Szeged és Vidéke, 1918. november (17. évfolyam, 244-268. szám)

1918-11-01 / 244. szám

1918 november 1 Holnap alakul a szegedi len Egyébként holnap délelőtt alakul meg véglegesen a Nemzeti Tanács, amely intézkedni fog polgárőrség szervezése iránt, a polgári-, katona- és munkástanács a legmesszebb­menő intézkedéseket fogja foganato­sítani a közrend megóvása érdeké­ben. Tabódy ezredes, a katonatanács képviseletében ma délelőtt tanács­kozott a főkapitánnyal, hogy a teendő intézkedések teljesen egyöntetűek legyenek, a szociáldemokrata párt is minden lehetőt elkövet a kedélyek csillapítására s ezért a Nemzet Tanács kiáltványát röpcédulák for­májában kiosztják a nép közt. A városban már mától kezdve tisztek vezetése alatt erős katonai őrjáratok fognak cirkálni.­­ A holnapi nap­tól fölállítandó polgári őrség két két tagja is a járőrrel fog menni. A különféle fegyvernemek legénysége előtt tiszti és polgári szónokok fog­ják kifejteni, hogy épen a nagy de­mokratikus átalakulás napjaiban mekkora fontossága van az egység­nek és a fegyelemnek s ezért aki ez ellen vét, nemcsak fegyelemsér­tést, hanem hazaárulást is követ el. * A Katona Tanács a következő föl­hívást bocsátja ki: Honvédek! Katonák! Az események a nemzetet rég óhajtott célja küszöbéhez segítették, meg végleg síelt Tanács. Magyarország önálló, szabad, füg­getlen, boldog, békés ország lesz, de csak úgy, ha helyeteken marad­­tok s véditek, amig szükséges, a hazát a bel- és külellenség ellen. Azok, akik az őrö­k első mámorában hazamentek, térjenek azonnal vissza beosztásukba, mert a béke, a rend érdekében itt van rátok a szükség, mert csak így biztosíthatjátok régen viszontlátott otthonotokat. Az erők egyesítése szükséges a rend föntartásához, az egységes vezetés az erő, amelyre a nagy munka teljes befejezéséig szüksé­günk van. Ezennel megparancsolja minden honvédnek és katonának a Nemzeti és Katonai Tanács, hogy beosztásá­ban rögtön jelentkezzék, mert ellen­kező esetben a független, újjászerve­zett hazánknak lesz árulója. Katona Tanács. A forrongó események, amely lázas sietséggel követik egymást, hogy elfeledtessék a világ meg­újhodásában a múlt szomorúságait, fölrázták ezt a várost is, amely a legmélyebben szeret aludni s amely a legnehezebben tud ébredni. Teg­nap, a történelem csütörtöke, a sor­d Nemzeti Tanács utasítására a főkapitány a következő rendeletet adta ki: A Nemzeti Tanács, illetőleg a város polgármesterének rendelete értelmében további intézkedésig a­­város egész területén a szeszes ita­lok kimérése betiltatott. Utasítom a rendőrséget, hogy a kizárólag italméréssel foglalkozó üz­leteket azonnal zárassák be, vendég­lők, kávéházak a záróra korlátain belül nyitva maradhatnak, de szeszes italokat ki nem szolgálhatnak. Az élelmet kiszolgáltató vendéglők, kávéházak, cukrászdák, bodegák, tej­csarnokok zárórája esti 10 óra, a két vasúti állomástól a nagykörútig terjedő területen az élelmet kiszol­gáló üzletek zárórája esti 8 óra, a nagykörúton belüli részen ugyanezen természetű üzletek zárórája esti 10 óra, a két vasúti vendéglő állandóan nyitva maradhat, szeszes italok azon­ban semmiféle alakban sehol ki nem szolgáltathatók, még utcai kérésül sem. A katonai kantinokra nézve a Ka­­­tonai Tanács hasonlóan intézkedett. Aki pedig a tilalom ellenére is sze­szes italt szolgáltat ki, annak ital­készletét a rendőrséggel és a pénz­ügyigazgatósággal azonnal elkoboz­­tatják. radalom igazi, első napja fölviha­­rozta itt is a lelkesedés tüzét és a parázsból nemes láng sarjadt, amely perzselően tündökölt az ég felé. A délelőtt folyamán a bizonytalan­ság nyugtalanító érzése hatott a keblekre és az emberek vérmérsék­letükhöz, elveikhez és merészségük­höz képest igyekeztek kivenni részü­ket a történések sorozatából. Először a városháza katlanjában forrtak a kedélyek és amikor langymeleg vér­mérsékletű, hivatalosan komolykodó tisztviselők most nem bírtak ellent­­állani a­ kísértésnek és megpróbálták egyszer hangosan függetlenségi ma­gyarnak, haladó, gondolkodó ember­­einek vallani magukat. Legelsőnek a rendőrtisztek súgtak össze és örömmel állapították meg, hogy alig akad köztük valaki, aki nem azt a nézetet vallaná, hogy csatlakozni kell a Nemzeti Tanács­hoz. Aki akadt volna, az is jónak látta, hogy különvéleményét elhall­gassa. Sőt, amikor Szalay József dr. főkapitány elé vonultak Dreyer Jó­zsef dr. a rendőrök szószólója elő­adta a tisztikar és legénység hatá­rozatát, a főkapitány igy szólt nem kis meglepetésre: — Tudomásul veszem azzal, hogy én is csatlakozom. A rendőrség állásfoglalásával kap­csolatban azután gyorsan következ­tek be a városházán az események, amelyekről már részben tegnap is beszámoltunk. Ugyancsak a délelőtt történt még meg, hogy a katonaság is megalakította a Katona Tanácsot, amely ekkor a hivatalosan kijelölt Fü­löpp Artur altábornagy vezetésé­vel alakult meg. Hogy a történelmi nap ne múljon el a Magyarországon eléggé meg­szokott politikai furfangosságok sima, meggyőződés nélküli pálfordulásával, erről gondoskodott a szociáldemok­rata párt, amely a délelőtt folyamán elhatározta, hogy a nap jelentő- Intézkedések a rend fentartására. Szeged népének történelmi napja. Halottak napján. Ködös, szürke, szomorú, sirkoszo­­ruk illatával telt levegő. A temetőbe vezető szomorú után sok, sok gyász­ruhás, síró ember, asszony, gyerek... Halottak napja van s mindenki igyekszik, hogy kedves, sokszor megsiratott halottjának legalább egy szál virágot vigyen s egy imát mond­jon a sírjánál... legalább egyet! De azt is csak úgy, ha tud —mert hisz a fájdalom, sz irtózatos, a szörnyű fájdalom, amely vasmarok­kal tépi, marcangolja a szívünket, ott, annál a kis halomnál, amely eltakarja örökre tőlünk azt, akit oly nagyon szerettünk, akiért annyit imádkoztunk s akit az Isten mégis elszakított tőlünk, talán éppen akkor, amikor legboldogabb lett volna ... ott, annál a kis halomnál a fájda­lomtól bénuló agy megtagadja a szolgálatot.. . Ködös, szomorú uh Gyász fátyolo­­kat lobogtat a szél, a halál lobogó­ját. Sokan útra keltek a temető felé s viszik szivük mélyén a soha be nem hegyedő sebet... Jajszó .. . sóhaj hangzik össze-vissza. U­ra keltek a hívők, hogy könnyből har­matos virággal díszítsék föl annak sírját, akinek halála örökös gyász­ban, örök fájdalomban hagyta őket, az itthon maradottakat. .. ... Oh, hogy az emberi szív mennyit elbír, hogy nem szakad meg akkor, amidőn sírba tenni látja azt, aki a legkedvesebb, legdrágább volt neki a földön, akit még tegnap szépnek, mosolygónak látott s aki ma már itt fekszik elötte hidegen, mereven, holtan ... a szemei le­hunyva ... az ajka örökre le­zárva . . . Ő már boldog, ő már nem érez semmi fájdalmat; de mi, akiket itthagyott, akik félőrülten a fájdalomtól, a porig sújtva kény­tele­nek vagyunk végigvánszorogni az élet göröngyös útjain, roskadozva a a vállunkra nehezedő súlyos kereszt alatt, amíg eljutunk oda, ahol már ő a nyugalom, a béke honában mély sírja ölén pihen. Oh hányszor fog még addig a mi szívünk a meg­szakadásig fájni ő érte ! Ő érte, akit annyira, annyira szerettünk . . . Halottak napja van ... Én is a temetőbe megyek . . . Égő viasz­gyertya füstjével virágillat vegyül... De a siralom, a jajszó, a sóhaj közt fölhangzik a vidám kacaj is .... Azok, akik ott kacagnak és selymeiket su­hogtatják, bezzeg nem tudják, mi a fájdalom. — A szokásnak hódolva gyönyörű koszorút helyeztek halott­juk remekül kivilágított sírjára. — Nekem azonban úgy tetszik, hogy az egész temetőben a legszegényebb halott az, amelynek koszorúja, már­­ványkeresztje csodaszép, de megsi­ratva az igaz fájdalom könnyével nincs,­­ mint az a ,hozzám közel levő néma halott, kinek egyszerű fake­resztjére szivettépő zokogással borul az édesanya, úgy kérvén vissza a földtől hangos jajszóval az ő jósá­gos, drága fiát. A szél könyörtelenül tépi, szaggatja az özvegy gyászfátyo­lát, kuszálja ősz haját. De az anya nem érzi, nem bánja, csak sír és be­szél a fiához, mintha élne, mintha hallaná. Szegény édesanya fölneveli a fiát nehéz, nagy küzdelmekkel s amidőn fáradságának gyümölcsében gyönyörködhetne, amidőn a gyer­mekből férfi lett, kiragadja a halál öreg édesanyja szerető karjaiból. Szegény öregasszony azért most is a fiáért küzd. Elgyöngült karjaival dolgozik, egész évben éhezik, fázik, csakhogy halottak napján koszorút hozhasson a fiának, hogy néhány szál gyertyát égethessen a sírján. A szegény öregasszony könyye hull, hull a fia sírjára; hulló könnyei el­oltják azt a néhány szál olcsócska gyertyát, de szegény öreg­asszony nem veszi észre, csak zokog tovább. Az én szívem is úgy fáj, a meg­szakadásig fáj — hiszen az a kis halom, amelyre az anya borul, ki­sírni lelke emésztő fájdalmát, nekem is oly drága halottat takar. Oly szép, oly ifjú, oly reményteljes élet van itt elhantolva. Szülő öröme, reménye, büszkesége, nekem az igazi jó ba­rát. De a halál, a kegyetlen halál nem néz, nem kimél senkit sem, csak rabol, pusztít s nem hagy ne­künk mást, csak azt a kis dombot, amelyre ráborulhatunk fájdalmunkat kisírni . . . Halottak napja van . . . Szürke ködben varjúsereg károg a temető fölött. A virágillattal terhes levegő­ben nehéz, fájó sóhajok repülnek föl-föl az egekhez, vigaszt, enyhülést kérni arra a sebre, amire ebben az életben, itt a földön hasztalan ke­resünk gyógyírt . . . A novemberi szél dúdolva nyargal át a temetőn, rázza a levéltelen fá­kat, tépi a gyászfátyolokat, lobog­tatja a gyertya lángját, kísértetiesen világítva meg a temető utján két­oldalt ülő koldusok előrenyujtott so­vány, aszott kezeit. És mi ráboru­lunk a sírra, amely eltakarja, elzárja tőlünk azt, aki drága, oly végtele­nül kedves volt szivünknek s akinek eltávozásával oly mély, soha ebben az életben be nem tölthető úr ma­radt ... És ráborulva kedves halot­tunk sírjára, hull, hull az igaz fáj­dalom könnye s vájjon az a jó, az az édesanyját annyira szerető fiú ott lent a koporsójában, néma moz­dulatlanságában, megérzi-e édes­anyjának sírjára hulló forró könynyeit? És hull... hull a könny, sóhajt, jajszót hord szerte a szél. Halottak napja van!.. Tóth Béla dr.

Next