Századunk, 1845. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)

1845-02-14 / 13. szám

13. szám. Nyolczadik esztendei folyamat 1845. 44. SZÁZADUNK. A 1 1­6. A Századunk i. e. első számaiban volt alkalmam egy általános pillantást vetni hazánk jelenére. Ezután szándékom az egyes élet­kérdések iránt elzárt gondolatimat közleni, ha rendszeretlen töre­dékeim _, mert hiszen igénytelen czikkeimet másnak neveznem nem szabad — méltóknak fognak tartatni, hogy a közönség elibe bocsáttatnának. Rendszeres dolgozatot tőlem —a világ mozgalmai­tól elvonult, falusi embertől — nem is várhatni; no de hiszen a journalisticának nem is föladata rendszeres művekkel előállani. Megragadom tehát a tárgyakat ott és úgy, midőn és mikép azokra alkalom fog nyújtatni. Hogy részletes véleményezésemet az a­d­ó tárgyával kezdem, ezen úgy hiszem senki sem fog csodálkozni, ki a lefolyt ország­gyűlés előtti időkre hazánkban emlékezik. Egy tárgy sem vitatta­­tott olly hévvel mint ez, — egy sem talált olly hatalmas ellenállás­ra mint ez. És mindazon lelkes fölszólalások, mindazon buzgó vágyak, azon ihletett szónoklatok, miket az ügy baráti e tárgyban emeltek, a nyers erő eszközzé változtatása következtében egy meg­vitatott, de országgyűlésileg illőkép be nem fejezhetett üggyé tevék hazánk jövője fölvirulásának e tényezőjét. Nem szükséges azonban a két év előtt történteket emlékezetbe visszaidéznem, hiszen az általuk okozott sebek olly érzékenyek, hogy azokat még sokáig fogjuk sínyleni, és ki tudja a lefolyt országgyűlésen is mi fordula­tot vettek volna némelly tárgyak, ha az adó elleni izgatások sok megyét a legnagyobb rendetlenségbe nem hoznak, ha ugyan e di­cső hősködések hazánk több jeles férfiait hon nem marasztalják, elzárván őket akár erkölcsileg, akár természetileg a törvényhozás­­bani részeveitől. Mindezt elhallgatva — mondom — még azon axiómát sem akarom újra ismételgetni, hogy ki ki­­hoz képest, mint a hon jótéteményeiben részesül vagy érdekeltetik, tartozik a ter­hek viselésében is részt venni. Hiszen ez úgy is untig bizonyítgat­­tatott , úgy hogy kit róla a természeti józan ész meg nem győzött, azt a számtalan e tárgyra vonatkozó viták is meggyőzhetnék. Egy ellenvetést azonban, melly az ellenkező részről nemcsak a tör­vényhatóságok zöld asztalainál, de a vélemények közlönyei (or­gánumai) útján is fölhozatott, megemlíteni nem tartom fölösle­gesnek,­­ annak a hazának olly fiai, kik a nemességi kiváltságok fön- t­éjázó dicskörében magokról megfeledkezve, azon ellenvetést tettek az adónak elvállalása ellen, miszerint az adómentesség a nemesség­nek sarkalatos joga lévén, erről még csak tanácskozni sem szabad. Mennyiben nem áll ez, erre elég lehetne törvénytárunk (corpus juris) következő szavait idéznem: „Presenti decreto sanctium est: Duod a modo omnes et singuli cuiuscunque status (te­hát nem exceptis nobilibus) et conditionis possessionati homines existant, et in quocunque comitatii constituantur, expensas per communitatem disponendas, de bonis et possessionibus suis ad ra­tum portionem sive sortem eorundem in medium communitatis semper per solvere et persolvi facere debeant et teneantur. (Math. VI. 64) Midőn a törvény illy világosan és félremagyarázhatlanul nyilatkozik, hogy szükség esetén mindnyájan és egyenkint bármi állapotnak tartoznak a házi adó szükségeit pótolni, minek akkor az elv megdöntésének — különben is hasz­talan és nevetségessé válható törekvése? Vagy talán az vettetik ismét ellen, hogy ez szükség idején igen, de most nem történhetik meg? De várjon lehetett valaha nagyobb szükség, mint épen most, midőn számtalan teendőnk egymásra halmozva tettre vár, midőn a szükségek ezer meg ezer kezet, midőn a hon java ezereket meg ezereket igényelnek. Föltéve azonban, hogy a törvény illy nyilvánosan illy kézzel­­foghatólag nem is engedné meg a nemességnek házi adó részéről megrovatását, még akkor is szabad rendelkezésére volna az bízva az illetőknek. Mert hiszen az adómentességi előjog korán sem magyarázható úgy, hogy a magyar nemesnek nem volna szabad a hon szükségeire adóznia. Sőt inkább e sarkalatos jogot maguk­ban foglaló törvényeknek más józan értelmet semmikép sem lehet tulajdonítani, mint­ hogy a magyar nemest önkényleg és a maga törvényhozási befolyása nélkül nem szabad megadóztatni. Külön­ben is a magyar nemességnek ez előjoga olly természetű, hogy más alkotmányos országokban illy alakban nem ismertetik; mert ott a „­Nil de nobis sine nobis“ nem egy osztály szabadalma, de minden emberekkel közös jog. — Mert ha a fönebb emlitett hibás véle­ménynek kellene állni, akkor helyzetünk csakugyan igen különös volna. Akkor hiszen meg volnánk fosztva örökre a haza boldogítha­­tásának eszközeitől, akkor e nemzet, melly eddig is csak nyomorogva tudott nemzettársai között eltengeni, örökös nyomorúságra volna kárhoztatva, meg volna fosztatva azon úttól, melly egyedül képes boldogulása előcsarnokába vezérelni. Vagy hallottátok-e már vala­ha, hogy valakinek a czél megengedtetik ugyan, de a czél eléré­sére szolgáló eszközöket használnia nem szabad. Nekünk pedig nincs, nem lehet más eszközünk a hon boldogítására, mint a házi adónak a nemesség általi elvállalása és annak a jobbágyokkal közös viselése, mert tekintsünk bármelly szükségeinkre, mindenütt pénz­re, és ismét csak pénzre lesz szükségünk. Hol vesszük ezt tehát? Az adózók most is alig bírják a terhet Visen, melly rájok nehe­zedik, é s igy nem marad egyéb hátra, mint, hogy a nemesség is vegyen részt az adó viselésében. Nem is valami abstract, elméleti országtani elv ez, de ránk magyarokra nézve, ha nem akarunk olly növényileg tengeni­, mint eddig, életkérdés, mellyhez lét és nemlét van csatolva. De hiszen nem is az volt főczélom, hogy ennek szükségét mutogassam, — sőt inkább arra nézve akartam észrevételt tenni: vájjon a mostani körülmények közt a jelen pil­lanataiban mit lehet tenni legczélszerűbben ? — Kinek szivhurjain nem pendültek meg örömhangok, midőn a nagy­polgár, Bezerédj István önmegadóztatását olvasó politikai éle­tünk közlönyeiben? Kinek keble nem dobogott a büszkeség érzeté­vel, hogy e hazának van olly férfia, ki a balvélemények seregét lerázva, másokéit megvetve, megtette az első lépést egy olly ügy eldöntésében, mellytől— mint fönebb említők—egész jövőnk függ. És ha boldogulni akarunk, azt csak azáltal érhetjük el, ha minél többen fogjuk az örök igazság vezérletté Bezerédj nyomdo­kait követni, ha minél többen fogjuk óriáslépését utánozni. Eleget szóltunk már, eleget irtunk, eleget szónokoltunk gyűléseken és nem gyűléseken, eleget agitáltunk az adó mellett, mindez nem hasz­nált. Ám hazámfiai­­ kik mindazt tevétek — mi ugyan dicsérete-

Next