Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1870
már be volt avatva az írás mesterségébe. Mi mind e mondáknak nem adhatunk hitelt, hanem törekszünk az írás fejlődésében bizonyos fokozatokat felismerni, melyek az írás történetét nyújtják. Az első iráskísérlet alig lehetett egyéb, mint a számfogalomnak kifejezésére szolgáló vonás vagy rovás, gyakran csak egy pont. Az indián ahány ellenséget győzött le, annyi vonást vés be a fa kérgébe, ez az ő számvitele. A mi egyik népdalunk midőn mondja: „Rója fel a rézfokosom nyelére“ valamint nyelvünknek ezen képies kifejezései: „sok van a rováson, — valakit megrovni“ szinte ilyen kezdetleges írásról tesznek tanúságot. A rováshoz hasonló kezdetleges írásjegy a csomó. A csomóval gyakran élünk még mai nap is. Soknak szokása az, hogy figyelmeztetőül csomót köt a kendőre. Egyszerű jegy ez, de gyakran fontos értelme van. Vannak népek, melyeknél a csomóból egész írásrendszer fejlődött ki. A chinaiaknál akadtak olyan írásra, melynél a csomó kötésének különféle módja, a csomóknak egymástóli távola, azoknak csoportosítása vagy egy mellékzsinórral való fűzése, adta a sajátságos jegyeket, melyekkel gondolataikat kifejezték. Ezen írásnak olvasásmódját nagy titokban tartották, s az apa csak halálos ágyán fedezé azt fel fia előtt. Az európai felfedezők Mexikóban és Peruban egész irodalmat találtak csomóirásban (quippu). Szinte az írás kezdetleges nyomait viseli magán a virágnyelv is, melyet az elmés, képzelemdús kelet teremtett. A tulajdonképi betűírásnak eredete a képírás vagy képes írásra — ideographiára — vihető vissza. Az egyes tárgyak képzeteinek felébresztésére a kevésbé kifejlett lélek előtt, semmi sem oly természetes, mint azon tárgyaknak fő vonásokban rajzolt képe. Ehhez szoktak folyamodni a gyermekek, ezt használják a némák. Az eredeti tiszta képírásra szép mintákat nyújtanak az amerikai indiánok. A fák kérge, a lehányzott fák sima törzse, lapos oldalú sziklák szolgálnak alkalmas helyül, ahova az indián képírásban fölrajzolja például azt, hogy hány harczos táborozott azon a helyen, hány ellenséget öltek már le, merre fognak ezután utazni, hány napja vannak már távol hazájuktól stb. A rajzolás könnyen történik, egy köröcske jelenti az ember fejét, lefelé és oldalvást húzott két-két vonás a lábakat és kezeket, emberi test fej nélkül a megölt ellenséget. Csakhogy az indián sem nélkülözhet elvont fogalmakat, melyeknek kifejezésére jelképhez kell folyamodnia, így jelenti a nap a világosságot, fül a hallást, szem a látást stb. Az indián képírás legszebb példányait a sírkövek nyújtják, melyekre az elhunytak származását, vitézségét, erényeit stb. szokták följegyezni. A mexikói aztékeknél is használatban volt a képírás. Midőn a spanyolok II. Montezuma idejében Mexikóban kikötöttek, azt tapasztalták, hogy több ezer azték szarvasbőrre, selyemkendőkre s az agave növénynek finom szálcsáiból készített egy nemére a papírnak a legkülönbfélébb képecskéket rajzolgat. Ezek képírással foglalkoztak. Történelmi műveket, vallásos és csillagászati tartalmú könyveket, törvénygyűjteményeket, elbeszélő és oktató költeményeket sokasítottak ők. Ez írásnál nagy szerepet játszottak a memonikus ábrák. Egy egyszerű ábra nagyon gyakran egész verssort jelentett, például: varázsdobon játszó egy emberi alak azt jelentette: „halld énekem hangját!“ vagy: egy ember szárnyakkal kezek helyett: „volna szárnyam elröpülnék.“ Már csak e mnemonikus ábrák is eléggé mutatják, hogy a pictographia az írásnak még felette fejletlen állapota; itt még egyátalában a legnagyobb határozatlanság uralkodik, azt sem tudjuk a kép jelen, elmúlt vagy óhajtott tárgyat ábrázol-e ? Az írást fejlődésében egy lépéssel tovább vitték a chinaiák. Ők eleinte a tárgy megjelölésére a képet használták, később azonban a kép egészen elmosódott s tisztán írásjegy lett belőle. Csakhogy ezzel az írás és olvasás mesterségét semmivel sem könnyítették, mert náluk minden fogalomnak külön-külön jegye van, s igy a hány a fogalom annyi a betű. A ki tehát az ő ábéczéjüket meg akarja tanulni 25000 betűt kell megismernie, a mi felette fárasztó mechanikus munka. S ha ennek ellenében tekintetbe veszük azt, hogy a chinai nyelvnek csak 450 önálló szava van, s ezeknek összetételeiből kell megalkotnia az egész nyelvet, valóban meglepő ellentétre akadunk. Ilyen szószegénység mellett nem csoda, ha egy-egy szó gyakran ötven érteménynyel bír, s ezek igen-igen elütnek egymástól, így például ezen szónak „csen“ jelentése: madárcsevegés, felelni, czivódni, sziget, körülzárni, ló, szamár, bor stb. A szószegénység következménye a nagyon gyakori összetételek is, melyek sajátságosan vannak alakítva, így például: nap és hold összetétele jelenti a fényt, száj és madár madáréneket, viz