Századunk, 1845. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)

1845-05-30 / 43. szám

43. szám. Nyolczadik esztendei folyamat 1845. Május 30. SZÁZADUNK. Egy elbocsátott lánd­zsás vámsor­­s köny­véből. (Folytatás.) Miután a kaszobába szállásoltunk volna, egy este kedélye­sen írték egy pamlagon, melly egy hárembe vezető karzat hosszá­ban vala alkalmazva, midőn lábaimat megrántva érzem; oda né­zek, és egy nagy kandúrt, vagy fiatal mészároskutyát véltem meg­pillantani. Közelebb vizsga után azonban kisült, hogy az egy egé­szen fiatal, szelíd prozlán vala, m­ellyet a deg ajándékul nyere, és a várban szabadon járt. A szegény állat egészen elfelejteték a zavarban, az idegen arczoktól félvén, csupán az éhség csalható ki rejtekéből. Tejjel és kenyérrel etetem, néhány nap múlva ismét egészen szelíd­­ön, és mindnyájan örültünk a barátságos kis arsz­­lánherczegnek. Egy reggel azonban vérezve és haldokolva talál­tam, az alsóbb udvarokba lemenni merészelvén, egy őrtől, ki ezen idegenszerű látogatásra elő nem készült, a szuronnyal keresz­tül döfetett. „Sollte das Schicksal mit ihm enden, So fiel er ehrlich von Soldatenhänden.“ Több szelíd strucz is találtaték a deg kertjében. Ezen szegény állatok azonban még rosszabbul jártak. Egy tábornok, ki azokat megfogatá, jónak találta tollaikat pour sa petite aimée kitépetni. Egy hóditó kezei közül nem könnyen lehet tépetlenül kikerülni, kivált ha idegen tollakkal szereti magát az fölpiperézni. Kinek tolla nincs, haját kénytelen odaengedni. Egy barkós franczia van itt, ki, midőn zöld egyenruhájáról ítélve őt orosznak nézem, gúnyos kifejezéssel mondá: „kérem, hozzám bántalmakkal ne szóljon“ (stb. egy orosz tiszt álla mellet­te) ő egy öreg h­ouan, és más nem akar lenni, sem máskép ki­nézni. Én sem öreg sem ifju chouant soha nem láttam, — felelék, — tehát nem tudhatom, hogy ollyan külsejüek, azonban ez egyszer mégis a mellett maradok, hogy nekem orosznak tettszett. M... ez volt neve, vitéz katona volt, de épen olly dühös royalista, mint minő bonapartista vala ezelőtt. A restauratio ide­jében, midőn olly számos párbaj történt, a legitimisták egyik fő­­gladiatora vala, a mellett egy általa elcsábított lány két fivérét, mellyek a miatt őt kihívták, párviadalban egymás után megölé. E mellett mindig ezen két szó forga nyelven: l’ autel et la throne, mellyek már stereotyp kifejezésekké váltak szájában. Már több íz­ben gyöngédlenül illettük egymást; most is hátat forditok neki. Önkénytesen akarván minden összeütközést kikerülni, melly csu­pán sok lármát ütött volna, és rám idegenre bármelly esetben ká­rosan hatandott. Délután azonban történetből lakása mellet menék el s kertjében pisztolait tisztogatva találom. Hej, — kiáb­a — jöjjön ide, és csodálja párbaji fegyvereimet, — ezek szeretőim, s a tói— tettejükre gondoskodást senki másra nem bízom. És valóban nagyon szépen dolgozott pisztolok valónak Lapagétől, vonottak, bökővel CStecher). „Voulez-vous en táter ?“ mondá, nem akarom ezen föld­szólitást hallani, elhatározottan hogy egy világosabb intést elváran­­dok, mellyre azonban kevésbé kimélőleg válaszolni magamban föl­tevém. Ezek hát a Francziaországban használt párbaji pisztolok? kérdéra. „Igenis, de hát önöknél vizipuskákból lőnek?“ „Nem, de illyenek nálunk czéllappisztoloknak neveztetnek, mellyeket a szokás párbajoknál nem használ.“ „De minő tálpuskákat használnak hát önök ?“ „ „Közönséges nyeregpisztolokat“ „Ez a legjobb eszköz­ a nem találásra“ „Mégis megtörténik néha“ viszonzom komolyan." „Nos, minő távolságra lőnek önök“ folytatom, „25 egész 30 lépés­nyire“. „Úgy de — mondom — nálunk illy pisztolokkal a jó lövé­szek i00 és több s a legroszabb lövész is 50 lépésnyire szoktak lőni.“ „Ön nagyot fillent“ mondá. „Én fölötte középszerű lövész vagyok nálunk, — válaszolom, — de ha megengedi, e pisztolokat megis kértem. „Látandjuk a csudát“ fölkiálta. — Jó távolságra egy kis fácskát választok magamnak, mellyel közepén keresztül lőnöm sikerült. — „Becsületemre jó lövés“ mondá M... és miután a tá­volságot megmérte, mondá: „ötvenhat lépés, becsületemre, jó lö­vés.“ Előverém a második pisztolt, és szerencsés valók a második golyót egy hüvelyknyi távolságra küldeni az előbbihez. „Pompás, egyetlen“ fölkiáltá M... most már a legbarátságosb hangon. „Ön első rangú lövész.“ „Ne hazudtoljon meg — viszonzám — már mondtam, hogy Németországban fölötte középszerű lövész vagyok és kérem, ne mondjon ellent; azonban minden esetre kiveheti, hogy igazam volt s nem fillenték, midőn mondom, hogy nálunk is találják egymást a vivők.“ „Tökéletesen meg vagyok győződve, tökélyesen. Pompás, kitűnő, menjünk a boutiquebe (igy nevezte­­tek egy kocsma, hova a tisztek járni szoktak) s igyunk pár pa­­lac­k pezsgőt — és ez idő óta Castor és Pollux valánk. A főszálláson egy idegen ezredesnél tartózkodott egy nyúlánk, csinos szőkehaju fiatal tiszt, kinek csöndes, nyájas viselete a többi urak vad lármás viseletével merően ellenkezők. D.......ez vala neve, minden ember iránt nyájas és udvarias vala, de egyszers­mind meglehetősen elváltan élt, csupán ezredese oldalát soha sem hagya el, és szünetben azzal foglalkozott, hogy azt minden kényel­mekkel ellássa; ha mellette nem lehetett, rajzolt vagy írt számára. Mindamellett hogy velünk keresett társalgott, mégis mindnyájan nagyon kedveltük , a varázs egy német gyakorló fölöttünk. Csata­­tűzben hideg s rettenthetlen volt, ellenben a viadal minden alkal­mát kerülé, holott ellenben a franczia ifjú tisztek szenvedéllyel keresék erre az alkalmat. Egy­másnál ez mindig meglependett, azonban ha D__finom fehér kezeit, könnyű kicsin kardját mu­tatta és lágy dallamos hangjával állítá, hogy vért nem nézhet, mind­ez nagyon természetesnek találtatott. D....... korábban kelt föl mindnyájunknál, elvonultan mosódik, és a nagy hőség daczára mindig egész napon gombolt egyenruhában maradt. Kevés bort ivott, pálinkát soha, ellenben egész nap narancssajtolással és limo­­nadekészitéssel foglalkozók. Későbben tudom meg a valódi viszonyt. ........t. i. nő vala, mégpedig nagyon csinos, az ezredes szeretője, melly elhatározó magát az ezredesnek ez álruhábani elkísérésére, minden veszélyek és kellemetlenségek megosztására, és e szerepét teljes állhatatos­sággal keresztülvive, s az ezredest, mint később tudomásomra esett, Parisbai visszajövetelekor, midőn a pillanatnyi feszültség már elmúlt, elhagyó, hogy egy más tisztet, ki által Algierben talán czi­­pőjét se tisztittatta volna, válasszon imádójául.

Next