Szabad Szó, 1945. március-április (47. évfolyam, 1-29. szám)

1945-03-27 / 1. szám

4 &zsa Ssmt& Szé Krdd, 1915 március 27. jtigj Zffig megnyílt. PiliSgMru.ifj.sz. alatt rendelkezésre áll vevőinek. Mindenes fozonot keresek azonnalra vajy április ,,Szép szoba jó ellátással, Vadasi-utc*iSs Wsm» Bolgár Elek a rosztovi egyetem magyarszármazású tanára nagysikerű előadást tartott Budapesten a Szovjet Unió külpolitikájáról. A magyar közvélemény külpolitikai tájékozatlanságát programszerűen ápolták az elmúlt negyedszázad alatt. Az ellenforradalom csak úgy tudta erőszakkal rákényszeríteni hatalmát az országra, hogy teljes szellemi béklyóba kötötte a magyar közgondolkodást. Most végre a nagy nyilvánosság előtt kerülhetnek szóba azok a kérdések, melyekről eddig tárgyilagos beszámolót a magyar közönség nem kaphatott. Bolgár Elek professzor előadása tanulságos összefoglalása azoknak az elveknek, melyek a szovjet külpolitikát, irányítják. A szovjet külpolitika elsőrendű alapelvének az imperializmusról való lemondást jelölte meg. A Szovjet Unió külpolitikája békepolitika. Érdekesen világította meg a szovjet külpolitika két korszakát, melyet a fasiszta propaganda a leginkább használt fel arra, hogy fegyvert kovácsoljon a moszkvai diplomácia ellen. Az egyik a Szovjet Unió genfi szereplése, a másik a német-orosz megnemtámadási szerződés korszaka. A Szovjet Unió azért lépett a népszövetségi tagállamok sorába, mert ezt annak idején a békéért folytatott harc kívánta. Ugyancsak a békepolitikáról vallott szovjet nézet játszott döntő szerepet a német-orosz megnemtámadási szerződés létrejötténél. A tartós béke megteremtésének elve vezérli a szovjet külpolitikát a mostani háborúban is. A Szovjet Unió Angliával és az Egyesült Államokkal, valamint a világ minden szabadságszerető népével együtt küzd ezekért a célokért. Különösen megszívlelésre méltó, amit Bolgár profeszszor a Szovjet Uniónak a kis népekhez való viszonyáról és Magyarországról mondott. A Szovjet Unió külpolitikája egyformán megbecsüli a nagy és kis országot, a Szovjettől távol áll minden bekebelező törekvés, sohasem igyekszik elnyomni a kis népeket, mindig azok mellé áll. Magyarország is ezt tapasztalhatja úgy a békében, mint a háborúban. Bolgár professzor előadásából a magyar közvélemény végre világos és érthető formában szerezhetett tudomást azokról az alapelvekről, melyek a Szovjet Unió külpolitikáját irányítják, végre szabadon ismerhette meg azokat a gondolatokat, melyek a sztálini diplomáciát irányítják, végre tárgyilagos beszámolót kaphatott annak a nagyhatalomnak a politikájáról, amelyhez fűződő jóviszonyunktól függ jövendő sorsunk, biztonságunk és boldogulásunk. A kormány most már egészen rövid időn belül megcsinálja a földreformot. Még attól sem kell félni, hogy ilyen, vagy aomolyan politikai vagy közigazgatási erők a végrehajtást elodázhatnák. Az élet már túlhaladja a kormányprogramot, mert az őszre ígért földreformot megelőzően az elhagyott birtokokat már most, azonnal ki kell osztani azoknak, akik vállalkoznak rá, hogy megmunkálják és bevetik. Sőt ezenfelül még az itthonmaradt gazdák jórésze is kénytelen a földjét, vagy a földje egy részét másoknak odaadni, mert nem bírja, megmunkáltatni. Cselédet és munkást ugyan kaphatnának, mert százezerszámra munka nélkül áll a szegény falusi és külvárosi mezei munkás, azonban sem konvenciót, sem bért nem tudnak biztosítani neki, így a mezőgazdasági munkáskérdés még fenyegetőbben mutatkozik, mint máskor. Itt a tavasz, kezdődhetne a kerti és szőlőmunka, azután meg a külső mezei munka, de a gazdák tehetetlenül sopánkodnak, a munkások meg tétlenül lézengenek. Várják, hogy mi lesz, mit csinál a kormány. Erre a kérdésre az őszi földreform nem megoldás: itt már az idei és jövő évi kenyerünkről, vagy munkánkról van szó. A földreform nyomán nem várhatunk csodát, ebből nem lesz azonnal pezsgő, magyar élet. Ahogyan látjuk, nemcsak a városi lakosságot fenyegeti a munkanélküliségből és tétlen lézengésből szükségképpen következő pusztulás, hanem a mezei munkásság egy részét is. Éppen ezért a pártok, egyesületek, szakszervezetek vegyék halálos komolyan az idei termelés és a nyári-őszi élelmiszergyűjtés kérdését. Nem elméleti jótanácsok kellenek az éhhalálhoz vezető tétlen lézengés leküzdésére, hanem azonnali gyakorlati munkaszervezés és irányítás, de legfőképpen könyörtelen munkafegyelem. Ne higyjék a mozgalmi vezetők, hogy a beszervezett, beiratkozott százezrek az életet, a mozgást jelentik. Ne higyjék, hogy ez a nyüzsgés, ami bennük folyik, az igazi élet pezsgése. Lássák meg, érezzék meg, hogy ez csak a kiszáradó tófenekén összeszorult halacskák nyüzsgéséhez hasonlít, akik már levegőért tátongnak és egymást túrják ki a helyből, remélve, hogy nem én fulladok meg előbb, hanem a másik. Ennek a falun-városonuralkodó tehetetlen sopánkodásnak és tétsért lézengésnek a leküzdése életkérdés, mert a tétlen lézengő és éhező ember úgy jár a végén, mint a részeg ember a hóban: nem veszi észre, mikor alszik el örökre. A tétlenézengő nem veszi észre, hogy izmai, idegzete már nem bírják a munkát, és a lelkülete képtelen a munka, különösen a nem szakmabeli munkához szükséges türelemre. Tudom, hogy keeserves dolog egy élet szellemi, ipari vagy kereskedelmi munkája után, most nekiállni földet művelni, ásni, vetni, kapálni. Csak, aki valóban megérett már nehéz földmunkát, ez tudhatja, hogy milyen keservesen szaporotlan dolog ásóval-kapával szántani, ökör és ló helyett. Csak az tudja, hogy micsoda türelem kell hozzá, hogy egyegy napi nehéz munka után, ha az ember felméri a megmunkált földet, hát az alig 30—40 él és mégis holnap jókedvvel kezdjen hozzá. Még a parasztok is megriadnak, akik eddig csak igával dolgoztak, mikor látják, hogy milyen kevésre halad egy napon át egy ember. Amit egy iga egy napon felszántott, ahhoz — sajnos — 30—40 ember munkája kell. De ha valaki tud jobbat, hát mondjon, tanácsoljon jobbat. Ezidőszerint csak a gondolkodó parasztok látják a bajok teljességét. Csak ők tudják azt , amit a földműveléstől távol álló emberek nem tudhatnak —, hogy egy tavalyi kancacsikóból, vagy üszőborjúból csak 4—5 év múlva lehet másik csikó és borjú, s hogy csak 8— 10 év múlva lehet egy kisebb iga. Nemlétező csikók és üszők után azonban sohase ift lesz iga. Ezért az ipar vezetői és munkásai arra törekedjenek,hogy minél hamarabb motort, motort és megint csak motort a mezőgazdaságnak, mert máskülönben nem lesz kenyér. A tömegárut termelő nagybirtokok és a piacra termelő középbirtokok, sőt a parasztbirtokok jórésze nem tud szállítani a városnak semmit. A kézimunkával dolgozó kisparasztságtól viszont egyelőre nem lehet sokat várni. Nincs más megoldás, minthogy, akinek a városon nincs igazi és hasznos munkája, az szedje magát és menjen ki a földekre, üssön sátort az üres nagybirtokokon, húzódjon be az üresen álló épületekbe, és a parasztokkal együtt, vagy külön-külön szántson-vessen, legalább a maga és családja számára. Értse meg mindenki, hogy láncolással, batyuzással nem lehet megoldani a városi lakosság élelmezését, mert ha nem leszünk résen és nem használjuk ki a szántás-vetésre alkalmas drága tavaszi napokat, nem lesz mit batyuzni. ősszel már hiába kapkodnánk, ha kitör az éhség: az elvadult, vetetlen földeken csak bojtorjánt, bürökmagot, bogáncsot, tövist lehet szedni. •Még a valóban dolgozó ipari üzemek munkásainak is azt mondjuk, hogy fogjanak fel egy-egy kitzelfekvő birtokot és munkálják meg együttesen. A gyárakban még nincs úgysem elegendő nyersanyag, de ha van is, toldják meg a munkaidőt napi két órával s az így nyert munkaerőt küldjék ki egy-egy csoport munkásban valamelyik gazdaságba. Meg kell érteni, hogy még ha lenne is valamelyest felesleg ősszel a magyar vidéken, de ezt idejében öszszegyűjteni és a fővárosba szállítani a mai közlekedési viszonyok mellett lehetetlen. Meg kell érteni, hogy ha javul is valamit a vasúti közlekedés, de az ökrös-lovas fuvar, amivel a vasúthoz lehetne szállítani, nem lesz. Sőt, ami lesz is, azonnal az lesz a dolga, hogy szántson-vessen, mert a következő évre még annyi búzánk sem lesz elvetve, mint amennyi most van. Nem tehetek róla, ha nem tudok rózsás és vigasztaló szavakat adni, a kétségbeesésből két út vezet kifelé. Az egyik: nyomorultan, lézengve, tétovázva, nyafogva várni a csodát, vagy a halált, amelyekből holtbiztosan csak az utóbbi jön el. A másik: megpróbálni a keserves, komoly, de reményt adó, életet adó munkát. Feltöri a markunkat a kapa, izomlázat kapunk — kibírjuk ezt is, mint már ezer nyomorúságot. Hát csak nem leszünk olyan gyávák, ügyetlenek, bambák, hogy éhen döglünk a gazdagon fizető magyar földön! Hiszen különben a szenvedést úgysem lehet elkerülni. Mert várjon éhen, lézengve várni, hogy majd lecsöppen innen-onnan valami, 10—20 deka könyöradomány, s ezért ücsörögni, sorbaállni tízszer, húszszor, kisebb szenvedés-e, mint reggeltől estig fájó derékkal, de reménykedő lélekkel kapálni, ültetni, gyomlálni, aratni! Akinek igen, az próbálja meg a tétlen koldulást, de a magyar nép miattuk nem akar és nem fog elpusztulni és bizonyára megtalálja a módját, hogy kimeneküljön a mostani veszedelmekből is. A sötétség hatalma Amikor Tolsztoj az elnyomott, orosz paraszt lelkét kutatta, drámát írt a „Sötétség Hatalma“ címen. Most végre a villanyáramú héjkilli Budapest elkényeztetett népe is megismerte hetek óta a sötétséget, amely ellen reménytelen harcot folytat utolsó mécseseivel, elfogyó szál gyufáival. Este hat felé lefekszünk és felnézünk a sötét mennyezetre, hogy hajnal felé lessük a pirkadatot. Vagyunk jó párezren, akik a napi újságokon kívül nem képesek egy sor szellemi táplálékhoz jutni, mert hol vannak azok az idők, amikor egy gombnyomásra villanyfény mellett olvashattunk. Budapest polgársága is megérti végre, milyen az élete annak a néhány millió kisemmizett magyar parasztnak, akik mellett idáig közömbösen nyargalt el Ady gőzösén a téli éjszakákon, mialatt aludtak a magyar tanyák. Igen, a sötétség hatalma eddig is uralkodott a magyar falvak jórészén, mert ez ellen petróleummal és gyertyával hiába vesszük fel a harcot. A magyar falvakon és pusztákon mennyi munkaerő, remény és mennyi igyekezet fulladt itt a sötétségbe ezeken a téli éjszakákon és nyári estéken! Az új, a ,.másik Magyarország" felépítésénél a földreformmal egyidőben és a vidéki úthálózat európai színvonalú kiépítésekor elengedhetetlen és legsürgősebb a villanyosítás problémája. Mert ez csak látszólag mérnöki feladat, valójában előfeltétele a szélesebb népművelésnek, gazdasági haladásnak. Enélkül nincs alapos iskolázás, népoktatás, népfőiskola, hiába a népkönyvtárak, filmpropaganda és hiába írnak újságot a parasztságnak, ha nem szánhat esténként legalább egy félórát az olvasásnak vagy a rádiónak. Igaz, tudjuk, hogy az utolsó húsz évben a magyar vidék jó részét már villamosították, de ebben nem mindenhol volt köszönet, mert a pestinél százszorta drágább áram mellett a bevezetés költségei is elviselhetetlenek voltak. A pesti polgár kibérelte új lakását, lefizetett az Elektromos Műveknél 5—10 pengőt, és néhány nap múlva felkattintotta a villanykapcsolót. A magyar falvak jórészét» 3—400 P-es sarcot kellett előbb lefizetni a legtöbb villanytársaságnak a villany bekapcsolásakor, ami egy kis vagyont jelentett a mázsánként 6 pengős bafettás búzaárak idejében. A kérdés nyitja: a villamosítás nem lehet néhány magánvállalat önző uzsorapolitikájának játéka. Át kell vizsgálni mindenhol, mennyire emberségesek a vidéki villanybevezetés költségei és, ha magánvállalkozások nem értik meg az idők szavát, akkor az államnak kell közbelépnie. Rádió, mozi, villanyfény a század áldásai és minden reakció, a ,,Sötétség Hatalma" ellen úgy harcolunk a legjobban, ha a dinamók fényével oszlatjuk el a lelkek homályát. Zeke Zoltán FÖLDKÉRDÉS - KENYÉRKÉRDÉS Írta: VERES PÉTER t. Felfüggesztett orvosok. A polgármester a következő kórházi orvosokat függesztette fel állásuktól: Bézi István egyetemi m. tanár, kórházi igazgatófőorvos, Mező Béla egyetemi rk. tanár, Császár Fedor orvostitkár, Halmos Milán segédorvos, Quendel Olivér segéd,orvos, Erdélyi Márta alorvos, Schaffer Károly alorvos, Gidri László alorvos, Viktorin Ervis alorvos, Szauter Mihály, Matythias Oszkár, Kollarics Ferenc, Sövényházi Ágost főorvos, Bátor László, Raizs Dezső főorvos, Marton Jenő alorvos, Fulnert Ernő alorvos.