Századunk, 1841. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)

1841-10-25 / 86. szám

96* szám* Negyedik esztendei folyamat 1841. October 95. SZÁZADUNK.­­ Utazási töredékek. Gróf Festetits Vincze barátomhoz. Emlékezni fogsz, barátom, mikép nem régen a’ gőzhajón egy­ütt utazván Pestre, és Vizsegrádnak sokat jelentő csonka falai alatt barátságos beszélgetésbe merülvén hazánk több érdekesb viszonyai­ról , olly nyájas valál többek közt felszólítani engem, bocsássam nap­világra ezidei tirolisi, de kivált bajorországi utazásomat. Barátságos felhívásod varázserővel bir, ’s igy hon térvén, a’ mezei élet boldog csendében, elvonulva a’ világ zajló lármájától, a’ látott és hallottak, vagyis inkább az azokból eredett ideák repteit emlékezetemben össze­szedvén , sietve ragadtam tollat eleget teendő kívánságodnak a’ Szá­zadunk hasábjaiban. Egész utamat leírni lehetetlen, mert ez e’ lapok körét túl halad­ná , de iparkodni fogok, mint szedik a’ méhek kertjeink mosolygó vi­rágainak kebleiből a’ mézet, utazásomból a’ legjelesebbet kiszemelni. Minthogy pedig utazásom czélja München volt, hol most a’ művé­szet remek munkái egymásra tornyosodvak, leginkább olly tárgyak­ról kívánok szólni, mellyek a’ szép mesterségek honába tartoznak. Megérkezvén alszelek szárnyain a’ zöld tavasz, azonnal indul­tam B­é­c­s felé, hová ellenállhatatlan erővel húzták lelkemet Itália báj­zenéi ; de megvallom az olasz opera várakozásomnak meg nem felelt, mert először is repetunt semper eandem crambem, a’ fül nem élve­­dezhet semmi ujjon. De végre még is egy jóltévő nemző megszállta az igazgatót, ki a’ remek Templario dalljátékot parancsold a’ szín­padra. Ez Nikolai urnák lángelméjét aranyfényben tünteté ki, mert itt mind a’ profánus, mind a’ hangászat szentebb titkaiban beavattatott művész igazán con amore dúlhatott. A’ cselekvény ugyan magában gyenge, de a’ muzsika kitűnő; egy szép gondolat a’ másikat követi, ’s igy nem volt csoda, hogy a’ köz lelkesedés csaknem dühös orkán módjára tört ki; de a’ Templamion kívül nem tudom mit szóljak vagy mondjak a’többiről. Az énekesek sorában bámultam Badialit, Mo­­rianit, Tadolini asszonyt, de leginkább a’ lelkes Donee Ilit; ezen utolsónál jóllehet az élet levelei már sárgulni kezdenek, még is őt hallván, természetes magyar falusi egyszerűséggel csak ez igéket mon­dám „csak Injában, az öreg muzsikus a’ legény tu Móriamról, ugyan egészen mint érzek nem szólhatok, félvén nehogy engem, mint Judaea fijai valaha sz. István mártírt, megkövezzenek; de annyit mégis cum gratiosa venia kikottyantok, mikép nagyon kár, hogy illy angyali hangja mellett teljességgel nem vigyáz a’ tiszta intonátióra. — Volt még szerencsém hallani több ízben Thalberg zongora-hősnek felsé­ges játékát, mint megvallom, szinte megmerevedtem mint a’ bál­vány. Megfoghatatlan ama’ nagy tökély, melly Thalberg és Liszt já­tékában fekszik, csakhogy mindeniknél különkülön módra. Thalberg játéka biborszinü hajnali fény, mellynek rózsavilága minden szemnek legkellemetes hatású; — Liszté pedig ázsiai kondor madár, kinek még a’ Himalája egeket érő csuccsait is megrepűlni kevés! Mi az ezidei művészi kiállítást illeti, ez valóban olly gyenge volt, hogy szinte felsohajték bánatomban. Igen kevés volt a’ jó kép, a’ szobrászatról pedig épen nem kívánok szólni, ’s egész boszonkodással hagytam el annak tetemeit. De ha jól felveszem, Bécsnek egyéb mulatságai sem voltak ezidén olly élénkek, mint ezt illy nagy és pén­zes várostól méltán várni lehetne. Már csak maga az iső május is a’ Praterban reám igen kellemetlen benyomást tön. Megvallom, nem tu­dom mit tartsak e’ népünnepről ? Mozog benne a’ számtalan ember, a’ tömérdek ló, a’ sok fényes kocsi, de olly csendesen és szomorúan, mintha fábul faragva valami műszer által jönnének mozgásba. Észre­vehető , hogy e’ vigság nem szívből ered, és hogy inkább csak a' szokás szüleménye; mert hogy egy két sertivó bécsi német lármázik a’Wurstel-Praterban, azért még ezen népünnepet vígnak mondani nem lehet. Csak híjában, máskép van az Magyarországon, mert ha nálunk történnek is néha illy alkalommmal kis botlások, legalább szív­ből örvendünk, ’s itt már kezd egy kissé valósulni, extra Hungáriam non est vita. — Nevelte Bécsben fájdalmamat az is, hogy a’ ma­gyar föld első herczegének, Esterházynak, képei és szobrai nem Pes­ten hanem Bécsben tartatnak. Istenem! ha ezen gyűjtemény a’ herczeg­­nek valamellyik honi jószágában tartatnék, nem szólnék, mert akkor ha nem is Pesten, mégis legalább a’ hazában volna, de igy — — —. Pesten e’ tekintetben igen kevés vagy semmi sincs, mégis Bécs­ben , hol efféle untig találtatik, díszeskedik e’ magyar gyűjtemény, mellyben a’ spanyol festészet legdrágább gyémántjai találtatnak. Ki ezen kételkedik, nézze meg csak Murillo, Velasque és Alonzocano menyei képeit. Hát mit szóljak Tenerani Venusáról, Canova Napó­leonjáról , Torvaldsen tánczosnéjáról és több más jeles szobrokról. Azért, hazámfiai, ne halasszuk a’ dolgot; kérjük meg Esterházy Pál ő herczegségét, hogy mind képtárát mind szoborgyűjteményét a’ pesti Múzeumban állíttassa fel. Ki a’ herczeg nagy lelkét, nemes szi­vét és forró honszeretetét ismeri, nem kételkedhetik, mikép­p her­­czegsége szívesen reá álland, hogy ezen gyűjtemény inkább Pesten a’ haza szívében, mint Ausztriában tartassák. Illy élvezetekben ’s ideák megrostálásában vagy három hét eltelvén, végre­­ Felségétől úti le­velem kiadatván, és a’ bajor követ által aláíratván, siettem Bajoror­szágba. Bécsből egy két mérföldet haladván, Sieghardskirchen nevű faluba értem, hol kissé megpihenvén, midőn asztalnál ülnék, berohan a’ szobában egy eszében megtébolyodott ember, és hozzám mint kép­zelt fejedelméhez iroványt nyújt e’ szavakkal: „Mein König, ich ster­be für dich!“ és dühös gesticulatiok közt egész oratiot tartott, arcz­­vonásai azonban igen szépek és nemesek voltak. Sajnáltam e’ szeren­csétlent és szánakodtam szívből rajta, mikép lehet illy szép testben olly beteg lélek ! — Vacsorámat elvégezvén, a’ szelíd hold ezüst fényénél útnak indultam Mölk felé, hol a’ benedictinus rend alkalmasint leg­szebb és leggazdagabb kolostorát megszemléltem. Gyönyörű a’ kilátás a’ könyvtári teremből. Az óriási épület alját a’ Duna mossa; e’ méltó­­ságos folyónak ágai mindenfelé kanyarognak, ’s Ausztriának fákkal gazdagon beültetett tévéi angolkertként nyúlnak el a’ vándor szemei előtt. Megnézegetvén itt minden nevezetességeket, L­i­n­c­zbe vitt utam, melly­nek alig értem be kapuján, azonnal eszembe jutott a’ III Ferdinand és Rákóczy György közt kötött linczi béke, melly hazánk vegyes házassági vitáiban most olly gyakran előfordul. Innen sebesen mindig jó négy postalovakkal repülve inkáb mintsem menve, háromnapi utazás után Braunauba érkeztem, melly város Ausztria határszélén fekszik. E’ városba fogadták el valaha Napoleon követjei Mária Luizát, mint a’ franczia trón dicsőített császárnéját. Itt meghálván ’s másnap dobogó szívvel a’ folyón átmenvén, nehány perez múlva láttam a’ fehér-kék szinü bajorországi határját , ’s lelkes ürömmel bajor földre léptem.

Next