Szeged és Vidéke, 1904. augusztus (3. évfolyam, 237-262. szám)

1904-08-02 / 237. szám

Lajos-sugárút felé eső részében, v­alahol a tér közepe táján, a városháza felé néző hom­lokzattal. A terv indokolása meglehetősen erősza­kolt. Az első érv a Mars-tér mellett az, hogy ha a templomot ott építik föl, a hívek megszakítás nélkül fölkereshetik az isten­tiszteleteket a régi templomban, míg ha a régi templom helyén épül föl az új isten­­háza, az építkezés tartamára kisegítő tem­plomról kell gondoskodni. Egy másik érv, hogy a rókusi templom helyőrségi templom is lévén, a szabad Mars-téren katonai pompá­val díszesített egyházi gyakorlatokat lehetne rendezni, amire a templom jelenlegi helye nem alkalmas. Az is egy kifogás volna a mostani hely ellen, hogy a kórház betegeit zavarja a harangszó. Az utolsó érv meg ép­pen kalandossá teszi az egész tervet, amikor a régi templom helyét a szegedi egyetem or­vosi fakultásának szánja, amely egyelőre ál­mok világában él. A mozgalom közvetve a Mars-téri ser­­téspiacz ellen is irányul, amely a templom odaépítése esetén természetesen nem marad­hatna többé a maga helyén, mert templom olyan környezetet nem tűr meg. A jelenlegi parókiával is más tervük van azoknak, akik a templomot a Mars-térre kí­vánják építeni. Rendőrlaktanyát szeretnének belőle csinálni, a Mars-térre pedig, a fa- és fémipariskola mellé megépíteni az új parókiát. A mozgalom vezetői a templomépítés ügyében tárgyaló szeptemberi közgyűlés elé fogják vinni az eszméjüket, amely pénzügyi szempontból is alapos megfontolást igényel. De ahány szempont csak figyelembe jöhet, mind elejti az új tervet, amely részint ferde, részint kalandos érvekre támaszkodik. A képviselőhá­z holnap, kedden dél­előtt 10 órakor ülést tart, amelynek napi­rendjére a közoktatásügyi tárc­a költségveté­sének tárgyalása van kitűzve. Valószínűleg már holnap áttér a Ház az igazságügyi tárcza költségvetésére is. ban csak csodálkozó bámulattal tekinthetné­nek. Szóval minden téren szédítő haladás és emelkedés jelöli meg az emberiségnek pálya­futását. És ha visszagondolunk a régi korra, ma már az az egyszerű ember tisztábban lát és többet tud, mint a­mennyit a mi nagyatyáink tanítói tudtak. De ne higgyék hölgyeim és uraim, hogy az ember maga halad csak, ellenkezőleg az emberrel együtt halad maga az általános emberiség is. Az egész világon a civilizáció utat tört magának, a legsötétebb vidékeken felemelte az emberi művelődés magaslatára az elhanyagolt és elmaradott népeket, sőt az állati egyszerűség­nek alapján álló civilizálatlan népeket is kezdi már áthatni ez a műveltség és ki tudja egy pár évtized múlva nem állanak-e majd a műveltség azon fokán, amelyen mi most állunk. Mindezt az ember kézzelfoghatólag látja, ön­maga is tapasztalhatja, csak nézni kell tudni, csak a szemeit kell kinyitni az emberi lélek­nek, hogy beletekinthessen az életnek rejtett titkaiba. De sokkal nehezebb megmagyarázni, ha ez az emelkedés megtörtént is, minő tör­vénye az az emberi haladás nagy titkának. Ez a nagy kérdés, amelylyel foglalkozni ér­demes. A világ kezdete óta egyetlen kérdés sem volt oly érdekes, mint maga az emberi tudomány, haladás és művészet. Mindaz, ami az életben van, azért a kicsiny emberért van itt berendezve és az a kis ember megáll a nagy világok összefolyásában, a végtelen, határtalan időknek közepében és fölnéz a mérhetetlen világokra és mikor odaveti tekin­tetét, azt mondja: „Én porszem vagyok, a csillagrendszer egyik porszeme, de gondolkozó porszeme. Én tudom, hogy élek és vagyok, holott a körülötted levő nagy világ nem bir ön­tudattal és nem tudja, hogy van.“ Íme az ember egy gyenge nádszál, de gondolkozó nádszál és nézzék hölgyeim és uraim, mikor belenézünk mi a mi emberi haladásunk tör­vényébe, hogyan emelkedik, hogyan művelő­dik az emberiség, erre a kérdésre csak egy választ mondhatok önöknek : isteni módon. Soha sem a nagy tömeg emelkedik, hanem mindig egyes kiválasztott lángelmék, egyes nagy szivek, akik a legnemesebb tulajdonsá­gokat birj­ák elméjükben és szívükben. „Ezek­ ragadják magukkal a nagy tömegeket, mint ahogy a sas, mikor erős szárnyával az ő veszélyben forgó kis magzatát kiemeli a fészkéből, szárnyra veszi és fölemeli a csodás világrészek felé, ahová az a gyámoltalan kicsiny az ő szárnyaival emelkedni nem képes, úgy az emberiség lángelméi, nagy szívei azok a mesés sasok, ami Turul-mada­raink, akik a tömeget, az ő gyámolatlan, elhagyott népüket, nemzetüket sokszor szár­nyaikkal verdesik és kényszeritik az emelke­désre, a haladásra. Mint ahogy a napfény nem először is a tengernek, vizszinének tükrét ragyogja be s azután a fölszinen be­­szivja mohón a világosságot, a meleget át­adja az alsóbb rétegeknek, úgy az emberi haladás is igy indul ki a tömeg felszínén levő nagy elmékből és lángszívekből, akik föl­melegszenek és átadják a meleget, a világos­ságot annak a renyhe tömegnek, amely sok­szor lát, befogad, de gondolkozni nem tud. Ezért minden nagy lélek, minden tiszta szívű ember bizonyos világosságot, eszményt, tiszta nemes érzést hoz magával az égből. Az ő eszméik és igéik hatják át aztán később a tömegeket, hogy bizonyos jóindulatú erjedésbe hozzák. Honnan veszik ezek a nagy elmék, nagy szívek azt az uj eszmét, azt az uj gon­dolatot ? Elmélkedjünk csak. Nem a világtól, mert ha a világtól vennék az új eszmét, akkor az az eszme nem volna új. Meg­győződésem, hogy minden nagy lélek egy kipattant szikra abból a végtelen világosság­ból és tiszta eszményből, amely nekünk meg­foghatatlan. Ő azt a lelket, amelybe bele­nyomhassa hivatásának ösztönét, hozzákap­csolja az új eszméhez, hogy hirdesse a világ­nak az új érzést, hogy prófétája legyen e világnak. Ezt a lelket belehelyezi a gyarló testbe, ahol ez fejlődik öntudatlanul az élet szenvedéseiben és megpróbáltatásaiban. Íme, ezért nincs igazi nagyság szenvedések nélkül. Mondjanak önök egy nagy lelket, egy nagy elmét, egy nagyeszű, lángsziva­­rót, művészt, szónokot, politikust, vagy bárkit a világon, akinek lelkében több van a nemesebb tűzből, hogy életében keresztül nem ment volna szenvedések, a megpróbáltatások keserves Golgotháján. Az a babér az ember fején, az töviskoszorú mindig az ember szívén. Miért ? Mert a lélek csak akkor nemes­ülhet, tisztul­hat, ha el tudja magától vetni az anyagias­ságnak, az önzésnek, az állatiasságnak minden karakterét és jellegét, ha mindebből ki tud az ember bontakozni, ha lelkének nemesebb tartalmát a szenvedések, a megpróbáltatások tüzében megtisztítva át tudja adni közkincs­ként az emberiségnek. Akiket az Isten nagy hivatásra kijelölt, azok nem tartoznak a boldog emberek közé, mindegyiknek meg­váltó munkát kell végezni, a megváltásnak pedig nincs más útja, mint a kálvária. Hogy milliókat megtisztíthassanak, hogy új eszméi­ket átadhassák a renyhe és velük szemben állást foglaló és velük szemben idegenkedő SZEGED ÉS VIDÉKE. Szeged, 1904. kedd, augusztus 2. Lengyel diákok Szegeden. — A lemberg-i technikusok tanulmányútja. — (Saját tudósítónktól.) Érdekes vendégei voltak vasárnap Szeged városának. A lem­­bergi műegyetem ötvenegy hallgatója egy professzor és három tanársegéd vezetése mel­lett tanulmányutat végzett Magyarországon és útjában fölkereste az alföldi metropolist, ahol a szegedi műszaki kar néhány kiváló tagjának kalauzolása mellett, kedélyesen töl­tött el egy napot és hasznos ismeretekkel gazdagodott. A lengyel diákok délelőtt tíz órakor érkeztek Szegedre Orsova felől, ahová a ma­gyar főváros megtekintése után hajón utaz­tak le. Odalenn az a kellemetlenség érte őket, hogy a nagyfokú vízapadások követ­keztében nem tudtak hajót használni s egy napra megrekedtek Moldován, így aztán nem tudták keresztülvinni az útitervüket a meg­­állapitott program értelmében s ez volt az oka annak, hogy elkésve érkeztek meg Sze­gedre s csak egy napot tölthettek körünk­ben. Orsováról jövet megtekintették a ma­gyar fürdők gyöngyét, Herkulesfürdőt, ahol a magyar föld természeti szépségeinek pazar­­ságában gyöny­örködtek. A szegedi állomáson Tóth Mihály városi főmérnök, Reök Iván műszaki tanácsos, a folyammérnöki hivatal főnöke, Rosenfeld Nándor, a közúti vaspálya részvénytársaság igazgatója és Lichtenegger Gyula ármentesítő társulati főmérnök fogadták a vendégeket, akiknek a lóvasút érdemes igazgatója ingyen kocsikat bocsátott rendelkezésére. Az emlí­­tett műszaki férfiak lelkes kalauzolása mel­lett tekintették meg a lengyel technikusok a tanulmányra alkalmas látnivalókat. Először a gimnázium mögötti vízművet szemlélték meg, majd a Gizella-téri honvédemléknél és a Klauzál-téri Kossuth-szobor előtt a magyar szabadsághősök iránti kegyeletüket rótták le. Megindító aktus volt, mikor a Kossuth-szobor körül összegyűlt diákok a lengyel nemzeti himnuszt énekelték el, amelyet nagy közön­ség levett kalappal hallgatott végig. A szobor­tól a Szent István-térre vonultak a vendég­­technikusok, ahol a Zselinszky Szilárd dr. ál­tal tervezett vasbetonszerkezetű víztoronynak szenteltek tanulmányt, majd a zsidó templo­mot keresték föl, amelynek látványosság­­számba menő szépségeit Löw Immánuel dr. főrabbi készséges kalauzolása mellett elragad­tatással szemléltek. Egy óra után a vendégcsoport és a kalauzolásukban buzgólkodó helyi műszaki férfiak közös ebédre gyűltek össze a Tisza­­szállóban, ahol több felköszöntő­­hangzott el, majd ebéd után a tiszai kotrások vezetősé­gének „Szeged“ nevű gőzösén leutaztak a Maros torkolatáig s itt a tápéi kotrási müve­ket tanulmányozták. Megtekintették továbbá a lúdvári zsilipet és az ottlevő vízvédelmi müveket, amelyek rendeltetését nagy alapos­sággal s részletességgel Rieger társulati fő­mérnök, Hubert folyammérnök és Lichteneg­ger Gyula magyarázták meg a diákoknak. A zsilipnél a közel hetven tagból álló ki­ránduló csoportot Lichtenegger Górm­a fő­mérnök magyaros szívességgel, gazdagon megvendégelte, ezáltal is e­­lékezetessé téve a lengyel diákok tiszai tanulmányútját. Este fél kilencz órakor érkezett vissza a társaság a városba. A Kass-vigadó előtt terí­tett asztalok körül gyűltek össze, ahol kedé­lyes bankettel tetézték be szegedi tartózkodá­suk kellemetességeit. Vacsora közben úgy a lengyelek, mint a szegediek részéről több pohárköszön­tő hangzott el, melyben a fel­szólalók a magyarok és lengyelek közti testvéries érzületnek adtak kifejezést. Reök Iván műszaki tanácsos és Tóth Mihály fő­mérnök magyar nyelven mondtak ügyes tósztet, Rosenfeld Nándor lóvasúti igazgató pedig tartalmas német nyelvű beszédben kö­szöntötte föl a vendégtechnikusokat, élénk tetszést keltve. A lengyel vendégcsapat az éjjeli három­negyed kettőkor induló budapesti személy­­vonattal utazott el Szegedről. A vasúti állo­másnál a diákok vezetői ékes szavakban

Next