Századunk, 1841. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)

1841-01-14 / 4. szám

Most a t. beküldő ur’ azon állításán van a sor, mellyet érintett levelemből következtetni lehetetlen, bocsáttassanak bár egyes részei, bár az egész a’ legellenségesb bírálat alá: t. i. „hogy szándékom a' családélet’ legbensőbb viszonyaiba vágni, azt parancsolván, melly nyelven beszéljenek a’ házastársak egymáshoz, és mellyen imádkozzanak Istenükhöz.“ Erre — csekély személyemnek minden ok nélküli megbántását, a’ t. beküldő urnák, mint felebarátomnak, elnézvén — csak a’ következőket érintem. Honi nyelvünk’ ’s nemzetiségünk’ fejlődése’ bajnokinak czélja koránsem a’ tót nyelven zsarnokoskodni és a’ családélet’ legbensőbb viszonyait háborgatni, hanem csak, a’ magyar nyelv’ elmellőzhetlen szükségének megismertetésével, a’ nemzetiség’ érzelmét a’ testvér szláv népnek, ’s főleg a’ szlávság’ elöljárói és tanítójinak szivébe szivárogtatni; minthogy ezek a’ műveltségnek olly magas fokán állanak, hogy a’ törvények’ puszta parancsolati által reájok hatni alig lehet, ha eszükre szivükre nem hivatkozunk, t. i. ha figyelmesekké nem tétetnek arra, hogy honunk’ külön nemzetei egybeolvadván, az értelmes és hatalmas, már akkor csak magyar nemzet anyagi és szellemi kifejlődött önereje által minden külföldi megtámadásokból győzeleg lépend ki, és az ausztriai ház’ dicső kormánya alatt, mint az európai alkotmányos szabadságnak, értelmiségnek, vallásbeli türelemnek középpontja, fénysugárral az utókorra áldást hintend, holott honunk most a’ sok nyelv’ és nemzetiség’ fejlődése, és azok közti súrlódások által magában a’ végenyészet’ csiráit hordja. Azt is fölhozza a’ tisztelt beküldő úr, hogy én a’ szlávokat anyagyilkosoknak állítom. Szükségesnek látom itt nem egyes szavak’ idéztetésére felelni, hanem feleletül az érintett sorokat felhozni, mellyek koránt sem szláv rokonunk ellen irányoztattak, hanem csak a’ törvény’ és a’ kormány’ parancsai és önérdekek ellenére buzgólkodók és azt közönyösséggel elnéző elöljáróságok ellen. Az érintett czikk így hangzik: „Azon ápolgató anyai kebel ellen, mellynek életünket, szellemi és anyagi jólétünket köszönhetjük — dühöngeni, azt szidalmakkal , rágalmakkal, ócsárlásokkal fertőztetni, anyanyelvünket, a szabadságnak, az értelmiségnek, magának a’ protestantismusnak tápelemét elfojtani kívánni, az észnek, az emberiségnek örök parancsolatig törvényeinknek és a’ kormánynak közboldogságunkat eszközlő ezen ügybeni rendelését kaczagva gúnyolni akarni — vétkek’ főbbike — anyagyilkosság! — Megvallom, hogy hazánk illynemű buzgólkodás’ kitörését szülöttjei’ egyikétől sem várta, ennek közönyös elnézését a’ műveltség’ magasabb fokán álló testületnél nem sejdíté! — El lön feledve az, hogy a’ mi más viszonyokban, más helyzetben, szóval más színhelyen üdvös, itt végveszéllyel fenyegető. A’ szláv nyelv többé nem a’ szabadság’, a’ Protestantismus’ nyelve, ’s igy háborgató elem gyanánt csak fejlődésüket veszélyezhetendi.“ — A’ t. beküldő ur azt kívánja tőlem, hogy ezen sorokat magyarázzam meg: „a’ magyar nyelv a’ szabadságnak, az értelmiségnek, a’ protestantismusnak tápeleme“ — ’s ezeket is: „hogy a’ szláv nyelv többé nem a’szabadság’, a’ Protestantismus nyelve“. — Az elsőre nézve feleletül szolgáljon körlevelem’ következő czikke: „Ha hazánknak azon szerencsétlen szomszéd testvérországa még életdúsan állana fen, a’ szláv nyelvnek honunkbani fejlődése — mint ártatlanabb — kevesebb figyelmet érdemelne; de miután az európai értelmiségnek és szabadságnak ezen élősáncza romba dűlt, és annak vallás-, nyelv- é s alkotmánybeli határkövei összeomladoztak — egy dicső múltnak emlékei, ’s egyszersmind intőjelek a’ jövendőre nézve , magyar honunkon a’ sor, ezen világtörténeti ’s eldöntési pillanatot méltányolva fölfogni és azon testvérországnak helyére szilárdan állani, erősen támogatatván a’ magyar elemnek önállósága, a’ Protestantismus, a’német műveltség, maga geographicus helyzete által is. De hogy ezen nagy hivatásának teljesen megfelelhessen, az érintettek’ következtében szükséges, mindenekelőtt azon a’ szabad Europa’ szellemét veszélyeztetendő hatalmas elemmel, bár legtávolabb érintkezést is elmellőzni, és a’ bár ártatlan ’s öntudatlan eszközlőit, a’ magyar szlávokat, ’s ezeknek soraiban legelői a’ protestánsokat magyarositni; mert valóban a’ protestáns szellemnek érdekében nem fekszik, a’ szláv, vagy is az észak, ’s úgy az önkény’ elemének fejlődését előmozditani, a’ magyart, vagyis e’ szabadelműt pedig elfojtani, ’s igy a’ kényhatalomnak erősítésére segédkezet nyújtani.“ A’ másodikat illetőleg pedig röviden csak azt felelem, hogy protestáns és szabad germán, alkotmányos normán és magyar országokat ismerek, de protestáns vagy szabad szláv országot nem. A’ t. beküldő urnák azon nyilatkozása „hogy a’ szlávok a’ magyar nyelvet, hol az szükséges, régtölfogva szívesen tanulják, és azt mint közügyi nyelvet maguk közt terjesztik,’ meg nem nyugtat, főleg azon három szó „hol az szükséges“ miatt, mellyek’ értelme olly kétes mint tágas. — Ürömömre szolgált a’ t. beküldő urnák azon állítása „miszerint a’ szlávok magyarokká lenni , legjobb akaraltuk mellett sem képesek, minthogy ebben a’ magyarosításnak általa pártoltatását sejdítém lappangani; de utószavai által, hogy t. i. „a’ szlávoknak nincsen szükségük magyarokká lenni, mert házihasználatul saját nyelvüket bírják“ szép ábrándimból busán fölriasztattam. Hogy — minden más tekintetet elmellőzvén — önérdeküknél fogva magyarosodásukra van szükségök, gondolom kellőleg megmutattam. Azt érdekelve pedig „hogy a’ magyar nyelv kerestesse magát szemérmetes menyasszony gyanánt, és ne tolja magát föl szemtelenül“ azt felelem, hogy illy szent ügyben a’ hiúság’ igényeinek el kell némulniok és hogy a’ magyar nyelv koránsem tekintendő egy magát kerestető szemérmes menyasszony gyanánt, hanem mintegy erőteljes nagylelkű bajnok, ki szeretett rokonit a’ veszély’ idejében védpajzsa alá hívja közmegmentésükre. A’ t. beküldő ur tovább a’ magyar nyelv’ fejlődése’ következtében általam idézett boldogsági kilátásokat gúnyolva említi, azokat „túl magyar napi mondatoknak“ nevezvén, ’s ez fáj, nem azért, mivel soraimat gúnyolva említi, hanem azért, minthogy ezáltal a’ magyarországi szlávokkal azt sejdítteti, hogy a’ magyar nyelvnek terjesztésével összekötöttt eszmék, a’ magyarosítástól várt eredmények, csak a’ hiúságnak ’s buja ábrándoknak szüleményei — fáj, hogy ez egy nagyérdemű, nagyeszű férfi által történik, kinek szava pusztában szózat gyanánt könnyen el nem kong, ’s ki által igy közügyeinken vérző seb ejtetik. A’ t. beküldő ur azt említi ,hogy ezen ügybeni eljárásom minden szlávokban keserű érzelmet gerjesztend“ és ezzel csak a’ már ezerszer mondatott és tapasztaltnak igazságát újonnan bebzonyítja, hogy t. i. az embereket tévedéseikre figyelmeztetni háladatlan keserű vállalat. Továbbá azt érinti, „miszerint azon szóban lévő felszólalásom a’ magyar nyelvterjesztésébeni czéltalan és roszul választott eszközök’ sorába tartozik“. Erre azt válaszolom, hogy igen busító, miszerint a’ honi nyelv és nemzetiségnek ügyében kell törvényeket hoznunk, parancsolatokat kiadnunk, viaskodnunk, értekeznünk, holott minél előbbi fejlődése’ eszközlésében hazánk’ minden nemzetének, szellemi és anyagi közérdeküknél fogva, önkényt egymásnak segédkezet kellene nyújtani. A’ mi végre a’ t. beküldő urnak azon előadását illeti, miszerint talán én is a’ magyarországi tótokhoz tartozom, ennek is — fájdalom — kénytelen vagyok ellenmondani, hacsak 700 évű okleveleimet, családi diplomáimat, a’ köztudomást és magát a’ t. beküldő urat nem akarom meghazudtolni, ki e’ czimü jeles munkájában „Gemälde von Ungarn“ 2ik k. 152. 1. honunknak első elfoglalási 108 törzsök nemzetiségeiből származó, még most is virágzó családok’ sorában nemzetségemet is említeni sziveskedék. Ha pedig a’ t. beküldő ur szó