Szabad Szó, 1950. július-szeptember (52. évfolyam, 132-144. szám)

1950-07-02 / 132. szám

2 Avatnak az orosházi határban Orosháza, június hó Ha az ember ezen az álmos, nyári délutánon árnyékot keresve, megáll a piactér fái alatt, egyszerre meglát mindent, ami a régi Oros­házán „érdekes“ volt. A régi Oros­házán, amikor az orosházi nép java csak azzal dicsekedhetett, hogy a legnagyobb magyar falu­ban lakik. Ha ugyan érdemes volt vele dicsekedni. Egyéb mondani­valója talán nem is akadt, mert zárkózott volt, panaszát magába fojtotta. Azóta persze megszaporodott a dicsekedni való, meg hát a legna­gyobb magyar faluból is — város lett. De ez maradjon utoljára. Most, innen az árnyékból csak a régi Orosházára vagyunk kíván­csiak. Még nem érdekel bennünket a város. Az eltűnt múlt Mit látni innen? A Kossuth­­szobrot körülvevő teret, az ember­­piacot. Mert a tér nem a szobor­ról, hanem emberpiacról volt ne­vezetes. Ilyen álmos, nyári délutá­nokon munkát és munkást kere­sők hangos alkudozása hallatszott. Azt olvasni róla egy régi, bátor­hangú faluleírásban, hogy afféle modern rabszolgavásár volt ez, szomorú felkínálkozásokkal... „Az esetről-esetre összegyűlt emberek között nem egy nemcsak a mun­kára, de a puszta létezésre is alig­­alig alkalmas, mégis kínálja ma­gát, szemérmetlenül, mint a kiko­pott utcalány..Leginkább a Rákóczi-telepiek kellették itt ma­gukat. Persze, a Rákóczi-telepet nem látni innen az árnyékból, peddig az is „érdekes“ volt a legnagyobb magyar faluban. Hogyan is lát­nánk, amikor a falutól­ mesérce, öt­hat kilométerre szégyenében a föld alá bujt. A szó szoros értelmében így volt. Csakhogy nem szégyené­ben, hanem muszájból. A telep la­kói maguk bujtatták oda, mert lakni csak kell valahol. Ha nincs mit a föld fölé emelni, hát az em­ber fogja az ásót s verembe mene­kül, a hó, eső, meg szél elől. Mint a vakond. Szomorú ez a hasonlat, mégis jól illik a Rákóczi-telepi szegényemberhez, ő is csak rit­kán bujt elő a föld alól, leginkább, amikor az emberpiacra ment. És bármilyen messze esik egymástól az emberpiac, meg a Rákóczi-te­­lep, s nagyon összetartozik a kettő. Sok jó nem származott ösz­­szetartozásukból, de hogy nem aludt ki hosszú esztendőkön át 1891 május 1-ének emlékezete, ahhoz nagyon sok közük van ket­tőjüknek. Hosszú téli estéken ar­ról beszéltek a nagyapák unokáik­nak a Rákóczi-telepi odúkban s az emberpiacon néha megcsillant va­lami a munkát keresők szemében, ami az öregeket arra a napra em­lékeztette, a munkást keresőket pedig megijesztette... A kevés szép emlék, természe­tesen nem tudja elfeledtetni a sok rosszat. Az iga ugyanolyan nehéz marad és az izzadtság-cseppek sem lesznek soványabbak, ha az em­ber csak a régi emlékek között ke­res vigasztalást. A szegényember élete nem javul meg azzal. Nem javult meg az orosháziaké sem, amíg a szovjet katona nem segített fellobbantani a hányó pa­razsat, amely 1891 május 1. óta izzott a bensőkben. Akkor fellob­bant s azóta ég, izzik, új embert új várost formál... Peng a kasza a habárban... Legjobb volna most mindjárt megkeresni a régi emberpiac ácsorgóit. Mert a piac nyomai el­tűntek. De hol találni őket? Ha az ember kilép a piac fái alól, csak az álmos nyári délutánban szunyókáló várost látja. Ásító, lus­tán és csendesen elterpeszkedő utcákkal. Mennyivel elevenebb, mozgal­masabb, hangosabb kint a határ. Az érő búzatáblák úgy ringatóz­nak a könnyű szélben, mintha hí­vogatnák az embert. „Gyere, vágj már le!“... És peng a kasza, alatta meg dús rendek fekszenek. Itt aztán megta­lálni a régi emberpiac valamennyi ácsorgóját, meg a Rákóczi-telep minden lakóját. A „Dózsa“-ter­­melőcsoport búzatáblájában Hor­váth Józsefet, Sin Sándort, Koll­­mann Antalt, Keresztes Józsefet, meg a többi Rákóczi-telepit a „Vörös Csillag“-ban, a „Petőfi“, a „Szántó Kovács“, meg a Göböly­­hajtó út melletti „Táncsics“-ter­­melőcsoportokban. Persze, beszélgetésre csak ka­­szafenés közben jut néhány pilla­nat. A munka sürget! Ma még könnyű benyomni körömmel a kenyérmagot, de holnap bizony a búza túl lesz már a viaszérésen. Mondom, csak egy-két szóra van idő, de nem mond-e minden szónál többet, hogy Horváth Jó­zsef, aki esztendőknek előtte Víz­­keresztkor valósággal könyörgött a zsírosparasztnál egy kis munká­ért, vagy a téren verítékezve al­kudozott krajcárokért, most a ma­gáén arat? Vagy Sin Sándor, aki még tavalyelőtt is a Rákóczi-tele­­pen a föld alá bújt a hó, eső, meg szél­ elől, most megházasodott a tavaszon, mert a „Vörös Csillag“­­termelőcsoport házat építettt neki? Kaszafenés közben is a munká­jukról beszélnek, a csoport gond­jairól, eredményeiről. Egy nap alatt nehéz megállapítani, de könnyű elhinni, hogy az orosházi földmunkás tetőtől-talpig átfor­málódott az elmúlt öt év alatt. A magának élő, zárkózott, szo­morú ember, felszabadulttá, vi­dámmá, tervezgetővé vált. A for­radalmi tűz formálta ilyenné,­ erőteljessé, magabízóvá. Csak úgy, mint a várost. A vá­rosnak ugyan nehezebb olyan na­gyot nőni, mint a benne lakó sze­gényparasztnak. Leginkább a he­lyénél fogva. Békéscsaba, meg Hódmezővásárhely, a két fejlődő s iparosodó megyeszékhely mellett nehéz szemmel láthatóan nőni. Pe­dig magában a városban van va­lamiféle belső, ösztönös erő, amely hol itt, hol ott púposodik ki. De akkor kicsit vissza kell szorítani a „púpot“. Nincs mód, meg hely ah­hoz, hogy megérjen. S ehhez a belső ösztönös erőhöz még hozzá­jön az is, hogy Orosháza vasúti góc. Hetipiacai is olyan nagyok, hogy máshol vásárnak is beillené­­nek... Volna még, amiről írni kellene. Bőven. Nem a vágóhídb­ól, az egy rossz órában született és túlmére­­tez­ett terv volt. S kár, hogy nem maradt meg, csak tervnek. Mert azt még a legelfogultabb orosházi sem mondhatja, hogy neki egy fő­városba illő „maff­aszanatórium“ hiányzik a legjobban? ... Jobb helye van a forintoknak a tanyák felé vezető peres utakon. Hadd kerüljön monori tanya, meg Szentetornya után a többi is kö­zel a városhoz. Mert akkor Oros­háza még méltóbb lesz a város névre. Hiába ácsorog hát az ember a piactér árnyékot nyújtó fái alatt. Bizony, nem látni meg innen min­dent, ami az új Orosházán érde­kes. Annyira megs­zaporodott a di­csekedni való. Éry József APISCHISKDEIESEK WIMPASSING ballon-, lóden-, esőkabát és gu­miáruk szaküzlete ismét csak VI., Sztálin-út 8 (volt Andrássy-út) Tel.: 172-991. Csillárt Vogel csillár­­üzemtől. Részlet, javí­tás, felüvegezés, alkal­mi vételek, Mária Teré­­zia-tér egy. Zongora, Ehrbar, gyö­nyörű hangú 2800.2. Márkás zongorák, pia­­ndnók, feltűnő olcsón, kamatmentes hitelre is. Rákóczi-út ötven, zon­goraterem.­­ ■ Hölgyeim ! Egyszerre 130 közötti munkáját végzi el a „RAPID“ szuper kézikötőkészülék Ára 265.40. Biztos megélhetést nyújt Munkája kézimunka. Minden minta köthető. Kezelése egyszerű. Áruforgalmi kft. IV., Sütő­ u. 2. félem. 3. Fáj a tyúkszemez Anti­­cors tyúkszemirtót hasz­náljon, biztosan elmu­lasztja. Egy adag 3,80 forint. Nagy drogéria. Budapest, VIII., József­­körút 19. Ráismer??? A fővárosi emberek legnépesebb találkozóhelye a villamos. Ezen a meglehetősen szűk területen vi­szonylag békésen megférnek egy­mással az emberi nem. Legellen­­tétesebb példányai. Komor, kissé ingerült közömbösséggel egyesül­nek abban a törekvésben, hogy a villamos jóvoltából valahová el­jussanak. Ez általában sikerül ne­kik, bár nem mindig simán. A vil­lamoskocsi utasai közül néhány jellegzetes példányt bemutatunk: AZ ÖNZŐ. Maga mellé teszi az ülésre csomagját, aztán ő is elte­rül. Nem is hinné az ember, hogy ennyire kövér, nem is az. Marad mellette még húsz centi hely, s amikor oda leül valaki, úgy néz arra, mintha személyes ellensége volna. Közben a csomagjából va­lami folyik. Különben ő az, aki otthon a gyermekei elől megissza a tejet és az asszonynak a vacso­rából csak egy kis mártást hagy a lábos fenekén. A KÖZLÉKENY. Rögtön meg­szólítja a mellette levő utast és elmondja neki, hogy sógorát hol­nap operálják. Ez gyanakvással, vegyes csodálkozással hümmög. Ha esetleg nem tudja szóra bírni, har­sányan azt kérdi: „Kérem, hogyan juthatok el a Bölömbér­ utcába?“ Erre húszan is megmagyarázzák neki, amit ő hálásan és figyelme­sen hallgat. Elégedetten néz körül, célját elérte, foglalkoznak vele. Egyébként a Bölömbér­ utcában született. PISTUKA. Hat éves, de anyu­kája kettőt letagad belőle, hogy ne kelljen gyermekjegyet váltania. Pistuka korát meghazudtoló el­szántsággal tör az ablak melletti üléshez. Az sem zavarja, hogy ül ott valaki, Pistuka ártatlan kedé­lyességgel áll a néni combjára. Néni csak otthon veszi észre, hogy Pistuka előzően az aszfaltos bácsi munkáját tanulmányozta, s ennek emléke cipőtalpáról néni fehér vászonszoknyájára került. Tisztí­tóba adják. Nem a gyermeket, ha­­nem a szoknyát. 1950 július . l közm­ondásraatt cuz­­ifyeuz&áfy Az elmúlt hét eseményei közül az alábbiakat világítjuk meg egy­két közmondással. ELSŐ KÉRDÉS: Truman és Acheson Dullest nemrégiben Ja­pánba küldte diplomáciai tár­gyalások folytatására. Dulles Dél-Koreában is „megfordult“, három héttel azelőtt, hogy a dél­koreai bábkormány megtámadta az Északkoreai Demokratikus Köztársaságot. Mi a véleménye Truman és Acheson küldöttjé­nek „látogatásáról“? FELELET: Ha az erdögy nem mehet személyesen valahova, a segédjét küldi maga helyett. MÁSODIK KÉRDÉS: Az im­perialisták mindig szomorúak és lehazudj­ák a csillagot az égről, ha a népi demokráciák egy-egy újabb gazdasági sikerének híre eljut hozzájuk. Mit gondol, mi ennek a magyarázata? FELELET: Az Irigy mindig szomorú, akár őt érte valami rossz, akár most valami jó. HARMADIK KÉRDÉS: Egye­sek még mindig úgy vélekednek, hogy a kulákok ellen vívott küz­delmet „óvatosabban“ kellene vinni, lehetnek „jó“ kulákok is, akikből idővel jó demokrata válhat. FELELET: Kutyából akkor lesz sza­lonna, ami­­or a botból beretva. NEGYEDIK KÉRDÉS: A vi­lág népeinek békeküzdelme a békeívek aláírásánál is egyre nagyobb méreteket ölt. Nem hú­zódozik az aláírás elől senki­­sem, legfeljebb helyenként a­­ papok. Miért? FELELET: Csak a tisztelendő urat kell kínálni ,a többinek úgyis van magához való esze. ÖTÖDIK KÉRDÉS: A Vatikán urai évszázadokon át követke­zetesen a Pius (kegyes) nevet vá­lasztották. Mi lehet ennek az oka? (FELELET: A lator mindig szereti a jámbor nevet. ­ traktor története Szelíd, kékszemű, markáns arc­­vonású férfi áll a szaratovi mező­­gazdasági kiállításon, furcsa „szörnyeteg“ van mellette „az „önjáró“. 1889-ben vagyunk, a gép, amelyet Fjodor Abramovics Blinov alkotott, most állja ki a nagy­tekintetű méltóságok kritikáját. •A hólyagfejű cári méltóságok nem is sejtik, hogy a történelem egyik legkiválóbb alkotója áll előttük, szerényen gépe mellett. Az első traktor nem nyerte meg az „illeté­kesek“ tetszését. Volt Blinovnak ezen a kiállításon egy másik ta­lálmánya is, egy tűzoltó-fecskendő, ezért ezüstérmet ítéltek neki. „Dobja galambocskám a tóba!" 1896-ban vagyunk, a nizsegorodi kiállításon. Ide is elhozta Bi­nov traktorját. Most más méltóságok mustrálgatták fejcsóválgatva a gépet, s nagy kegyesen meg is di­csérték a „traktor elkészítése kap­csán kifejtett munkaszeretetéért“. Blinov tudta, hogy gépének mi a jelentősége, s mikor megkérdezte, hogy mi történjék a géppel, az egyik méltóságos így válaszolt: „Dobja galambocskám a tóba.“ Így intézte el a cári Oroszország a traktor feltalálóját, aki 1878-ban alkotta meg az első lánctalpas traktort. Harmincnégy évvel az­előtt, mielőtt az amerikaiak le­gyártották volna a maguk lánctal­pas traktorát, Blinov arra a sorsra jutott, amelyre a népi tehetségek jutnak a kapitalista országokban. Egész­ségileg tönkrement. Tuberkuló­zisban halt meg. De az általa meg­alkotott gép, tovább élt- Ezt javí­tották és tökéletesítették Blinov tanítványai, így J. V. Mamin, a tehetséges traktorszerkesztő is. A traktor Blinov találmánya, a Nagy Szocialista Forradalom után indul hódító útjára a Szovjet­unióban. Ma már százezerszámra berreg a szovjet földeken és legjobb segítőtársa a kolhozparasztoknak. Hogy milyen jelentősége van Bli­nov találmányának arra csak egy példát említünk. 1949-ben 150­ 000 új traktort adtak a szovjet mező­­gazdaságnak a szovjet gépgyárak. Vessünk egy pillantást a traktor magyarországi honfoglalására. Az első adatok 1909-ből valók és a gőztraktor megjelenéséről szólnak. Mezőhegyesen rendeztek a hazai főurak 1909-ben talaj művelőgép­versenyt. Akiknek Blinov alkotta ... Ott sürgölődtek „a haladóbb“ nagybirtokosok és a gőzgép mun­káját figyelve, nagy fantáziát lát­tak benne. Rögtön megállapítot­ták, hogy ezt a gépet kiválóan fel­használhatják a nép ellen a mező­­­­gazdasági munkabérek letörésére, a parasztok további kiuzsorázására. Ezt csak az élelmesebb kapitalista hajlandóságú földbirtokosok álla­pították meg, az ostobábbak nagyképűen legyintettek rá. 1912-ben már megjelenik az első néhány benzinmotoros traktor ná­lunk is. Kizárólagosan nagybirto­kosok használják, meg néhány kulák, mind a két fajta traktor­tulajdonost közös cél vezeti: trak­torral a nép ellen. És most vegyük elő friss emlé­keinket, miután már 100 gépállo­más traktorai dolgoznak a népi államunk földjén, az állami gazda­ságokban, a termelőszövetkezeti csoportban és a még egyénien gaz­dálkodó parasztoknál. Mindnyájan tudjuk, hogyan fogadták azok a traktort, akiknek számára Blinov megalkotta, hogyan fogadta a dol­gozó nép. Lelkesen, boldogan kö­szöntötték a traktort, azt a gépet, amely boldogságukat munkálja, amely munkájukat könnyíti.

Next