Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1902-05-27 / 21. szám

SZATMÁR ÉS VIDÉKE. Jól-nyom ra jelölje meg azon­­ helyeket, amelyekhez az előző emberöltőket tekintve, nemzeti emlékek fűződnek. Kell-e szebb emlék, édesebb tudóst ? mint rátekinteni arra a házra, a melyben Petőn Sándor életének gyönyörteljes óráit élte akkor, midőn Pestről le lerándult meny aszonyá­hoz Erdődre vagy onnan visszajövet, meg-megpihent e házban és lelke édes vergődését e ház csendjében és ihletett körében érlelte szerelmi dallá, a melyek ma irodalmunk legszebb lapjait képezik, vagy házi gazdájának Pap End­rének, derűs és mindenkor nagyon szives­­ körében űzte el homlokáról a gondokat, a­melyeket a jövő bizonytalan képe tá­masztott a gazdag lelkű, de különben szegény költő előtt?! A „Szatmári Kölcsey-Kör" tehát, illetőleg : e város, hiszen a kör kebelében együtt van városunk színe-java, midőn ezen ünnepséget rendezni, meghajolva a múlt időknek messze kiható eseményei előtt, tulajdonképen példát mutat a jelen kor gyermekeinek, úgy mint a jövő nem­zedéknek arra, hogy lankadhatatlan szent buzgalom vezérelje őket, minden időben, mindazon nemzeti momentumok össze­gyűjtésében, vagy megjelölésében, a­me­lyek politikai vagy kultúrtörténelmünk egyszóval : nemzeti históriánk egy-egy számot­tevő részét képezik. Adjon a Gondviselés nemzetünk jelenlegi és jövendő ifjúságának igaz hitet, biztos tudást és lelkesedést, hogy meg­­érezzék és átértsék, az élet köznapi dolgai közepett is mindazon mozzanatokat, melyek arra vannak hivatva, hogy belőlük, maj­dan a magyar nemzet fejlődésének hamisí­tatlan nyomai és meggyőző történelme bontakozzék ki. Ezen hitemben nyitom meg e mai ünnepséget és adom át a szót Dr. Koroda Pál úrnak, mint a „Budapesti Petőfi-Tár­­saság“ küldöttjének, felkérve őt, hogy ünnepi beszédét megtartani szíveskedjék. A budapesti Petőfi társaság kép­viseletében megjelent Koroda Pál, a következő remek s mindvégig a közön­ség tetszésétől kisért emlékbeszédet tar­­tottta: A Petőfi-társaság nevében jövök, hogy együtt ünnepeljek a Kölcsey-körrel, mely Petőfi Sándornak uj emléket állított. Ez a kis tábla közelebb hozza szivünkhöz a mi dicső költőnket, mint budapesti nagy már­ványszobra, vagy mint a segesvári síkon emelkedő nagy kő gúla. Mert ez a tábla azt a házat jelöli meg, ahol Petőfi Sándor életének boldog, talán legboldogabb idő­szakát töltötte. A márványszoborban hiába keresnék a költő szivét; ez a forró szív a segesvári kő­gula táján hűlt ki, de itt dobogott a leghevesebben, e házban me­lyet e tábla jelöl meg. A segesvári kő­emlék a költő halálára, a­mi örök gyá­költeményt irt. De a boldog szerelem napjait nem egyszer zavarták meg apróbb félreértéseken kívül azok az érzelem hullám­zások is, melyek a két szenvedélyes szívben, mint a tenger mélysége, váltakoztak. Kínossá tette a helyzetet, hogy Julia szülei hallani sem akartak róla, hogy leányukat Petőfihez adják s midőn a költő kérőként lépett fel, az apa udvarias hangon egy évi várakozásra szólította fel, amikor majd ismét beszél­hetnek e dolog felől. Petőfi ezt rideg visszautasításnak vette s­­ daczosan irta „Röpül az úti por“ cz. költeményében: Kértelek apádtól, kértelek hiába, Nem kaptam egyebet hideg feleletnél. Elűztek tőled szép paradicsom kertem; De nem angyal aki ott ort áll előtted: Ne félj, nem örökre váltunk el! te érted Még többet is merek, ha már annyit mertem. Elvittelek volna mint nap a harmatot, Mint az esti szellő a rózsalevelet; De most mint a nyílvesszővel a zaklatott Megsebzett oroszlán, úgy megyek el veled ! Julia mint naplójegyzetei, levelei és későbbi élete is bizonyítják, nem volt határozott jellem. Szive lángoló érzését hideg okoskodásokkal ellensúlyozta s emiatt többször meghasonlott a két szerelmes. A költő már-már elveszteni vélte a közel menyországot s bánatos lemondással zengé: Álmodtam szépet, gyönyörűt, Álmodtam és felébredek ; Miért költöttél fel oly korán, Miért nem hagyál álmodni még ? Mit a való nem küld reám : A boldogságról álmodom, Mért bántottad álmomat ? , Óh Istenem, óh Istenem ! Hát a boldogságról nekem Még csak álmodni sem szabad ? ! A­ félreértések elsimultak; a szülők ellenzésénél erősebb volt a kitartó szere­lem s Petőfi és Julia 1847. aug. 5-én je­gyesek lettek. Szinte ujjongó örömmel szó­lalt meg a költő lantja e napon: Itt a gyűrű, itt a gyűrű, Itt van végre ujjamon ! Itt van ajka, itt van ajka, Itt van végre ajkamon I­szunkra emlékeztet, ez a tábla , vigasztal, mert felidézi azt a rövid időt, mikor a mi költőnk tövises pályáján rózsák nyíltak. Itt dalolta ő el a küzdelmes és a diadal­mas szerelem gyönyörű énekeit. Ezek az énekek azóta sok szívben keltettek visz­­hangot és még sok szívben fognak visz­­hangot kelteni. Együtt álmodunk, együtt vívódunk, együtt ujongunk a költővel. És mig újra érezzük, ami itt az ő szivén át­­viharzott, a költő alakja a boldogság su­gárzó fényében jelenik meg előttünk. És e fényben látjuk azt a nőt is, aki a költő lelkét mámorosította, olyannak látjuk őt, ami nőnek a költő írta le... az elhajított özvegyi fátyol nélkül, nemesen daczolva a költőért mindenkivel és feláldozva a költő­ért mindent, az az árnyék, ami az ő alak­ját kíséri, a költő halála után támadta a költőt, amíg élt, ez a nő elárasztotta bol­dogsággal és szivéből az ujjongó szerelem énekeit verte fel. És magas régiókba emelte a költő lelkét. Petőfi Sándor e házban, szerelmi mámora közepett érezte leghatalmasabban költői hivatásának tel­jes magasztosságát. Itt vallotta rokonul a napsugaras Homéroszt és a ködös Ósziánt, itt készült a világszabadság harsány him­­nusára. És mialatt legszebb csalogány­dalait énekelte, itt mondta, ki, hogy a világnak nem csalogányok, hanem pacsir­ták kellenek. Pacsirták, kik a hajnalt hirdessék és az emberiség jövendőjét kö­szöntsék. És Petőfi Sándor elénekelte az ő pa­csirta-dalait is. Mindjárt az első, a „Talpra magyar“ az egész nemzetet verte fel alélt­­ságából. Ő lanttal és karddal küzdött a magyar nemzet jövendőjéért, az ó-világ rombadöntéséért és az uj­ világ megterem­téséért. E küzdések lezajlása után a tán­­czok csörgése némította el a csalogányok és a pacsirták dalait egyaránt. De ő ez időszakban sem hagyta el nemzetét, mely az ő dalaiban, az ő jóslataiban keresett vigasztalást. És jöttek új időszakok, a ma­gyar közéletben a legkülönbözőbb, a leg­ellentétesebb eszmék, törekvések űzték, hajtották egymást, sok nagyság dőlt porba, sok próféta vesztette hitelét, de Petőfi Sándor dicsőségének fénye minden időszakban tündöklőbb lett. Ő lelkesítette mindenkor az igazság bajnokait. A mi nemzedékünket is Petőfi buzdítja arra, ho­gyan szeressük a hazát, Petőfi haragja ostorozza azokat, akik vétenek a haza ellen, Petőfi sarkal küzdelemre mindad­­dig, mig a bőség kosarába nem nyúlhat mindenki egyaránt és mig a szellem nap­világa nem ragyog minden ház ablakán. A költő emlékét örökítve, az ő esz­méit idézi elénk ez az emléktábla, melyet a Kölcsey-kör hazafias kegyelete emelt. Szítson ez minél több szívben tiszta lel­kesedést, ez a lelkesedés minél gyümöl­csözőbb tettekre serkentsen, hogy az a hajnal, mely a költő itteni látományában még csak közelgőnek tetszett, a dicső jö­vendő hajnala valósággal felvirradjon Magyarországra. Hogy mily boldog volt Petőfi e na­pokban, több levele is bizonyítja. Papp Zsigmond barátjának ezt írja levelében: „Amit pedig most mondok, arra meg ne ijjedj szent fiam!... Szeptemberben lakodalom lesz ! Öle­ a­jabb embere Petőfi Sándor.A világ legboldo­Petőfi Jókait hívta vőfélyül, de nem sokára már ezt irta neki: „Nem veszem nőül, mert úgy tapasztaltam, hogy valami osztrák gróf akarja elvenni. Osztrák katona­tiszt és gróf, — háromszoros ellenség.“ Ennek pedig az a magyarázata, hogy valamint manapság, úgy abban az időben is virágzott az a dísznövény, melynek „pletyka“ a neve s melyet sokan oly gon­dosan ápolnak. Végre mégis egymásé lett a két lángoló szív s csak a kohói kastély tudna mesélni arról a nagy boldogságról, melyben az ifjú pár mézes hetei folytak le s melyről Petőfi lantja igy zengett: Elértem, amit ember érhet el: Boldogsággal csordultig e kebel! Petőfi Szatmáron tartókodása alatt igen szívesen látott vendége volt az Ölel­­­váry családnak, kik a mostani Rákóczy­­utczán laktak. A családban két szép leány volt, Lilla és Bertha, Lillát, a ma is élő özv. bér. Kováts Ágostonné úrnőt, a kör­nyék legkiválóbb szépségének tartották. Bertha az ifjabb nővér egy 14 éves ábrán­dos leányka igen kedves teremtés volt. Ennek a gyermekleánynak tréfásan, azt találta mondani Petőfi: „Ha Júliámat annyira nem szeretném, a lábaihoz borul­nék kegyednek, hogy imádjam“. — Engem éppen nem kell, hogy imádjon ön, mert én magát nem szeretem; de ha ön olyan nagy költő, írjon nekem egy verset, de most mindjárt­ szeretném látni, hogy csinálja. Petőfi azonnal írószert kért s felkérte Bertát, hogy üljön elébe. A bájos leányka mosolyogva engedelmeskedett s Petőfi megirta versét, mely igy kezdődik: Majd lehullt a lepel s elénk tárult a ragyogó emléktábla, melynek he­­lyesbbitett szövege a következő: E HÁZBAN LAKOTT PETŐFI SÁNDOR MINT KÖLTŐ TÁRSÁNAK PAP ENDRÉNEK VENDÉGE MIKOR SZ ENDREI JÚLIÁT 1847-BEN MEGLÁTOGATNI TÖBB ÍZBEN LEJÖTT A FŐVÁROSBÓL. MEGJELELTE A SZATMÁRI KÖLCSEY-KÖR 1902. MÁJUS 26. Az ünnepély egyik legszebb pontja volt Tordai G. Erzsi művészi szava­lata, ki saját szerzeményű „Dal Petőfi­ről“ cz. költeményét adta elő, mely így hangzik: Dal Petőfiről. Nem mese, nem mese, Bármily kápráztató, Bármilyen tündöklő, Bármilyen ragyogó. Megtörtént, itt történt Szép Magyarországban, De a hite elszállt Messze a világban ... Nagy magyar alföldnek Kicsiny kunyhójában Szunnyad egy fiúcska Szegényes pólyában. Egyszer csak, egyszer csak Fény gyullad az égen, S leesik a fiú Kis szivébe épen. Kicsiny volt a szikra, Nem látszott, hogy mint ég, De hogy nőtt a gyermek, Vele nőtt az mindég, S egyszer csak kicsapott, Tűz támadt körülre, Égett, lángba borult Forró szive, lelke. S láng érzelmeivel Fog az ifjú lantot, Amphion dalára Mozdulnak a hantok. Legott virág fakad Minden lába nyomán, Húrjai dalára Csattog a csalogány. Dalol a pacsirta, — Kis tündérek jönnek Tisza tükrén ezüst Sarkantyút pengetnek. Érzelmét habocska Csacskán elcsobogja, Szép mulatság téged néznem Szőke kis leány, Te kis bimbó az ifjúság Rózsafáján. Elnézném én szemed, ajkad Untalan, Ajkadon szived, s szemedben Lelked van. O. B. k. a. mint Nagy Elek lázári föld­­birtokos neje halt meg, de e vers kézirata ma is meg van bér. Kováts Jenő ur birto­­­kában, ki azt bizonyára készséggel fogja elhelyezni a Petőfi-házban, Szendrei Julia azon leveleivel együtt, melyeket bizalmas barátnőjéhez, Térey Máriához irt s melyek néh. Kováts Eduárd, mint Térey Mária férje hagyatékában esetleg még feltalálhatok. Ennyi az, mit Petőfi Szatmáron tar­tózkodásával összefüggő események gya­nánt, mások feljegyzései után tudunk. S én már be is fejeztem szerény czikkemet, midőn a vágy, hogy ezen feljegyzéseket némileg pótolhassam, arra késztetett, hogy tiszteletemet tegyem Petőfi egykori ven­déglátó háziasszonyánál, Özv. Pap Endréné úrnőnél, ki már 48 éve viseli az fátyolt ifjan elhunyt költő férjéért:özvegyi A köztiszteletben álló agg úrnő igen szívesen elbeszélgetett Petőfiről, ki két íz­ben volt hosszabb ideig vendégük. Lakásuk a ma Eötvös-utcza 6. sz. házban volt, hol Petőfinek a kapu felé eső külön bejáratú szobát bocsátották rendel­kezésére. Petőfi öltözete oly különös volt, hogy a gyermekek az utczán komédiásnak nézve, kisérgették, s a piros hajtókás pitykés spenczerts kámizsás köpenyegét csak később cserélte ki, illetve alakíttatta át. De nyers modorát még női társaság­ban — ahol szívesen időzött — sem min­dig vetkőzte le, amiért Pap Endre és Riskó nem egyszer barátilag megintették. De bármely társaság szívesen totta neki e hibáját, ha egy­-egy megbocsá­költemé­nyének elmondására bírhatták. Mélységes szent titkát A lomb neki súgja. Most elalszik a föld Altató dalára, Majd megint felriad Mennydörgő szavára. Lelkét, ha emésztőn A kárhozat dúlja, A lét nagy fájdalmán Zokog minden húrja. Szivöröme pedig Oly varázsos, égi. Kínjai tengerét Csepp megékesiti. Égbe nevet lantja S­zengi iü, fa, virág, Mily édes az élet, Mily szép a világ! Hányszor lant idegét Érinti az ujja, A nagy természetnek Annyi halleluja! Majd ott száll sas-lelke El, a rónák felett, S mindenhová dalt hint, Amerre ellebeg, Álmélkodva hallja A puszták lakója, Feltekint, úgy figyel A féllábú gólya. Kiszalad az ürge, Hallja nevét s nevét, Majd róla mesélnek Pendelyes gyerekek. Amott szilajabban Csikós kurjantása, Hangzik a ménesek Nyargaló futása. Majd a juhászlegény Méla tilinkója Szerelmi gyötrelmét Elsírja, dalolja, Te vagy barna kislány, • Kiért szive eped, Fújja, megtiltani Virágnak nem lehet. Nem lehet tiltani, Mi örök, időtlen S szerelme, szerelme Oh, az véghetetlen! Egy, mi túlragyogja: Oltárrá emelve Szentegyház keblének Lángzó honszerelme. Egy, ami túlzengi : A szabadság dalja, abban Az utc­án mindig pipázva járt, ami az időben szigorúan tiltva volt városunkban Figyelmeztették is, hogy megbünteti Sztanaczky kapitány, de ő nyugodtan azt felelte: nekem szabad. Később megismerkedett a kapitán­nyal és azután az utczán is szabadon volna, de önként felhagyott vele,pipázhatott Volt Pap Endrééinél egy Kati nevű­ szobalány, ki azelőtt valamely szinésztrupp tagja volt. Petőfi persze mindjárt rokon­szenvezett vele s bárki volt is jelen a vendégjárta háznál, ő még az asztaltól is szóba állott Katival­, az elhagyott szinész­­életéről beszélgetve. A ház úrnője figyel­meztette is, hogy legalább akkor ne tár­salogjon a szobalán­nyal, mikor vendégek vannak. Petőfi épp úgy nem sokat adott e figyelmeztetésre, mint általában a mások­­véleményére. Különben e szobalány ügyelt rá, hogy Petőfi, ki a külsőségre nem sokat adott, legalább akkor csinosítsa ki magát, ha lányos házhoz megy. Petőfi a jó barát vendégszerető házá­nál nagyon otthonosan érezte magát. A figyelmes háziasszony, bár sokszor komoly oka volt haragudni Petőfire, férjével együtt igyekezett kedvében járni s tűrte szeszé­lyeit. Mindig megkérdezte tőle: mi legyen az ebéd? s így sokszor Petőfi állapította meg az étlapot. Legkedveltebb étele a gu­lyás és túrós csusza volt. Sokszor még reggelire is gulyást főzetett. De azért a kávét is megitta, az aludt tejet pedig nagyon szerette. A bort is szerette Petőfi, (­mert más­képp hogy is írhatott volna olyan szép bordalokat !) de nem nagyon bírta. Mikor Pap Endrét ügyei távol tartották otthoná­tól s nehány üveg aszút küldött haza, megirta nejének, hogy: „ne sokat Sándornak mert a fejébe talál menni“.adjon Korhelykedésre egyáltalán nem volt hajlamo s éjjelei nagy részét a költészet- Folytatás a mellékleten.

Next