Szabolcsi Építők, 1978 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1978-01-01 / 1. szám

(Folytatás az 1. oldalról) gozók élet- és munkakörülmé­nyeinek javítására, művelődési igényeinek kielégítésére. Ezt szolgálják az erre kidolgozott részletes intézkedési tervek. Csak néhány célkitűzés. Az üzemorvosi rendelő vizsgála­ti műszerezettség bővítésére 50 ezer forintot, munkavédelmi és munkát megkönnyítő műszaki intézkedésre több mint 10 mil­liót fordítunk. Jóléti, kulturális és szociális fejlesztésre 1 millió 500 ezer forintot, a munkásszál­lításra 11 milliót, üzemi étkezte­tésre 6 milliót, gyermekintéz­mények segítésére, támogatásá­ra 200 ezret, lakásépítés fejlesz­tésére 500 ezer forintot tervez­tünk. A dolgozók továbbképzé­sére üzemi akadémiát szervez­tünk, segítjük a dolgozóknak az általános iskola különböző osztá­lyainak elvégzését, újabb szak­mák megszerzését. Erre a célra tervezett összeg meghaladja a 705 ezer forintot. Fokozzuk a szakmunkástanulók beiskolá­zását, növeljük az egyetemi, főiskolai ösztöndíjasok számát. Gazdagítjuk a szak- és szépiro­dalmi könyvek választékát, bő­vítjük a rendszeres színház- és mozilátogatások számát. Nagyobb felelősség Ahhoz, hogy céljaink, elkép­zeléseink megvalósuljanak — a párthatározatoknak megfelelően — 1978-ban tovább kell lépnünk a minőség és a hatékonyság nö­velésében és jelentősen javíta­nunk kell gépeink, eszközeink kihasználását. Határozottan fel kell lépnünk a munkafegyelem lazítóival szemben. Növelni a kollektív és az egyszemélyi fe­lelősséget az irányításban és a munkában egyaránt. Minden vezetőnél, munkahelyi irányító­nál érvényesüljön a dolgozókról való gondoskodás szemlélete, mert csak ez teremti meg szá­mukra a jobb közérzetet, a vál­lalathoz való ragaszkodást, de a fluktuáció csökkentését, a törzs­­gárdatagok növekedését is. Tovább kell javítanunk mun­kánk minőségét. Ezen követel­ménynek figyelembevételével került sor január 1-től a minő­ségi munka bérezésére, melynek az a lényege, hogy az keressen többet, aki jobban dolgozik. Természetesen összekötjük az anyagtakarékossággal, melynek célja, hogy a munka egyszer, de jó minőségben legyen elvégezve. A vállalat gazdasági vezetése bízik abban, hogy a minőségi bérezés bevezetésének legfőbb támogatói a szocialista brigádok lesznek. A tartalékok feltárása Nagyobb feladataink megva­lósításához számos olyan tarta­lékai vannak a vállalatnak — ezt az elmúlt év is egyértelmű­en bizonyította — melyek kiak­názása eredményesebbé teheti munkánkat. Mire gondolok? Egyik legnagyobb tartalékunk az emberek gondolkodásában van. Ha a dolgozókkal megértet­jük céljainkat, benne saját egyéni érdeküket, boldo­gulásukat, akkor már nagyot léptünk előre. Ebből fakadnak az olyan tevékenységek, mint a jobb üzem­ és munkaszervezés, a gépek és eszközök intenzívebb kihasználása, az anyag- és ener­giatakarékosság, a munkafegye­lem javulása, a technológiai fe­gyelem betartása, az egyes terü­leteken meglévő közöny és nem­törődömség felszámolása. Egy­más munkájának megbecsülésé­re is nagyobb gondot kell fordí­tani. Nagy lendítője lehet ennek a szocialista munkaverseny, amelyet dolgozóink a jubileumi verseny folytatásaként a Láng Gépgyár felhívása nyomán tet­tek vagy ezután tesznek. Ezt se­gíthetik elő társadalmi szerve­ink politikai nevelő és meggyő­ző munkájukkal. A dolgozók bevonása Az elmúlt évben kialakított üzemi demokrácia fórumrend­szere adta lehetőségekkel job­ban éljenek dolgozóink. Számo­lunk véleményeikkel, javaslata­ikkal, a vezetésben való részvé­telükkel. Emellett kikérjük, de el is várjuk, hogy nyitott szem­mel járjanak, legyenek kritiku­sak, de ne csak másokkal, ha­nem önmagukkal szemben is. Az 1978. évi feladataink meg­valósítása nem lesz könnyű, eh­hez egységes akaratra, cselek­vésre van szükség. Bízom abban, hogy dolgozóink megértik ezt és teljesítjük ez évi tervünket. Ehhez kívánok jó erőt, egész­séget és sok boldogságot az új évben. Mennyi lesz a borítékban? A csípős hideg ellenére sincs megállás az építőiparban. Hiába száll a köd, és dermed pillana­tok alatt jéggé a nehéz pára, a Jósavárosban egymás után hordják terheiket a ZIL-ek és a billencsek. Kell az anyag, mert a kőművesek, a kubikosok, be­tonozok a zord idő ellenére is dolgoznak. Új évet kezdtek, de valami új is kezdődött az 1978-as évvel. Január 1-től új minőségi bére­zés lépett életbe az építőipar­ban, ami azt jelenti: az eddigi­eknél jóval nagyobb súllyal esik latba a minőségi munka, és sokkal differenciáltabb lesz a bérezés. A Jósavárosban Lechner Jó­zsef tizenegy tagú kubikos — pontosabban fogalmazva uni­verzális — brigádjával beszélge­tünk: hogyan látják ők az új minőségi bérezést és saját mun­kájukat? — Mi már a brigádon belül is sokat beszélgettünk erről mondja Lechner József brigád­vezető. — Tudjuk, hogy három szempont alapján fogják érté­­­kelni a munkát. Mivel az építő­ipari munkák zöme szinte lánc­szemekhez hasonlóan kapcso­lódnak egymáshoz, ezért az elő­ző munkát — mielőtt a másik munkafolyamatot végző brigád hozzákezdene — osztályba so­rolni, minősíteni­ kell. A követ­kező szempont a rendelkezésre álló anyag minősítése, a harma­dik pedig az elvégzett munka minősége. — Saját munkájukra viszo­nyítva? — Minden esetben három osztályt különböztetnek meg. Például az előző munka és a rendelkezésre álló anyag csak harmadosztályú — viszont ha mindezek ellenére a mi brigá­dunk munkáját első osztályú­nak minősítik, akkor ezért húsz­­százalékos többletbért kapunk. Ebből is látható, hogy alapvető érdekünk lesz jó minőségi mun­kát végezni, hiszen ezt a mi zsebünk érzi meg. Annál is in­kább, mert ha az előttünk dol­gozó brigád munkáját mondjuk első osztályúnak minősítik, az anyag is az, de mi ennek ellené­re harmadosztályú munkát vég­zünk, a bérünknek csak hetven­öt százalékát kapjuk meg. A brigád — mint beszélgeté­sünk során kiderült — helyesli az új bérezési formát. Azt mondták: szükség van rá, hi­szen mindinkább az a követel­mény, hogy jó minőségben ke­rüljenek átadásra a létesítmé­nyek. — Az igazság az — szólal meg­ Lechner Ferenc a brigád egyik legtapasztaltabb tagja —, hogy tartani kell attól: a men­­­nyiség el fog maradni a koráb­biaktól. Igaz, ez csak feltevés, az élet fogja majd eldönteni az intézkedés helyességét. Sok függ attól, hogyan sikerül összhangba hozni a mennyiségi és minőségi teljesítményt. Persze, akárhogy is nézzük a dolgot, mindenkép­pen szükség volt már arra, hogy az eddigieknél határozottabb különbséget tegyünk munka és munka között. — Az új minőségi bérezésnél nagyon fontosnak tartom a bri­gádok kölcsönös és jó együtt­működését — veszi át a szót Baglyos Sándor. — A szó szoros értelmében a különböző brigá­dok egymásra utaltságát. Ha például az ácsok rosszul zsaluz­nak, hiába igyekeznek a betono­zók, ott elsőosztályú munkát végezni már nagyon nehéz. Arra is nagyon jó lesz a minőségi bé­rezés, hogy minden bizonnyal megszünteti a laza, felületes munkát. Serkenteni fog a mun­kaidő jobb kihasználására is.­­ Eddig bizony, szerencsére ha ritkán is, de előfordult, hogy néha kétszer is el kellett végez­ni ugyanazt a munkát — foly­tatja a gondolatot a brigádveze­tő. — Ezzel idő, meg természe­tesen sok anyag is kárba ve­szett. Ha ennek csak egy részét takarítjuk meg, már ez is sokat jelent. Mi úgy véljük, a minő­ségi bérezés bevezetése nagyobb felelősségre ösztönzi az embe­reket, a vezetőket, aminek az eredménye jelentkezni fog a vállalat és az­ egyén jövedelmé­ben is. Nagyon találóan fogalmazott. B. G. Csak ülök és hallgatom... A tél még kísérletezget — elég makacsul. Az emberek ilyenkor gyakrabban keresik a melegedő helyiségeket, ahol mozgással, meg jó forró teával próbálják edzeni magukat a hideg ellen. A mele­gedőben egy kis idő is jut néhány gondolat meg­említésére. Legutóbb egy ilyen „tanácskozásra” toppan­tam be. Az egyik magas, vállas kőműves — aki egyébként régi ismerősöm — erősen dörzsölgeti kérges tenyerét a kályha fölött, miközben a töb­bieknek magyaráz. Amikor megpillant, tétován abbahagyja a téma „szóvivőjét”. Kézfogás után csend támadt. Aztán ismerősöm inkább magának mondja: „Kár a szóért...” — Miért kár? csapok le az elejtett szóra. Kérdően egymásra néznek, de egyikük sem szólal meg, csak a lábuk tipeg-topog dobszerű pergéssel. — Régen találkoztunk — töröm meg a csendet ismerősöm felé fordulva. — Mintha megváltozott volna. Csak nem volt beteg? — De bíz’ az voltam — válaszolja kissé le­törtem — Mi volt a baj? — Most már nem lényeges — legyintett a ke­zével —, fő az, hogy újra dolgozhatom ... Tétován elhallgat, pedig az arcáról szinte le­olvasom, mondaná is meg nem is. Bíztatom. Egy kis tűnődés után szerfölött kulturált módon mond­ja: — Tessék leülni — mutat kezével az ácsolt lócára — ha érdekli elmondom. — Engem minden érdekel. — Ugye, mi régen ismerjük egymást — kezdi mondókáját —, hiszen sokat beszélgettünk már er­ről is, arról is. Azt is tudja, hogy az építőiparban kezdtem az életet, a vállalatnál több mint 20 éve dolgozom. Nem tartozom a beteges, hogyan is mondják, a szimuláns emberek közé. Inkább ak­kor vagyok beteg, ha nem dolgozhatom. Ezt tanú­síthatják a többiek is — mutat kezével körbe a jelenlévőkre —, de az őszön megtörtént a baj. Ki­készült a gyomrom a sok száraz kajától. Egy hó­nap kórház, operálás, egy hónap utókezelés otthon. Mit gondol a két hónap alatt ki látogatott meg? — Sajnos én nem, mert nem tudtam róla. — No látja, ahogy maga nem, úgy mások sem. Ezt ne vegye magára, inkább másoknak kellene... — De kinek? — vágok a szavába. — Azt maga jobban tudja ... Hirtelen magába fojtja további gondolatait. Furcsa, meghökkentő érzés játszódhatott le benne, mert arca vörös lett, szemei szikrázóan csillogtak, kezei idegesen remegtek a kályha feletti dörzsö­lésnél. Amikor megnyugszik így folytatja: — A kórházi ágyon és odahaza sokat gondol­kodtam, volt rá időm. Eszembe jutott, hogy kü­lönböző gyűléseken mennyi sokat beszélünk arról: mindenekelőtt első az ember, meg a munkahe­lyünk a második otthonunk, a vállalatnál egy csa­lád vagyunk... Ha egy család vagyunk, akkor úgy gondolom, egyik-másik testvérnek illene a bajban egy-két vi­gasztaló szót mondani és a kétségeket eloszlatni. Milyen jólesett volna. Ezt csak az tudja igazán, akivel ilyesmi már megtörtént... — Igen, ezen érdemes elgondolkodni — nyug­tatom meg. — De azon is érdemes, amit az apósom mon­dott — szólal meg felbátorodva a mellette álló pu­­fajkás ember. — Folyton azt hangoztatja: nem élet az élet, ha már nyugdíjba ment az ember, mert nem sokat törődnek vele. Ő is az építőiparban töl­tötte el az életét, a vállalattól ment nyugdíjba. A napokban mondta, hogy azelőtt csak-csak össze­hívták őket nyugdíjas találkozóra, de az elmúlt évben nem. Pedig tessék elhinni, mennyire vár­ják, hogy találkozzanak, felelevenítsék a régi idő­ket és tájékozódjanak a vállalat mostani életéről, eredményeiről... Igen, én csak hallgattam ... Bálint Lajos Szeretem az Tukacs Sándor, a 4-es számú főépítésvezetőségen dolgozó kő­műves szocialista brigádvezetőt, a szocialista munkaversenyben és a munkában kiemelkedő példa­­mutatásáért az Elnöki Tanács a Munkaérdemrend bronz foko­zatával tüntette ki. Az elisme­rést 1977. december 28-án az ÉVM-ben adták át. Mikor néhány nappal a ki­tüntetés átadása után munkahe­lyén, a nyíregyházi papírgyár építésénél megkerestem, kelle­mes meglepetés ért. A munká­ban mindig élenjáró s ebben egy kicsit megfáradt, törődött, de szívós embert vártam, ehe­lyett vidám, jókedvű, alig 38 éves embert ismertem meg Tu­kacs Sándor személyében. Az tény, hogy mindig a­ mun­ka lázában él. Ám a beszélgeté­sünk során hamar kiderült, hogy nála a jókedv természetes, munkáját, a brigádtagokkal va­ló kapcsolatát mindig a jó han­gulat jellemzi. Legalább ilyen boldog és hangulatos a családi környezetében is, felesége és három gyermeke társaságában. Az a véleményem, hogy min­dig a kis és a nagy családban, testvéri egyetértésben érzem jól magam — mondja gondolatai­ban kutatva. — így van ez már 20 éve, amióta a vállalatnál dol­gozom, hiszen itt kezdtem az életet... 1956-ban lett a vállalatnál kő­művestanuló, itt szerezte meg a szakmunkás-bizonyítványt is. 1958-tól brigádban dolgozik. Különösen összeforrt a kis kol­lektíva Tóbiás András brigád­vezető irányításával, aki később betegsége miatt megvált tőlük. Mint jó szervező, a szakmát ki­tűnően ismerő, gyors észjárású ember — 1973-ban a tagok őt választották meg brigádvezető­nek. Nehéz volna felsorolni azo­kat a létesítményeket — a Déli Alközponttól az Északiig, — ahol a keze munkája ottmaradt, embereket... — Amikor a családommal az utcán sétálok és meglátom a házakat, jóleső érzés rágondol­ni, itt meg itt is dolgoztunk. — Igen, az építők maradan­dót tudnak alkotni — jegyzem meg. — Ezért szeretem ezt a szak­mát, de a többiek is... Míg munkájáról, sikereiről, terveiről beszél, végig többes­számban fogalmaz. Bármennyi­re igyekszem, többet tudok meg brigádjáról, a tizenhét tagú aranykoszorús brigádjáról, mint róla. Úgy beszél a kőművesek­ről, a segédmunkásokról — akikből elegendő van és ez ma nagy szó —, mint a testvéreiről. Elmondta, hogyan gondosko­dik a munkahelyi és otthoni gondok megoldásáról, a jó köz­érzetről. Az emberei jól értik a szakmát, kölcsönösen segítik, nevelik egymást. A brigádban ötnek már személygépkocsija van, többen szép házat építet­tek. Éppen csak megemlíti, hogy neki is összkomfortos saját háza van. Látszik, hogy szereti az em­bereket, szeret velük dolgozni. Csak rövid ideig láttam, és szól­tam néhány szót a többiekkel, de érezni lehetett, hogy a szere­tet kölcsönös. De az építésveze­tők, művezetők is szeretik őket. Nem tudnak olyan feladatot adni számukra, amit időben és jó minőségben el ne végezné­nek. „Igen, kérem a Tukacs-bri­­gád, az igen. ..” — mondták többen is. Nyilván ez az oka, hogy munkája mellett a válla­lat igazgatói, szakszervezeti ta­nács tagja és bizalmi teendőket is ellát. Az emberek szeretik és megbíznak benne. Tukacs Sándor elégedett em­ber, s van is miért elégedettnek lennie. Jól érzi magát a válla­latnál, szereti a munkáját, szí­vesen vállalja a közéleti tevé­kenységet. Ez éven a vállalat kiváló brigádja címet szeretnék elérni. Örül a szépen berende­zett, modern lakásának, család­jának, és azt kívánja, hogy a többiek is érjék el azt, amit ő már eddig elért becsületes mun­kája nyomán. — Tudja, az ember itt, a vál­lalatnál éli le az életének nagy részét, és nem mindegy, hogyan — mondja befejezésül. — A brigádommal együtt vagyunk jóban, rosszban, együtt hajtunk, a munka pedig nem tréfa. Dol­gozni komolyan, felelősségtelje­sen kell, de ha az ember elvesz­ti a jókedvét és a bizalmat, baj van. Én pedig ezt meg akarom tartani, míg nyugdíjba nem me­gyek... Azt kívánjuk és a kitüntetés­hez gratulálunk. — t. s. —

Next