Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1997 (32. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám
(§^(Ш#юО(!) János István ,„ fényre lépő ember” Van valami fátumszerű a magyar kultúra és művelődés évezredes történetében: nem a sokat emlegetett elkésettség - hiszen már jól tudjuk, a kortárs európai eszmeáramlatok jelen idejében mindig is benne élt szellemi elitünk -, nem is társadalmunk olykor bizony atavisztikus berzenkedése, hanem sokkal inkább az a viszony, mellyel Európa felé fordul, az Extra Hungáriam non est vita - Magyarországon kívül nincs élet - idegborzoló világképe, a status quot abszolutizáló, legfőbb jóként elfogadó, már-már a cinizmussal rokon ideológiája. A társadalmitörténeti gyökerek mélyre nyúltak, s erősen megkapaszkodtak a magyar ugar valóságában, s hiába az önfeláldozás, a héroszi kulturális küldetéstudat, szellemi ínségünk panaszoltatik fel Misztótfalusi jajkiáltásában, a Mentségében éppen úgy, mint az iskolák szükségességéről értekező Apáczai Csere János tollán. A lassan változó magyar jelenben történelmi kataklizmák bugyraiban, persze Bessenyei György emléktáblája a nevét viselő főiskola aulájában (Nagy Lajos alkotása) „Ne palástoljátok, társaim, hogy messze vagyunk a tökéletességtől, hogy nálunk a tudományok szeretete még föl sem ébredt, hogy más nemzetek, melyek már ezen az ösvényen előrehaladtak, minket durva nemzetek számába vesznek. Kívántassátok meg a beteggel az egészséget, verjétek fel a nemzetet kóros álmából.” (Kármán: A nemzet csinosodása)