Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1902-05-27 / 21. szám
SZATMÁR ÉS VIDÉKE. Jól-nyom ra jelölje meg azon helyeket, amelyekhez az előző emberöltőket tekintve, nemzeti emlékek fűződnek. Kell-e szebb emlék, édesebb tudóst ? mint rátekinteni arra a házra, a melyben Petőn Sándor életének gyönyörteljes óráit élte akkor, midőn Pestről le lerándult meny aszonyához Erdődre vagy onnan visszajövet, meg-megpihent e házban és lelke édes vergődését e ház csendjében és ihletett körében érlelte szerelmi dallá, a melyek ma irodalmunk legszebb lapjait képezik, vagy házi gazdájának Pap Endrének, derűs és mindenkor nagyon szives körében űzte el homlokáról a gondokat, amelyeket a jövő bizonytalan képe támasztott a gazdag lelkű, de különben szegény költő előtt?! A „Szatmári Kölcsey-Kör" tehát, illetőleg : e város, hiszen a kör kebelében együtt van városunk színe-java, midőn ezen ünnepséget rendezni, meghajolva a múlt időknek messze kiható eseményei előtt, tulajdonképen példát mutat a jelen kor gyermekeinek, úgy mint a jövő nemzedéknek arra, hogy lankadhatatlan szent buzgalom vezérelje őket, minden időben, mindazon nemzeti momentumok összegyűjtésében, vagy megjelölésében, amelyek politikai vagy kultúrtörténelmünk egyszóval : nemzeti históriánk egy-egy számottevő részét képezik. Adjon a Gondviselés nemzetünk jelenlegi és jövendő ifjúságának igaz hitet, biztos tudást és lelkesedést, hogy megérezzék és átértsék, az élet köznapi dolgai közepett is mindazon mozzanatokat, melyek arra vannak hivatva, hogy belőlük, majdan a magyar nemzet fejlődésének hamisítatlan nyomai és meggyőző történelme bontakozzék ki. Ezen hitemben nyitom meg e mai ünnepséget és adom át a szót Dr. Koroda Pál úrnak, mint a „Budapesti Petőfi-Társaság“ küldöttjének, felkérve őt, hogy ünnepi beszédét megtartani szíveskedjék. A budapesti Petőfi társaság képviseletében megjelent Koroda Pál, a következő remek s mindvégig a közönség tetszésétől kisért emlékbeszédet tartottta: A Petőfi-társaság nevében jövök, hogy együtt ünnepeljek a Kölcsey-körrel, mely Petőfi Sándornak uj emléket állított. Ez a kis tábla közelebb hozza szivünkhöz a mi dicső költőnket, mint budapesti nagy márványszobra, vagy mint a segesvári síkon emelkedő nagy kő gúla. Mert ez a tábla azt a házat jelöli meg, ahol Petőfi Sándor életének boldog, talán legboldogabb időszakát töltötte. A márványszoborban hiába keresnék a költő szivét; ez a forró szív a segesvári kőgula táján hűlt ki, de itt dobogott a leghevesebben, e házban melyet e tábla jelöl meg. A segesvári kőemlék a költő halálára, ami örök gyákölteményt irt. De a boldog szerelem napjait nem egyszer zavarták meg apróbb félreértéseken kívül azok az érzelem hullámzások is, melyek a két szenvedélyes szívben, mint a tenger mélysége, váltakoztak. Kínossá tette a helyzetet, hogy Julia szülei hallani sem akartak róla, hogy leányukat Petőfihez adják s midőn a költő kérőként lépett fel, az apa udvarias hangon egy évi várakozásra szólította fel, amikor majd ismét beszélhetnek e dolog felől. Petőfi ezt rideg visszautasításnak vette s daczosan irta „Röpül az úti por“ cz. költeményében: Kértelek apádtól, kértelek hiába, Nem kaptam egyebet hideg feleletnél. Elűztek tőled szép paradicsom kertem; De nem angyal aki ott ort áll előtted: Ne félj, nem örökre váltunk el! te érted Még többet is merek, ha már annyit mertem. Elvittelek volna mint nap a harmatot, Mint az esti szellő a rózsalevelet; De most mint a nyílvesszővel a zaklatott Megsebzett oroszlán, úgy megyek el veled ! Julia mint naplójegyzetei, levelei és későbbi élete is bizonyítják, nem volt határozott jellem. Szive lángoló érzését hideg okoskodásokkal ellensúlyozta s emiatt többször meghasonlott a két szerelmes. A költő már-már elveszteni vélte a közel menyországot s bánatos lemondással zengé: Álmodtam szépet, gyönyörűt, Álmodtam és felébredek ; Miért költöttél fel oly korán, Miért nem hagyál álmodni még ? Mit a való nem küld reám : A boldogságról álmodom, Mért bántottad álmomat ? , Óh Istenem, óh Istenem ! Hát a boldogságról nekem Még csak álmodni sem szabad ? ! A félreértések elsimultak; a szülők ellenzésénél erősebb volt a kitartó szerelem s Petőfi és Julia 1847. aug. 5-én jegyesek lettek. Szinte ujjongó örömmel szólalt meg a költő lantja e napon: Itt a gyűrű, itt a gyűrű, Itt van végre ujjamon ! Itt van ajka, itt van ajka, Itt van végre ajkamon Iszunkra emlékeztet, ez a tábla , vigasztal, mert felidézi azt a rövid időt, mikor a mi költőnk tövises pályáján rózsák nyíltak. Itt dalolta ő el a küzdelmes és a diadalmas szerelem gyönyörű énekeit. Ezek az énekek azóta sok szívben keltettek viszhangot és még sok szívben fognak viszhangot kelteni. Együtt álmodunk, együtt vívódunk, együtt ujongunk a költővel. És mig újra érezzük, ami itt az ő szivén átviharzott, a költő alakja a boldogság sugárzó fényében jelenik meg előttünk. És e fényben látjuk azt a nőt is, aki a költő lelkét mámorosította, olyannak látjuk őt, ami nőnek a költő írta le... az elhajított özvegyi fátyol nélkül, nemesen daczolva a költőért mindenkivel és feláldozva a költőért mindent, az az árnyék, ami az ő alakját kíséri, a költő halála után támadta a költőt, amíg élt, ez a nő elárasztotta boldogsággal és szivéből az ujjongó szerelem énekeit verte fel. És magas régiókba emelte a költő lelkét. Petőfi Sándor e házban, szerelmi mámora közepett érezte leghatalmasabban költői hivatásának teljes magasztosságát. Itt vallotta rokonul a napsugaras Homéroszt és a ködös Ósziánt, itt készült a világszabadság harsány himnusára. És mialatt legszebb csalogánydalait énekelte, itt mondta, ki, hogy a világnak nem csalogányok, hanem pacsirták kellenek. Pacsirták, kik a hajnalt hirdessék és az emberiség jövendőjét köszöntsék. És Petőfi Sándor elénekelte az ő pacsirta-dalait is. Mindjárt az első, a „Talpra magyar“ az egész nemzetet verte fel aléltságából. Ő lanttal és karddal küzdött a magyar nemzet jövendőjéért, az ó-világ rombadöntéséért és az uj világ megteremtéséért. E küzdések lezajlása után a tánczok csörgése némította el a csalogányok és a pacsirták dalait egyaránt. De ő ez időszakban sem hagyta el nemzetét, mely az ő dalaiban, az ő jóslataiban keresett vigasztalást. És jöttek új időszakok, a magyar közéletben a legkülönbözőbb, a legellentétesebb eszmék, törekvések űzték, hajtották egymást, sok nagyság dőlt porba, sok próféta vesztette hitelét, de Petőfi Sándor dicsőségének fénye minden időszakban tündöklőbb lett. Ő lelkesítette mindenkor az igazság bajnokait. A mi nemzedékünket is Petőfi buzdítja arra, hogyan szeressük a hazát, Petőfi haragja ostorozza azokat, akik vétenek a haza ellen, Petőfi sarkal küzdelemre mindaddig, mig a bőség kosarába nem nyúlhat mindenki egyaránt és mig a szellem napvilága nem ragyog minden ház ablakán. A költő emlékét örökítve, az ő eszméit idézi elénk ez az emléktábla, melyet a Kölcsey-kör hazafias kegyelete emelt. Szítson ez minél több szívben tiszta lelkesedést, ez a lelkesedés minél gyümölcsözőbb tettekre serkentsen, hogy az a hajnal, mely a költő itteni látományában még csak közelgőnek tetszett, a dicső jövendő hajnala valósággal felvirradjon Magyarországra. Hogy mily boldog volt Petőfi e napokban, több levele is bizonyítja. Papp Zsigmond barátjának ezt írja levelében: „Amit pedig most mondok, arra meg ne ijjedj szent fiam!... Szeptemberben lakodalom lesz ! Öle ajabb embere Petőfi Sándor.A világ legboldoPetőfi Jókait hívta vőfélyül, de nem sokára már ezt irta neki: „Nem veszem nőül, mert úgy tapasztaltam, hogy valami osztrák gróf akarja elvenni. Osztrák katonatiszt és gróf, — háromszoros ellenség.“ Ennek pedig az a magyarázata, hogy valamint manapság, úgy abban az időben is virágzott az a dísznövény, melynek „pletyka“ a neve s melyet sokan oly gondosan ápolnak. Végre mégis egymásé lett a két lángoló szív s csak a kohói kastély tudna mesélni arról a nagy boldogságról, melyben az ifjú pár mézes hetei folytak le s melyről Petőfi lantja igy zengett: Elértem, amit ember érhet el: Boldogsággal csordultig e kebel! Petőfi Szatmáron tartókodása alatt igen szívesen látott vendége volt az Ölelváry családnak, kik a mostani Rákóczyutczán laktak. A családban két szép leány volt, Lilla és Bertha, Lillát, a ma is élő özv. bér. Kováts Ágostonné úrnőt, a környék legkiválóbb szépségének tartották. Bertha az ifjabb nővér egy 14 éves ábrándos leányka igen kedves teremtés volt. Ennek a gyermekleánynak tréfásan, azt találta mondani Petőfi: „Ha Júliámat annyira nem szeretném, a lábaihoz borulnék kegyednek, hogy imádjam“. — Engem éppen nem kell, hogy imádjon ön, mert én magát nem szeretem; de ha ön olyan nagy költő, írjon nekem egy verset, de most mindjárt szeretném látni, hogy csinálja. Petőfi azonnal írószert kért s felkérte Bertát, hogy üljön elébe. A bájos leányka mosolyogva engedelmeskedett s Petőfi megirta versét, mely igy kezdődik: Majd lehullt a lepel s elénk tárult a ragyogó emléktábla, melynek helyesbbitett szövege a következő: E HÁZBAN LAKOTT PETŐFI SÁNDOR MINT KÖLTŐ TÁRSÁNAK PAP ENDRÉNEK VENDÉGE MIKOR SZ ENDREI JÚLIÁT 1847-BEN MEGLÁTOGATNI TÖBB ÍZBEN LEJÖTT A FŐVÁROSBÓL. MEGJELELTE A SZATMÁRI KÖLCSEY-KÖR 1902. MÁJUS 26. Az ünnepély egyik legszebb pontja volt Tordai G. Erzsi művészi szavalata, ki saját szerzeményű „Dal Petőfiről“ cz. költeményét adta elő, mely így hangzik: Dal Petőfiről. Nem mese, nem mese, Bármily kápráztató, Bármilyen tündöklő, Bármilyen ragyogó. Megtörtént, itt történt Szép Magyarországban, De a hite elszállt Messze a világban ... Nagy magyar alföldnek Kicsiny kunyhójában Szunnyad egy fiúcska Szegényes pólyában. Egyszer csak, egyszer csak Fény gyullad az égen, S leesik a fiú Kis szivébe épen. Kicsiny volt a szikra, Nem látszott, hogy mint ég, De hogy nőtt a gyermek, Vele nőtt az mindég, S egyszer csak kicsapott, Tűz támadt körülre, Égett, lángba borult Forró szive, lelke. S láng érzelmeivel Fog az ifjú lantot, Amphion dalára Mozdulnak a hantok. Legott virág fakad Minden lába nyomán, Húrjai dalára Csattog a csalogány. Dalol a pacsirta, — Kis tündérek jönnek Tisza tükrén ezüst Sarkantyút pengetnek. Érzelmét habocska Csacskán elcsobogja, Szép mulatság téged néznem Szőke kis leány, Te kis bimbó az ifjúság Rózsafáján. Elnézném én szemed, ajkad Untalan, Ajkadon szived, s szemedben Lelked van. O. B. k. a. mint Nagy Elek lázári földbirtokos neje halt meg, de e vers kézirata ma is meg van bér. Kováts Jenő ur birtokában, ki azt bizonyára készséggel fogja elhelyezni a Petőfi-házban, Szendrei Julia azon leveleivel együtt, melyeket bizalmas barátnőjéhez, Térey Máriához irt s melyek néh. Kováts Eduárd, mint Térey Mária férje hagyatékában esetleg még feltalálhatok. Ennyi az, mit Petőfi Szatmáron tartózkodásával összefüggő események gyanánt, mások feljegyzései után tudunk. S én már be is fejeztem szerény czikkemet, midőn a vágy, hogy ezen feljegyzéseket némileg pótolhassam, arra késztetett, hogy tiszteletemet tegyem Petőfi egykori vendéglátó háziasszonyánál, Özv. Pap Endréné úrnőnél, ki már 48 éve viseli az fátyolt ifjan elhunyt költő férjéért:özvegyi A köztiszteletben álló agg úrnő igen szívesen elbeszélgetett Petőfiről, ki két ízben volt hosszabb ideig vendégük. Lakásuk a ma Eötvös-utcza 6. sz. házban volt, hol Petőfinek a kapu felé eső külön bejáratú szobát bocsátották rendelkezésére. Petőfi öltözete oly különös volt, hogy a gyermekek az utczán komédiásnak nézve, kisérgették, s a piros hajtókás pitykés spenczerts kámizsás köpenyegét csak később cserélte ki, illetve alakíttatta át. De nyers modorát még női társaságban — ahol szívesen időzött — sem mindig vetkőzte le, amiért Pap Endre és Riskó nem egyszer barátilag megintették. De bármely társaság szívesen totta neki e hibáját, ha egy-egy megbocsákölteményének elmondására bírhatták. Mélységes szent titkát A lomb neki súgja. Most elalszik a föld Altató dalára, Majd megint felriad Mennydörgő szavára. Lelkét, ha emésztőn A kárhozat dúlja, A lét nagy fájdalmán Zokog minden húrja. Szivöröme pedig Oly varázsos, égi. Kínjai tengerét Csepp megékesiti. Égbe nevet lantja Szengi iü, fa, virág, Mily édes az élet, Mily szép a világ! Hányszor lant idegét Érinti az ujja, A nagy természetnek Annyi halleluja! Majd ott száll sas-lelke El, a rónák felett, S mindenhová dalt hint, Amerre ellebeg, Álmélkodva hallja A puszták lakója, Feltekint, úgy figyel A féllábú gólya. Kiszalad az ürge, Hallja nevét s nevét, Majd róla mesélnek Pendelyes gyerekek. Amott szilajabban Csikós kurjantása, Hangzik a ménesek Nyargaló futása. Majd a juhászlegény Méla tilinkója Szerelmi gyötrelmét Elsírja, dalolja, Te vagy barna kislány, • Kiért szive eped, Fújja, megtiltani Virágnak nem lehet. Nem lehet tiltani, Mi örök, időtlen S szerelme, szerelme Oh, az véghetetlen! Egy, mi túlragyogja: Oltárrá emelve Szentegyház keblének Lángzó honszerelme. Egy, ami túlzengi : A szabadság dalja, abban Az utcán mindig pipázva járt, ami az időben szigorúan tiltva volt városunkban Figyelmeztették is, hogy megbünteti Sztanaczky kapitány, de ő nyugodtan azt felelte: nekem szabad. Később megismerkedett a kapitánnyal és azután az utczán is szabadon volna, de önként felhagyott vele,pipázhatott Volt Pap Endrééinél egy Kati nevű szobalány, ki azelőtt valamely szinésztrupp tagja volt. Petőfi persze mindjárt rokonszenvezett vele s bárki volt is jelen a vendégjárta háznál, ő még az asztaltól is szóba állott Katival, az elhagyott szinészéletéről beszélgetve. A ház úrnője figyelmeztette is, hogy legalább akkor ne társalogjon a szobalánnyal, mikor vendégek vannak. Petőfi épp úgy nem sokat adott e figyelmeztetésre, mint általában a másokvéleményére. Különben e szobalány ügyelt rá, hogy Petőfi, ki a külsőségre nem sokat adott, legalább akkor csinosítsa ki magát, ha lányos házhoz megy. Petőfi a jó barát vendégszerető házánál nagyon otthonosan érezte magát. A figyelmes háziasszony, bár sokszor komoly oka volt haragudni Petőfire, férjével együtt igyekezett kedvében járni s tűrte szeszélyeit. Mindig megkérdezte tőle: mi legyen az ebéd? s így sokszor Petőfi állapította meg az étlapot. Legkedveltebb étele a gulyás és túrós csusza volt. Sokszor még reggelire is gulyást főzetett. De azért a kávét is megitta, az aludt tejet pedig nagyon szerette. A bort is szerette Petőfi, (mert másképp hogy is írhatott volna olyan szép bordalokat !) de nem nagyon bírta. Mikor Pap Endrét ügyei távol tartották otthonától s nehány üveg aszút küldött haza, megirta nejének, hogy: „ne sokat Sándornak mert a fejébe talál menni“.adjon Korhelykedésre egyáltalán nem volt hajlamo s éjjelei nagy részét a költészet- Folytatás a mellékleten.