Nyizsnyij-Novgorodtól alig négyszáz kilométerre. De mordvint, akik körülbelül olyan unokatestvérségben állnak, velünk, mint a finnek, mordvint, mondták, akár Moszkvában is láthatok, egész városrészük van, a kimutatás szerint több mint négyezren émele valamelyik külnegyedben, külön egyesületük, klubjuk is van. Azonnal kutatásukra indultam. Egész délután vándoroltunk, este volt már, mire a városrészbe értünk, amely oly messze esik a központtól, hogy Moszkva nagytérképén sincs feltüntetve. A villamos nem ment tovább. Nekivágtunk a sötétedő külnegyednek. Egy faházból citeraszó hallatszott ki, azután ének, a dallamot valahogy kísértetiesen ismerősnek találtam. Hátha épp ez az a klub, amelyet keresünk? Elhatároztuk, hogy bemegyünk, így találtuk meg a mordvinokat. A helyiségbe lépve, erőt kellett vegyek magamon. Mintha a történelem gúnyt akart volna űzni belőlem, aki a kelleténél is nagyobb szigorral fogadom a nyelv- és fajrokonságról, nevezetesen ázsiai lelkületünkről szóló fejtegetéseket. A hatalmas terem mélyén színpad állt, rajta a zongora körül valóban citerapróbát tartottak. Egyik sarokban néhány fiú és leány, az ajtónál pedig, hogy majdnem beléjük botlottunk, egy pár gyerek, az egyik asztalon vastag fehér kendőn csecsemő aludt. Üdvözlésünkre néhány fiatalember lépett hozzánk, oly tökéletesen magyaros arccal, hogy ámulatomban ajkamra fagyott a szó. MESSZIRŐL JÖTT eEL? Vezetőm elmondta oroszul, hogy mi járatban vagyok. Most már többen köréja gyűltek, egypáran a színpadról is leugráltak. Egy percig szótlanul szemléltek. Aztán széket adtak alám. Elégedetten nyúltam el rajta, elfáradtam az egész napi szaladgálásban. — Messziről jöttél? — kérdezték. — Magyarországból, — feleltem. Csak egyetlen egy fej rándult fel erre, a többieknek semmit nem mondott e szó. — Nem tudjátok, hogy rokonok vagyunk? kérdeztem. Valami rémlett nekik. A finnekről, azokról hallottak valamit. — Pedig rokonok vagyunk. — mondtam. — Szégyelletitek, hogy elfeledtétek. Szégyenlették is; két 16—17 éves leány pirulva nézett össze. A kultúrbizottság elnöke egy 22—23 éves fiú, zavartan fordította fejét felém. A társalgáseddig oroszul folyt, melyet ők sem beszélnek a legkitűnőbben. — Vér, mondtam egyszerre magyarul, — ismeritek ezt a szót? Vér? Egy pillanatig csodálkozva néztek rám. — Vér! — válaszolok aztán többen is, mint a többször ismétlődő visszhang.i asztal túlsó oldaláról valaki felccelt, hogy jobban lásson. — Víz, — kérdeztem, — hogymondjátok ti azt, hogy víz? — Ved! — felelték egyszerre hárman is. — Vid! tette hozzá még egy feketearcú, akit első látásra egyik régi inknia társamnak néztem. — Vid, ved, egyre megy, — feleltem, — nálunk a ved is megvan a vedel szóban. Mi arra is vigyáztunk. EGY MELEG KÉZFOGÁS Már mindnyájan mosolyogtak. Rámutattam a szememre. — Solmi! kiáltották kórusban. Egy tíz-tizenkétéves leányka az egészből nem értve semmit, előbb csodálkozva meredt rám, majd elnevette magát és mordvinul kezdett kiabálni Ijén. Azt hitte, én is mordvin vagyok s csak tréfát akarok belőlük ütni. — Há*? — kérdezem. — Házam? — Hádom. • — Chudor.. _ felelték. — Kicsi* puszák maradtatok. Vaj? — Vaj! — kiáltották. — Az ég? A menny? — Menyit! — mondták, de úgy, hogy most már zengett a terem. — Kéz? — Kéd! Erre kezet ráztunk. Részlet Ilyés Gyula „Ki a magyar” c. könyvéből Egymásra tekintettek, arcuk felderült. Az TELEKI UTCA 2. Barátnőm, a Nagyságos Asszony, kicsit meg van szeppenve, de azért régi csínnal, otthonosan mozog az új világban. A változás előtt még azt mondta, hogy inkább beugrik a turbinába, de nem várja meg az „ázsiai embereket", akik őt biztosan felfalják. Nem ugrott a turbinába, s az ,ázsiai emberek" sem foltok fel, amin módfelett csodálkozom, mert mi tagadás, én szívesen beleharapnék egy ilyen friss, ropogós menyecskébe. Megfigyeltem, ha mostanság két ember találkozik, első dolguk számot adni egymásnak, hogy mijük veszett el, mit vittek el, satöbbi... mint ahogy régen megtárgyalták, ki mit kapott karácsonyra. A Nagyságos Asszony is elcsicsergi, hogy hála Istennek olcsón megúszták, nagyon jól érzik magukat ketrecskén férjecskéjével a négyszobás családi házban, csak az üveges veranda tetejét vitte el egy buta gránát. Majd minduntalan arról faggat, hogy „vájjon igy marad-e minden?" mert ő meg van elégedve, s ha békén hagyják őket, lemond a turbináról, s hátralévő napjait hajlandó ebben a „hereig demokráciában" eltölteni. Tényleg, „vájjon így marad-e minden?" — kérdezi meg a kényelemszerető, önző és szemérmetlenül megalkuvó polgári szellem. „Vájjon meddig lehet még?" kérdi leplezett szorongással a világ ártatlanját mímelő árdrágító. „Vájjon meddig tart még a cementből?" hajtogatja a szabotáló vállalkozó. „Vájjon meddig tűrik?" riasztja a halottaiból feltámadt láncoló lelkiismeretét a kérdés: „Vájjon igy marad-e minden?" hajtogatja a négy- és ötszobás lakásokon végigterpeszkedő gyermektelen házaspár? Vájjon igy maradhat-e minden ! Nem. Sokkal jobb, sokkal egyenesebb és őszintébb világnak kell elkövetkeznie. ‘ Nehogy azt higyje valaki, hogy ezt a bölcs megállapítást az ujjamból szopom. Nem akarok én senkibe hideglelést belevetni, sem olcsó reményeket hervasztani. Magam vagyok a világ megváltására született jóság és a leghitványabb rendet is igaznak kiáltom ki, ha az emberek mosolyogva és megelégedetten járkálok benne. Gyűlő emberi szívem erősítette meg bennem ezt a gondolatot, amikor a minap elindultam megkeresni Minort, a kőművest, a Teleki utca. 2. .szem alatt. Sajnos, nem tartott velem sem az árdrágító, sem a vállalkozó, sem a táncoló. ■ vagy a gyermektelen házaspár. Azoknak halaszthatatlanul bűnözniök kellett a városban, szegényeknek. Kerestem Minort, a kőművest, a Teleki-utca két szám alatt, fürkésztem a házszámokat, elcsavarogtam egy órát, míg egy jóindulatú polgártárs útba nem igazított.. Mert a Teleki-utca 2. szám nem is ott van, ahol van, hanem valahol egészen más részén a hilágnak, nem is egy ház, hanem egy egész barakk falu, nem Minor, a kőműves lakja, hanem a Minorok tömege, maga a leplezetlen szegénység, a meztelen nyomorúság. A szociális lelkiismeretlenség üvöltő infernója ez a rozsdás bádogból összehordott, kátránypapírral toldott, foldott feneketlen sárban fuldokló telep. Igaza volt a ganyuros hátszámkeresztelőnek, amikor a húszat meghaladó rozoga istállókat egy gyűjtőfogalommal jelölte meg: Telekiutca 2. Az egész nem ér meg egy ép, egészséges ONCA-házat. . "A szemétdombok körül dög után szimatoló ebek. Odébb mezítlábas, lompos proletárgyermekek döglött patrónokat robbantgatnak (Nagyságos Asszonyomat a frász kitörné, ha leendő gyermekét hasonló szórakozás közepette találná.) Néhány felnőtt lézeng a darabok között, arcukon az otthontalanság, a hatatlanság ernyedtsége. Egy fizetésnélküli vasutas vándorútra késő szolgálata van ,a nagyállomáson. Egy töpörödött nénike még emlékszik a fehérre meszelt szobára, amelyben felcseperedett. Két asszony pöröl, a köztük lévő szemétdombra hull- hull a nyomorúságból csírázott létek szemete. Már az égig ér. Elbontja a sápadt napot, így kóválygok tovább bódultan a borzalmak házába, a Teleki utca kettőbe, s szinte fellélegzek, amikor valaki megfogja a kezemet, keményen megrázza a Minor, a kőműves. Visszarángat a valóságba, hiszen meg kell mondjam, hogy miért jöttem, falat kell huzatni vele, de más tódul a számra: — Minor. Maga derék ember, hogy zárhatja be családját, gyermekeit ebbe a fertőbe? Hogy van kedve munka közben filtyerészni? Milyen bűnében marasztalták el ilyen szörnyű bűnhődésre? Rámnéz világosan, mint akinek ez nem egyszer százszor megfordult már agyában, s vállat von: — Nem mondom, egy kicsit szűkén vagyunk itt! Megszámlálom a félhomályban guggoló, kuporgó alakokat. Velem együtt nyolcan vagyunk. Ki a levegőre — érzem, s marcangoló bűntudattal kisompolygok az ajtón. Azoknak, akik még ma is azt kérdik, „vájjon így marad-e minden?" csak azt tanácsolhatom, hogy látogassanak el a Teleki utca 2. szám alá. ' \ \ | K- L. I SZAKSZERVEZETI ÉSET A pincérek alakulóközgyűlést tartanak december 1-én délután 3 órakor a Szakszervezetek Tanácsának székházában. A kesztyűkészítők alakulóközgyűlésüket december 1-én délután 3 órakor tartják meg a Szakszervezetek Tanácsának székházában. A soffőrök december 1-én délután Seraftnk tartják meg alakuló közgyűlésüket a „Hangya” székházában lévő szakszervezeti helyi-'ségben. Nyugtázás. Kovács Bálint által amirikanélküli kommunista munkások és rendőrré®* javára 100—100 pengőt köszönettel nyugtázzak. CSETRS Szervezkednek az pestit A marosvásárhelyi Iparosok Egyesületének Elnöki Tanácsa 1944 november 21-én tartott ülésén elhatározta, hogy az iparos társadalom összességét nemzetiségi különbség nélkül egyesületünkbe tömöríti, abból a célból, hogy az ipari megmozdulásokban egyformán kivegyük a részünket. Ennek folytán az Iparos Egyesül felhívja mindazonirattársainkat, akik még nem tagjai, avagy pedig az elmúltakban tagjai voltak, de valamelyes oknál fogva kiléptek, vagy töröltettek, beiratkozásuk végett a titkári irodában, Szenztgyörgy u. 8 szám alatt (Tpart Egyesület székháza) megjelenni szíveskedjenek délután 3—6 óráig, ahol a további felvilágosítást meg fogják kapni. . Egységben az erő? Az elnökség Szerkesztő Úr! Bocsásson meg, hogy újra zavarom. De egyedül állok a világban barát, feleség, tanácsadó nélkül, ráadásul még kicsit nehézkes a felfogásom is. Valakihez csak fordulnom kell tanácsokért, felvilágosításokért, nem tehetek róla, szerkesztő úr iránt erős a bizalmam. Az újságból látom, hogy nem csak én vagyok így vele. Ha Szélkakagi barátom firkálgathat amennyit akar, miért ne tehetném meg én is? Elvégre demokráciában élünk? nemde? legalább is ezt mondja szomszédom, aki pedig tudja mit beszél, hiszen politikus ember. Sokat fecsegtem, rátérek a tárgyra. Szeretném megkérdezni szerkesztő úrtól, ki az is drágító és ki nem az, mi az árdrágítás és mi nem az. Kétségeim vannak, s szeretnék már végre valahára tisztám látni. Napok óta töprengek azon, hogy vájjon a Lajos király utca sarki házi fűszeresem árdrágító-e? Jó az ilyeneket tudni. Egy világért sem árulom el a nevét, szegény megboldogult édesanyám megfordulna sírjában ha megtudná, hogy fia mire vetemedett. Nem akarok ártani fűszeresemnek, olyan kedves volt mindig hozzám, neki köszönhetem többek között, hogy fütyülhetek a gyufa ínségre, nekem Van 5—6 dobozom, 1 pengőért vettem skatulyáját. Szeretném megkérdezni a szerkesztő úrtól, árdrágító-e a fűszeresem? A gyufa fusson, egye kő. De árdrágító-e az, aki egy darab pipereszappanért 16 pengőt, 10 gramm élesztőért 2.40-et, 1 darab tojásért 2 pengőt, egy kilo marhasóért 3,80-at, 10 gramm borsóért 10 pengőt kér el? Szerkesztő úr, egengek ne legyen indiszkrét. Ne csináljon bajt derék fűszeresemnek. Nem politikus dolog ez. A névrokona nagy úr ám-Aztán meg hol fogok én vásárolni, ha megharagszik rám a sarki fűszeres. Hiszen szerkesztő úr is tudja, hogy nem létezik mindenki számára, akkor mi lesz velem. Köszvény bánt, kopogtat a tél, nagyon fáj a derekam, alig tudok kimozdulni hazulról, beláthatja, hogy nehezen kapnék becsületesebb fűszerest. Válaszát várva, s titoktartásért könyörögve maradok tisztelettel: CIVIL.