Szabad Szó, 1944. december (1. évfolyam, 23-40. szám)

1944-12-01 / 23. szám

f Szabad Szó 1944. december 1. n^QTflR SZAVAK az UNKIL-N EGYSÉGBEN Végre személyesen megsmerhe­tem egy-ket­­tőt a messzebb maradt, szegényebb rokonok közül is. Néhány éve alkalmam akadt, hogy Oroszországba utazhassam. A szegényebb ro­konok nagy része ott’ él. Nagyobb részük az Uralon innen, még Európában, kisebb részü­k, de épp a nyelvileg a hozzánk legközelebb ál­lók, az Uralon túl, Észak-Szibériában. A világ végére elmentem volna értük, elmennék ma is. Minden magyarban él valami Kőröci­ Csoma le­besültségéből, a kalandvággyá­ párosult tu­dásszomjból, a világgá sodródott fiú nyugta­lanságából, aki könyvtárakon és őserdőkön fúrja át magát, hogy elveszett Szülei nyomára akadjon. Kit nem érintett szíven s buzdított egy kicsit a páldakövetésre a Julián baráttól Vámbéryig váltakozó kutatók buzgalma, akik hol az afrikajáró Stanley, hol az egyiptomi írásokat fejtegető Champollion, hol egy elát­kozott királyfi módjára az ősi, nagy család keresésére indultak? Rokontalan nép Európá­ban vájjon nem vagyunk-e Európa legatya­­fiaskodóbb népe? Az ősmagyarok! Az Ob menti sátrakban ti­tokzatosan tovább élő szavak, amelyek a deb­receni nagytemplomban is otthoniasan csen­­­élnének, a Volga és Ronda ingoványain át szálló kiáltások, amelyeket a búcsúzás napján a nyugatra induló kis lovascsapat visszakia­­bált , amelyekre ezer évek távolságából még mi is felfigyeltünk! Amikor moszkvai utazá­som bizonyosra vált, egy orosz szótár mellé rögtön egy osztják nyelvtant is beszerez­em. Mosolyogva állapítottam meg, hogy utazási izgalmaim között volt megint egy kis rész, a­mely meglepően hasonlított gyerekkori izgal­mamhoz, midőn a családi szekéren a szom­széd járásban lakó sógorok és nagybácsik lá­togatására vágtattunk. Nem megyek egészen idegenbe, m­ilyen érzelem bujkált bennem. Hisz tudtam, hogy Oroszországban ma is ren­geteg olyan falu­név van, amelyben magyar szó rejlik. Az Oroszországot járt hadifoglyok álmélkodva álltak meg egy-egy helység, vagy folyó előtt, mikor a nevét hallották. Az orlovi kerületben egy községet egyszerűen Madjar­­nak hívnak. A Kaukázusban van egy Madzsa­­ru folyó. A Jeniszeji kormányzóságban egy Madzsar tó. A Kuma mellett lépten nyomon fölmerül valamilyen alakban a magyar név. Moszkvai megérkezésem után rögtön a roko­nok felől tudakozódtam. A szerencsés véletlen rövidesen összehozott egy újságírónővel, aki­nek anyja zűrjén volt, maga is értett e nyel­ven. Tőle is rögtön a rokonokról érdeklődtem. A MORDVÍNOK KÖZT Osztjákot, sajnos, nem láthattam, ők még vagy kétszer annyi távolságra laktak, mint amennyit eddig megtettem. De megvigasztal­tak, hogy vozjákok itt vannak a közelben, a Volga és az Ural között, vonton alig két napi járóföld. Megnézhetem a mázi­kat is, akik mellesleg kikérték maguknak, hogy a világ továbbra is orosz gúnynevükön cseremiszeknek hívja őket, ahogy a zűrjéneket is végre ere­deti nevükön: komi­knak hívják. Itt tanyáz­nak a szomszédban, Nyizsnyij-Novgorodtól alig négyszáz kilométerre. De mordvint, akik körülbelül olyan unokatestvérségben állnak, ve­lünk, mint a finnek, mordvint, mondták, akár Moszkvában is láthatok, egész városrészük van, a kimutatás szerint több mint négyezren ém­ele valamelyik külnegyedben, külön egye­sületük, klubjuk is van. Azonnal kutatásukra indultam. Egész délután vándoroltunk, este­ volt már, mire a városrészbe értünk, amely oly messze esik a központtól, hogy Moszkva nagytérképén sincs feltüntetve. A villamos nem ment to­vább. Nekivágtunk a sötétedő külnegyednek. Egy faházból citeraszó hallatszott ki, azután ének, a dallamot valahogy kísértetiesen isme­rősnek találtam. Hátha épp ez az a klub, amelyet keresünk? Elhatároztuk, hogy beme­gyünk, így találtuk meg a mordvinokat. A helyiségbe lépve, erőt kellett vegyek ma­gamon. Mintha a történelem gúnyt akart vol­­na űzni belőlem, aki a kelleténél is nagyobb szigorral fogadom a nyelv- és fajrokonságról, nevezetesen ázsiai lelkületünkről szóló fejte­getéseket. A hatalmas terem mélyén színpad állt, rajta a zongora körül valóban citerapróbát tartot­tak. Egyik sarokban néhány fiú és leány, az ajtónál pedig, hogy majdnem beléjü­k botlot­tunk, egy pár gyerek, az egyik asztalon vas­tag fehér kendőn csecsemő aludt. Üdvözlé­sünkre néhány fiatalember lépett hozzánk, oly tökéletesen magyaros arccal, hogy ámulatom­ban ajkamra fagyott a szó. MESSZIRŐL JÖTT eEL? Vezetőm elmondta oroszul, hogy mi járat­ban vagyok. Most már többen köréja gyűltek, egypáran a színpadról is leugráltak. Egy percig szótlanul szemléltek. Aztán széket ad­­ta­k alám. Elégedetten nyúltam el rajta, elfá­radtam az egész napi szaladgálásban. — Messziről jöttél? — kérdezték. — Magyarországból, — feleltem. Csak egyetlen egy fej rándult fel erre, a többieknek semmit nem mondott e szó. — Nem tudjátok, hogy rokonok vagyunk? kérdeztem. Valami rémlett nekik. A finnekről, azokról hallottak valamit. — Pedig rokonok vagyunk. — mondtam. — Szégyelletitek, hogy elfeledtétek. Szégyenlették is; két 16—17 éves leány pi­rulva nézett össze. A kultúrbizottság elnöke egy 22—23 éves fiú, zavartan fordította fejét felém. A társalgás­­eddig oroszul folyt, me­lyet ők sem beszélnek a legkitűnőbben. — Vér, mondtam egyszerre magyarul, — ismeritek ezt a szót? Vér? Egy pillanatig csodálkozva néztek rám. —­ Vér! — válaszol­ok aztán többen is, mint a többször ismétlődő visszhang.­i asztal túlsó oldaláról valaki felccelt, hogy job­ban lásson. — Víz, — kérdeztem, — hogy­­mondjátok ti azt, hogy víz? — Ved! — felelték egyszerre hár­­man is. — Vid! tette hozzá még egy fe­ketearcú, akit első látásra egyik régi ink­ni­a társamnak néztem. — Vid, ved, egyre megy, —­ feleltem, — nálunk a ved is megvan a vedel szóban. Mi arra is vigyáztunk. EGY MELEG KÉZFOGÁS Már mindnyájan mosolyogtak. Rámutattam a szememre. — Solmi! kiáltották kórusban. Egy tíz-ti­­zenkétéves leányka az egészből nem értve­ semmit, előbb csodálkozva meredt rám, majd elnevette m­agát és mordvinul kezdett kiabálni Ijén. Azt hitte, én is mordvin vagyok s csak tréfát akarok belőlük ütni. — Há*? — kérdezem. — Házam? — Hádom. • — Chudor­.. _ felelték. — Kicsi* puszák maradtatok. Vaj? — Vaj! — kiáltották. — Az ég? A menny? — Menyit! — mondták, de úgy, hogy most már zengett a terem. — Kéz? — Kéd! Erre kezet ráztunk. Részlet Ilyés Gyula „Ki a magyar” c. könyvéből Egymásra tekintettek, arcuk felderült. Az TELEKI UTCA 2. Barátnőm, a Nagyságos Asszony, kicsit meg van szeppenve, de azért régi csínnal, otthonosan mozog az új világban. A változás előtt még azt mondta, hogy inkább beugrik a turbinába, de nem várja meg az „ázsiai embereket", akik őt biztosan felfalják. Nem ugrott a turbinába, s az ,ázsiai emberek" sem foltok fel, amin módfelett csodálkozom, mert mi tagadás, én szívesen beleharap­nék egy ilyen friss, ropogós menyecskébe. Megfigyeltem, ha mostanság két ember találkozik, első dolguk számot adni egymásnak, hogy mijük veszett el, mit vittek el, satöbbi... mint ahogy régen megtárgyalták, ki mit kapott karácsonyra. A Nagyságos Asszony is el­­csicsergi, hogy hála Istennek olcsón megúszták, nagyon jól érzik magukat k­et­­recskén férjecskéjével a négyszobás családi házban, csak az üveges veranda tetejét vitte el egy buta gránát. Majd minduntalan arról faggat, hogy „vájjon igy marad-e minden?" mert ő meg van elégedve, s ha békén hagyják őket, lemond a turbináról, s hátralévő napjait hajlandó ebben a „hereig demokráciában" el­tölteni. Tényleg, „vájjon így marad-e minden?" — kérdezi meg­ a kényel­emszerető, önző és szemérmetlenül megalkuvó polgári szellem. „Vájjon meddig lehet még?" kérdi leplezett szorongással a világ ártatlanját mímelő árdrágító. „Vájjon med­dig tart még a cementből?" hajtogatja a szabotáló vállalkozó. „Vájjon meddig tűrik?" riasztja a halottaiból feltámadt láncoló lelkiismeretét a kérdés: „Váj­jon igy marad-e minden?" hajtogatja a négy- és ötszobás lakásokon végigter­­peszkedő gyermektelen házaspár? Vájjon igy maradhat-e minden ! Nem. Sokkal jobb, sokkal egyenesebb és őszintébb világnak kell elkövet­keznie. ‘ Nehogy azt higyje valaki, hogy ezt a bölcs megállapítást az ujjamból szopom. Nem akarok én senkibe hideglelést belevetni, sem olcsó reményeket hervasztani. Magam vagyok a világ megváltására született jóság és a leghitvá­nyabb rendet is igaznak kiáltom ki, ha az emberek mosolyogva és meg­elégedet­ten járkál­ok benne. Gyűlő emberi szívem erősítette meg bennem ezt a gondolatot, amikor a minap elindultam megkeresni Minort, a kőművest, a Teleki­ utca. 2. .szem alatt. Sajnos, nem­ tartott velem sem az árdrágító, sem a vállalkozó, sem a táncoló. ■ vagy a gyermektelen házaspár. Azoknak halaszthatatlanul bűnözniök kellett a városban, szegényeknek. Kerestem Minort, a kőművest, a Teleki-utca két szám alatt, fürkésztem a házszámokat, el­csavarogtam egy órát, míg egy jóindulatú polgártárs útba nem igazított.. Mert a Teleki-utca 2. szám nem­ is ott van, ahol van, hanem valahol egészen más részén a hilágnak, nem is egy ház, hanem egy egész barakk­ falu, nem Minor, a kőműves lakja, hanem a­ Minorok tömege, maga a leplezetlen szegénység, a meztelen nyomorúság. A szociális lelkiismeretlenség üvöltő infer­­nója ez a rozsdás bádogból összehordott, kátránypapírral toldott, foldott feneket­len sárban fuldokló telep. Igaza volt a ganyuros hátszámkeresztelőnek, amikor a húszat meghaladó rozoga istállókat egy gyűjtőfogalommal jelölte meg: Teleki­­utca 2. Az egész nem ér meg egy ép, egészséges ONC­A-házat. . "A szemétdombok körül dög után szimatoló ebek. Odébb mezítlábas, lom­pos proletárgyermekek döglött patrónokat robbantgatnak (Nagyságos Asszonyo­mat a frász kitörné, ha leendő gyermekét hasonló szórakozás közepette találná.) Néhány felnőtt lézeng a darab­ok között, arcukon az otthontalanság, a hatatlan­ság ernyedtsége. Egy fizetésnélküli vasutas vándorútra­ késő szolgálata van ,a nagyállomáson. Egy töpörödött nénike még emlékszik a fehérre meszelt szobára, amelyben felcseperedett. Két asszony pöröl,­­ a köztük lévő szemétdombra hull-­­ hull a nyomorúságból csírázott létek szemete. Már az égig ér. Elbontja a sápadt napot, így kóválygok tovább bódultan a borzalmak házába, a Teleki­ utca kettőbe, s szinte fellélegzek, amikor valaki megfogja a kezemet, keményen megrázza a Minor, a kőműves. Visszarángat a valóságba, hiszen meg kell mondjam, hogy miért jöttem, falat kell huzatni vele, de más tódul a számra: —­ Minor. Maga derék ember, hogy zárhatja be családját, gyermekeit ebbe a fertőbe? Hogy van kedve munka közben filtyerészni? Milyen bűnében marasztalták el ilyen szörnyű­ bűnhődésre? Rámnéz világosan, mint akinek ez nem egyszer százszor megfordult már agyában, s vállat von:­­ — Nem mondom, egy kicsit szűkén vagyunk itt! Megszámlálom a félhomályban guggoló, kuporgó alakokat. Velem együtt nyolcan vagyunk. Ki a levegőre — érzem, s marcangoló bűntudattal kisompolygok az ajtón. Azoknak, akik még ma is azt kérdik, „vájjon így marad-e minden?" csak azt tanácsolhatom, hogy látogassanak el a Teleki utca 2. szám alá. ' \ \ | K- L. I SZAKSZERVEZETI ÉSET A pincérek alakuló­­közgyűlést tartanak de­cember 1-én délután 3 órakor a Szakszerveze­tek Tanácsának székházában. A kesztyűkészítők alakuló­­közgyűlésüket de­cember 1-én délután 3 órakor tartják meg a Szakszervezetek Tanácsának székházában. A soffőrök december 1-én délután S­eraftnk­ tartják meg alakuló közgyűlésüket a „Han­gya” székházában lévő szakszervezeti helyi-'­ségben. Nyugtázás. Kovács Bálint által a­­mirika­nélküli kommunista munkások és rendőrré®* javára 100—100 pengőt köszönettel nyugtáz­zak. CSETRS Szervezkednek az pestit A marosvásárhelyi Iparosok Egyesületének Elnöki Tanácsa 1944 november 21-én tartott ülésén elhatározta, hogy az iparos társadalom összességét nemzetiségi különbség nélkül egyesületünkbe tömöríti, abból a célból, hogy az ipari megmozdulásokban egyformán kive­gyük a részünket. Ennek folytán az Iparos Egyesül­ felhívja mindazon­­irattársainkat, akik még nem tag­jai, avagy pedig az elmúltakban­ tagjai voltak, de valamelyes oknál fogva kiléptek, vagy tö­röltettek, beiratkozásuk végett a titkári irodá­ban, Szenztgyörgy u. 8 szám alatt (Tpart Egyesület székháza) megjelenni szíveskedje­nek délután 3—6 óráig, ahol a további felvi­lágosítást meg fogják kapni. . Egységben az erő? Az elnökség Szerkesztő Úr! Bocsásson meg, hogy újra za­varom. De egyedül állok a világban barát, feleség, ta­nácsadó nélkül, ráadásul még kicsit nehézkes a felfogásom is. Valakihez csak fordulnom kell tanácsokért, felvilágosításokért,­­ nem tehe­tek róla, szerkesztő úr iránt erős a bizalmam. Az újságból látom, hogy nem csak én va­gyok így vele. Ha Szélkakagi barátom firkál­­gathat amennyit akar, miért ne tehetném meg én is? Elvégre demokráciában élünk? nemde? legalább is ezt mondja szomszédom, aki pedig tudja mit beszél, hiszen politikus ember. Sokat fecsegtem, rátérek a tárgyra. Szeret­ném megkérdezni szerkesztő úrtól, ki az is drágító és ki nem az, mi az árdrágítás és mi nem az. Kétségeim vannak, s szeretnék már végre valahára tisztám látni. Napok óta töprengek azon, hogy vájjon a Lajos király utca sarki házi fűszeresem árdrá­gító-e? Jó az ilyeneket tudni. Egy világért sem árulom el a nevét, sze­gény megboldogult édesanyám megfordulna sírjában ha megtudná, hogy fia mire veteme­dett. Nem akarok ártani fűszeresemnek, olyan kedves volt mindig hozzám, neki köszönhetem többek között, hogy fütyülhetek a gyufa ín­ségre, nekem Van 5—6 dobozom, 1 pengőért vettem skatulyáját. Szeretném megkérdezni a szerkesztő úrtól, árdrágító-e a fűszeresem? A gyufa fusson, egye kő. De árdrágító-e az, a­ki egy darab pi­pereszappanért 16 pengőt, 10 gramm élesztő­ért 2.40-et, 1 darab tojásért 2 pengőt, egy kilo marhasóért 3,80-at, 10 gramm borsóért 10 pengőt kér el? Szerkesztő úr, egengek ne legyen indisz­krét. Ne csináljon bajt derék fűszeresemnek. Nem politikus dolog ez. A névrokona nagy úr ám-Aztán meg hol fogok én vásárolni, ha meg­haragszik rám a sarki fűszeres. Hiszen szer­kesztő úr is tudja, hogy nem létezik minden­ki számára,­­ akkor mi lesz velem. Köszvény bánt, kopogtat a tél, nagyon fáj a derekam, alig tudok kimozdulni hazulról, beláthatja, hogy nehezen kapnék becsületesebb fűszerest. Válaszát várva, s titoktartásért könyörögve maradok tisztelettel: CIVIL.

Next