Szeged és Vidéke, 1918. november (17. évfolyam, 244-268. szám)
1918-11-01 / 244. szám
1918 november 1 Holnap alakul a szegedi len Egyébként holnap délelőtt alakul meg véglegesen a Nemzeti Tanács, amely intézkedni fog polgárőrség szervezése iránt, a polgári-, katona- és munkástanács a legmesszebbmenő intézkedéseket fogja foganatosítani a közrend megóvása érdekében. Tabódy ezredes, a katonatanács képviseletében ma délelőtt tanácskozott a főkapitánnyal, hogy a teendő intézkedések teljesen egyöntetűek legyenek, a szociáldemokrata párt is minden lehetőt elkövet a kedélyek csillapítására s ezért a Nemzet Tanács kiáltványát röpcédulák formájában kiosztják a nép közt. A városban már mától kezdve tisztek vezetése alatt erős katonai őrjáratok fognak cirkálni. A holnapi naptól fölállítandó polgári őrség két két tagja is a járőrrel fog menni. A különféle fegyvernemek legénysége előtt tiszti és polgári szónokok fogják kifejteni, hogy épen a nagy demokratikus átalakulás napjaiban mekkora fontossága van az egységnek és a fegyelemnek s ezért aki ez ellen vét, nemcsak fegyelemsértést, hanem hazaárulást is követ el. * A Katona Tanács a következő fölhívást bocsátja ki: Honvédek! Katonák! Az események a nemzetet rég óhajtott célja küszöbéhez segítették, meg végleg síelt Tanács. Magyarország önálló, szabad, független, boldog, békés ország lesz, de csak úgy, ha helyeteken maradtok s véditek, amig szükséges, a hazát a bel- és külellenség ellen. Azok, akik az őrök első mámorában hazamentek, térjenek azonnal vissza beosztásukba, mert a béke, a rend érdekében itt van rátok a szükség, mert csak így biztosíthatjátok régen viszontlátott otthonotokat. Az erők egyesítése szükséges a rend föntartásához, az egységes vezetés az erő, amelyre a nagy munka teljes befejezéséig szükségünk van. Ezennel megparancsolja minden honvédnek és katonának a Nemzeti és Katonai Tanács, hogy beosztásában rögtön jelentkezzék, mert ellenkező esetben a független, újjászervezett hazánknak lesz árulója. Katona Tanács. A forrongó események, amely lázas sietséggel követik egymást, hogy elfeledtessék a világ megújhodásában a múlt szomorúságait, fölrázták ezt a várost is, amely a legmélyebben szeret aludni s amely a legnehezebben tud ébredni. Tegnap, a történelem csütörtöke, a sord Nemzeti Tanács utasítására a főkapitány a következő rendeletet adta ki: A Nemzeti Tanács, illetőleg a város polgármesterének rendelete értelmében további intézkedésig aváros egész területén a szeszes italok kimérése betiltatott. Utasítom a rendőrséget, hogy a kizárólag italméréssel foglalkozó üzleteket azonnal zárassák be, vendéglők, kávéházak a záróra korlátain belül nyitva maradhatnak, de szeszes italokat ki nem szolgálhatnak. Az élelmet kiszolgáltató vendéglők, kávéházak, cukrászdák, bodegák, tejcsarnokok zárórája esti 10 óra, a két vasúti állomástól a nagykörútig terjedő területen az élelmet kiszolgáló üzletek zárórája esti 8 óra, a nagykörúton belüli részen ugyanezen természetű üzletek zárórája esti 10 óra, a két vasúti vendéglő állandóan nyitva maradhat, szeszes italok azonban semmiféle alakban sehol ki nem szolgáltathatók, még utcai kérésül sem. A katonai kantinokra nézve a Katonai Tanács hasonlóan intézkedett. Aki pedig a tilalom ellenére is szeszes italt szolgáltat ki, annak italkészletét a rendőrséggel és a pénzügyigazgatósággal azonnal elkoboztatják. radalom igazi, első napja fölviharozta itt is a lelkesedés tüzét és a parázsból nemes láng sarjadt, amely perzselően tündökölt az ég felé. A délelőtt folyamán a bizonytalanság nyugtalanító érzése hatott a keblekre és az emberek vérmérsékletükhöz, elveikhez és merészségükhöz képest igyekeztek kivenni részüket a történések sorozatából. Először a városháza katlanjában forrtak a kedélyek és amikor langymeleg vérmérsékletű, hivatalosan komolykodó tisztviselők most nem bírtak ellentállani a kísértésnek és megpróbálták egyszer hangosan függetlenségi magyarnak, haladó, gondolkodó embereinek vallani magukat. Legelsőnek a rendőrtisztek súgtak össze és örömmel állapították meg, hogy alig akad köztük valaki, aki nem azt a nézetet vallaná, hogy csatlakozni kell a Nemzeti Tanácshoz. Aki akadt volna, az is jónak látta, hogy különvéleményét elhallgassa. Sőt, amikor Szalay József dr. főkapitány elé vonultak Dreyer József dr. a rendőrök szószólója előadta a tisztikar és legénység határozatát, a főkapitány igy szólt nem kis meglepetésre: — Tudomásul veszem azzal, hogy én is csatlakozom. A rendőrség állásfoglalásával kapcsolatban azután gyorsan következtek be a városházán az események, amelyekről már részben tegnap is beszámoltunk. Ugyancsak a délelőtt történt még meg, hogy a katonaság is megalakította a Katona Tanácsot, amely ekkor a hivatalosan kijelölt Fülöpp Artur altábornagy vezetésével alakult meg. Hogy a történelmi nap ne múljon el a Magyarországon eléggé megszokott politikai furfangosságok sima, meggyőződés nélküli pálfordulásával, erről gondoskodott a szociáldemokrata párt, amely a délelőtt folyamán elhatározta, hogy a nap jelentő- Intézkedések a rend fentartására. Szeged népének történelmi napja. Halottak napján. Ködös, szürke, szomorú, sirkoszoruk illatával telt levegő. A temetőbe vezető szomorú után sok, sok gyászruhás, síró ember, asszony, gyerek... Halottak napja van s mindenki igyekszik, hogy kedves, sokszor megsiratott halottjának legalább egy szál virágot vigyen s egy imát mondjon a sírjánál... legalább egyet! De azt is csak úgy, ha tud —mert hisz a fájdalom, sz irtózatos, a szörnyű fájdalom, amely vasmarokkal tépi, marcangolja a szívünket, ott, annál a kis halomnál, amely eltakarja örökre tőlünk azt, akit oly nagyon szerettünk, akiért annyit imádkoztunk s akit az Isten mégis elszakított tőlünk, talán éppen akkor, amikor legboldogabb lett volna ... ott, annál a kis halomnál a fájdalomtól bénuló agy megtagadja a szolgálatot.. . Ködös, szomorú uh Gyász fátyolokat lobogtat a szél, a halál lobogóját. Sokan útra keltek a temető felé s viszik szivük mélyén a soha be nem hegyedő sebet... Jajszó .. . sóhaj hangzik össze-vissza. Ura keltek a hívők, hogy könnyből harmatos virággal díszítsék föl annak sírját, akinek halála örökös gyászban, örök fájdalomban hagyta őket, az itthon maradottakat. .. ... Oh, hogy az emberi szív mennyit elbír, hogy nem szakad meg akkor, amidőn sírba tenni látja azt, aki a legkedvesebb, legdrágább volt neki a földön, akit még tegnap szépnek, mosolygónak látott s aki ma már itt fekszik elötte hidegen, mereven, holtan ... a szemei lehunyva ... az ajka örökre lezárva . . . Ő már boldog, ő már nem érez semmi fájdalmat; de mi, akiket itthagyott, akik félőrülten a fájdalomtól, a porig sújtva kénytelenek vagyunk végigvánszorogni az élet göröngyös útjain, roskadozva a a vállunkra nehezedő súlyos kereszt alatt, amíg eljutunk oda, ahol már ő a nyugalom, a béke honában mély sírja ölén pihen. Oh hányszor fog még addig a mi szívünk a megszakadásig fájni ő érte ! Ő érte, akit annyira, annyira szerettünk . . . Halottak napja van ... Én is a temetőbe megyek . . . Égő viaszgyertya füstjével virágillat vegyül... De a siralom, a jajszó, a sóhaj közt fölhangzik a vidám kacaj is .... Azok, akik ott kacagnak és selymeiket suhogtatják, bezzeg nem tudják, mi a fájdalom. — A szokásnak hódolva gyönyörű koszorút helyeztek halottjuk remekül kivilágított sírjára. — Nekem azonban úgy tetszik, hogy az egész temetőben a legszegényebb halott az, amelynek koszorúja, márványkeresztje csodaszép, de megsiratva az igaz fájdalom könnyével nincs, mint az a ,hozzám közel levő néma halott, kinek egyszerű fakeresztjére szivettépő zokogással borul az édesanya, úgy kérvén vissza a földtől hangos jajszóval az ő jóságos, drága fiát. A szél könyörtelenül tépi, szaggatja az özvegy gyászfátyolát, kuszálja ősz haját. De az anya nem érzi, nem bánja, csak sír és beszél a fiához, mintha élne, mintha hallaná. Szegény édesanya fölneveli a fiát nehéz, nagy küzdelmekkel s amidőn fáradságának gyümölcsében gyönyörködhetne, amidőn a gyermekből férfi lett, kiragadja a halál öreg édesanyja szerető karjaiból. Szegény öregasszony azért most is a fiáért küzd. Elgyöngült karjaival dolgozik, egész évben éhezik, fázik, csakhogy halottak napján koszorút hozhasson a fiának, hogy néhány szál gyertyát égethessen a sírján. A szegény öregasszony könyye hull, hull a fia sírjára; hulló könnyei eloltják azt a néhány szál olcsócska gyertyát, de szegény öregasszony nem veszi észre, csak zokog tovább. Az én szívem is úgy fáj, a megszakadásig fáj — hiszen az a kis halom, amelyre az anya borul, kisírni lelke emésztő fájdalmát, nekem is oly drága halottat takar. Oly szép, oly ifjú, oly reményteljes élet van itt elhantolva. Szülő öröme, reménye, büszkesége, nekem az igazi jó barát. De a halál, a kegyetlen halál nem néz, nem kimél senkit sem, csak rabol, pusztít s nem hagy nekünk mást, csak azt a kis dombot, amelyre ráborulhatunk fájdalmunkat kisírni . . . Halottak napja van . . . Szürke ködben varjúsereg károg a temető fölött. A virágillattal terhes levegőben nehéz, fájó sóhajok repülnek föl-föl az egekhez, vigaszt, enyhülést kérni arra a sebre, amire ebben az életben, itt a földön hasztalan keresünk gyógyírt . . . A novemberi szél dúdolva nyargal át a temetőn, rázza a levéltelen fákat, tépi a gyászfátyolokat, lobogtatja a gyertya lángját, kísértetiesen világítva meg a temető utján kétoldalt ülő koldusok előrenyujtott sovány, aszott kezeit. És mi ráborulunk a sírra, amely eltakarja, elzárja tőlünk azt, aki drága, oly végtelenül kedves volt szivünknek s akinek eltávozásával oly mély, soha ebben az életben be nem tölthető úr maradt ... És ráborulva kedves halottunk sírjára, hull, hull az igaz fájdalom könnye s vájjon az a jó, az az édesanyját annyira szerető fiú ott lent a koporsójában, néma mozdulatlanságában, megérzi-e édesanyjának sírjára hulló forró könynyeit? És hull... hull a könny, sóhajt, jajszót hord szerte a szél. Halottak napja van!.. Tóth Béla dr.