Szeged és Vidéke, 1918. december (17. évfolyam, 270-292. szám)

1918-12-02 / 270. szám

1918 decmber 2 ig ír­tt KÉEÉ. A szegedi magánalkalmazottak nagygyű­lése.­ ­ Megalakították a Magánalkalmazotti Szakszervezetek Országos Egyesülésének helyi csoportját.­­ A magántisztviselők és kereske­delmi alkalmazottak impozáns soka­sága gyűlt össze vasárnap délután a városháza közgyűlési termében, hogy a már délelőtt megalakított országos szövetségek helyi szakszer­vezeteit egy közös blokkban egyesítse. A jelenlevők zsúfolásig megtöltöt­ték a közgyűlési termet és sorukban nemcsak tisztviselők, hanem más társadalmi osztályok munkás tagjai és egyesületek, testületek képviselői is részt vettek. Ajtai Dezső, a föloszlott Magán­tisztviselők Egyesületének volt el­nöke nyitotta meg lendületes be­széddel az ülést és fölkérte Schna­bel Mórt, a Magánalkalmazotti Szak­­szervezetek Országos Egyesülésének­ központi megbízottját, hogy előter­jesztéseit tegye meg. Schnabel Mór ismertette a leg­utóbbi eseményeket, amelyek sze­rint a nyolc országos szövetség, köztük a Magántisztviselők Országos Szövetsége, a Magántisztviselők és Kereskedelmi Alkalmazottak Orszá­gos Szövetsége, a Pénzintézeti Tiszt­viselők Országos Egyesülete, a Biz­tosítási Tisztviselők Országos Szö­vetsége, a Kereskedelmi Alkalma­zottak Országos Szövetsége stb., a szociáldemokrata párt keretén belül egy közös bio­­kban tömörültek és megalakították a Magánalkalmazotti Szakszervezetek Országos Egyesülé­sét. Ez az egyesülés hivatott meg­­véden­i a most már osztályöntudatos alapon szervezkedett magánalkalma­zottak érdekeit. Ebben a blokkban ma, megalakulásának első napjaiban már 450 OCO magántisztviselő és kereskedelmi alkalmazott tömörül. Előadta Schnabel, hogy a szegedi Magántisztviselők Egyesülete a dél­előtti közgyűlésén kimondta, hogy alapszabályszerű működését beszün­teti és a közgyűlésen szokatlanul nagyszámban megjelent magántiszt­viselők nyomban megalakították a Magántisztviselők Országos Szövet­ségének, a Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesületének és a Bizto­­sítási Tisztviselők Országos Szövet­ségének helyi csoportjait. Indít­ványozta, hogy egyelőre ezekből a szakszervezetekből alakítsák meg­ a Magánalkalmazotti szakszervezetek országos egyesülésének szegedi cso­portját. Idősb Herczeg István biztosítási tisztviselő, mint a Biztosítási Tiszt­viselők Országos Szövetsége helyi csoporta­inak elnöke bejelenti cso­portjának csatlakozását és kiemeli, hogy a fővárosban az osztályöntuda­­to­s alapon való szervezettségnek kö­szönhetik a biztosítási tisztviselők, hogy azokat az eredményeket, ame­lyek közismertek, ki tudták maguk­énak vívni. Gábor Arnold, a Pénzintézeti tiszt­viselők országos egyesülete helyi csoportjának, Kiss Nándor a Magán­tisztviselők országos szövetsége helyi csoportjának csatlakozását jelenti be. Ezután Schnabel Mór előterjesz­tésére az egyes szakosztályoknak, a bizto­n­­ág­i, pénzintézeti, magán- és nőtisztviselő szakosztályoknak, to­vábbá a kereskedelmi alkalmazottak szakosztályának vezetőségéből az egyesülés összvezetőségét, egyhangú lelkesedéssel, a nagygyűlés a követ­kezőképpen választotta meg: Elnök: Herczeg István. Alelnökök: Kiss Nándor, Erdélyi Jenőné, idb. Herczeg István, Vértes József. Fő­titkár : Schnabel Mór. Titkár: Preray Lajos, Weisz Józsa, Kovács József. Jegyző : Rákosi Margit, Szabó József, Ferenczy Juliska. Főpénztáros : Gábor Arnold. Ügyész: Kállai Emil dr. Ellenőr: Danner János, Berényi Nán­dor. Háznagy : Kárpáti József, Be­rényi Árpád. Főkönyvtáros: Gelléri Andor. Könyvtáros: Hechtl Dénes. Választottak még ezenkívül húsz tagból álló választmányt. A választás után Herczeg István elnök, a Szeged és Vidéke felelős szerkesztője, a maga és a tisztikar nevében megköszönte a bizalmat, majd többek közt a következőket mondotta: Tisztelt nagygyűlés! Amikor né­hány héttel ezelőtt a forradalom tüzes lavinája öntötte el a világot és a felszabadult vágyak orkánja zúgott át a magyar glóbuson is, a kiváltságos társadalmi osztályok képviselői és tagjai megreszkettek puha kényelmű fészkükben, mert nem tudták, hogy mi fog kibontakozni a khaotikus hangzavarból. Érezték és sejtették, hogy nem maradhat többé senki a jogtalanság görnyesztő bék­lyóiban, tudták, hogy jönni kell most már a nagy történelmi evolú­ciónak, amely a tudományos igaz­ságok kérlelheteten szigorával új világot követel a pusztulás helyén. Amikor az utca forrongott, ami­kor a lelkesedés palotákat megrázó éljenkiáltás ciklonját rengette végig, akkor a sápadt arcú emberek, ezrek és milliók nyomorának irányítói vi­lágosságot éreztek maguk körül. Világosságot, amelyből földerült, hogy olyan embereket nevelni, akik szegénységre vannak kárh­oztatva annyi, mint kíméletlenné tenni őket. Akkor belátták, hogy a szegénység az a nyitott szájú irgalmatlan pokol, amely ott tátong a civilizáció háta mögött és meg tudták érteni, hogy a legkiáltóbb társadalmi egyenlőt­lenség alapjára olyan politikai intéz­ményeket építeni, amelyek értel­mében elméletileg minden ember egyenlő, annyi, mint üszköt vetni a lőporos hordóra. S akkor azt han­goztatták, hogy összeharácsolt va­gyonuk fölöslegét, pénzüket, porté­kájukat, földjüket, mindent szívesen odaadnak. De mikor elült a zaj, amikor a szabadság mámorától csillogó sze­mek lezárultak és a forradalmi na­pok színpompáját ismét a munka és a robot szürke hétköznapjai követték, amikor a fölszabadult emberek, az elnyomott osztályok öntudatra ébredt katonái a forradalmi vívmányokat a szervező eszme és a termékenyítő jó­zan gondolat segítségével akarták gyümölcsöztetni, akkor a sápadt gő­gösök arca ismét kipirult, vékony reszkető ujjuk ökölbe szorult és most már megint azt mondják: semmit sem engedünk, semmit sem adunk. Schaeffle mondja, hogy a mély átalakulások nem jöhetnek hirtelenül és a hirtelen jött átalakulások nem lehetnek mélyek. A mostani időkre vonatkoztatva ennél szomorúbb igaz­ságot alig mondjak. Hogy az át­­alakulás­ tényleg még nem mély, ezt mindenki érezi. A forradalmi­­ vívmányokat megtámadni egyelőre­­ még senki sem meri, de a szervező eszmét, a termékenyítő gondolatot azonban sok helyen már kompro­mittálni szeretnék. — A magyar forradalom, mint bizonyára jól tudják, nem volt osztály­forradalom, hanem nemzeti forradalom. Forradalom volt a bé­kéért, az örök emberi jogokért, a nemzeti lét megóvásáért és a szabad népek boldogulásáért. És a magyar forradalom föllángolásában, a világ többi népeihez való kapcsolatba hozásában és végül a diadalra jut­tatásában legnagyobb része azn­ak a hatalmas szellemi folyamatnak van, amelyet úgy neveznek, hogy szociá­­lizmus. A szociálizmus az a hatal­mas­­ szellemi folyamat, vágyak és eszm­ék fejlődése, amely az emberi társadalom új, jobb és igazságosabb alapokon való újjászervezését tervezi. A beszéde további során foglal­kozott Herczeg azokkal a rémítge­­tésekkel, amelyekkel a polgári poli­tikai pártok a szellemi munkásokat szere­nék távoltartani a szociáldemo­kratáktól. Elsősorban legalkalmasabb­nak találják erre a bolsevikizmus szerepeltetését. A bolsevikizmus nem más, mint a szociáldemokrata párt egy frakciójának törekvése, amely orthodox Marxista lévén, az ipari munkásság diktatúráját szeretné megvalósítani. Csak Oroszországban tudott eddig az a frakció többségre jutni s ezért lett a neve bolsevik­ (többségi). A szociáldemokrata pár­tokban azonban a legtöbb elem nem áll már az orthodox marxizmus alapján, hanem, átrevidiálván ezt Mesmer, Ratzenhoffen, Lester Ward, Wells, Henry George, Lombart, Vanderwelde és több neves szocia­­lista és szociológus új ideológiái szerint a társadalmi átalakulást min­den dolgos ember egyenjogos másán akarja kezdeni. De még ezeknek a tényeknek ellenére is szembe lehet nézni azzal a mumussal, amelyet a bolsevikizmus képében festenek a falra. A polgári politikai pártoknak ed­dig nem volt kifogásuk a kiváltságos társadalmi osztályok uralma, az abszolút kisebbségi diktatúra ellen, az ipari munkásság diktatúrájától azonban reszketnek. A szóló, ha már diktatúráról van szó, sokkal szívesebben látja a produktív mun­kát végező, hatalmas számú, dolgos ipari munkásság diktatúráját, mint a semmittevő, mások munkáján élős­ködő, kiváltságos kenyék diktatúráját. (taps és éljenzés.) Beszéde további során Herczeg rátért arra a kifogásra is, amelyet szintén igen gyakran hoznak föl a szocializmus ellen, hogy a szocialista államban a termelés kisebb lesz, dolgozni sokan nem fognak, mert megélhetésüket könnyen megtalál­hatják és mások rovására meg nem gazdagodhatnak. Erre vonatkozólag a következőket mondja: — A munka leginkább magáért a munkáért folyik. Az ambíció, a he­lyeslés utáni vágy az az érzet, amely felebarátaink tiszteletének, csodála­tának, vagy rokonszenvének meg­egyezésére ösztönöz. „Ez vezeti a vesztett reményt, ez lobogtatja a hal­vány tudós lámpáját, ez készteti az embereket küzdelemre, erőfeszítésre, munkára, halálra. Ez emelte a pira­misokat és gyújtotta föl az efezusi templomot.“ Hogy munkára nem­csak a kapzsiság ösztönöz és nem a hatalmi vágy, ez könnyen meg­állapítható. Ha így lenne, akkor azok dolgoznának legtöbbet, akik a leg­kapzsibbak és azoknak lett volna kezükben a hatalom, akik legtöbbet dolgoztak. (Igaz, úgy van !) Beszélt még a szónok a kommu­nizmusról, a kollektivizmusról, a dol­gozó nők jogáról és azok politikai elhelyezkedéséről, a tisztviselők spe­ciális helyzetéről és helyes szervez­kedéséről. Majd így fejezte be szavait: — Talán a legelső szociálist­, Ézsaiás próféta mondotta, hogy a kis vesszőszál helyébe növekedik a jegenyefa és a '­szelid bogáncskoló helyébe növekedik a mii­tus. Remé­lem, hogy az összetartás lesz az a vesszőszál, amelyből az öntudatos dolgozó emberiség dereka jegenye­fává növekedik és a bogáncskoró helyett, amit eddig nekünk oda­vetettek, jegenyefává növekedve a korrupció vénes szennyezett homlo­káról lerántjuk a mirtust, hogy egy érckolosszusra helyezzük, amely a jogon és munkán fölépülő új társa­dalom diadalát szimbolizálja. (Taps) Ezután Rákosi Margit emelkedett szólásra. A dicsőséges forradalom — mondotta — a dolgozó nőket két­szeresen szabadította föl. Fölszaba­dultunk és kivívtuk emberi jogainkat mint nők és birtokába jutottunk min­den jognak és eszköznek, amellyel a dolgozó ember érdekeit sikeresen megvédhetjük. A négy és fél évig dúló világháború minden nyomorúsága hatványozottan sújtotta a „polgári osztály“ dolgozó nőinek legértéke­sebb rétegét, a nőtisztviselőket. Alig hogy megküzdöttek családi és társa­dalmi előítéleteikkel, a világrengés folytán mindig erősebben sodródtak a proletáriátus felé. Voltak, akik küz­döttek ellene, voltak, akik öntudat­lanul sodródtak a proletárság kapu­jáig és csak itt ébredtek öntudatra. Voltak azonban nagy számmal, akik öntudatosan indultak el pályájukon és­­ültek, szenvedtek, tanultak és tanítottak, amíg a győzedelmes, virá­gos forradalom a kiváltságos társa­dalmi osztály bilinc­e alól az igaz­ság és a jog eszméjével megadta a fölismerés és a nyílt állásfoglalás le­hetőségét. Igaz, hogy bár a polgári társada­lom nevelésében és kultúrigényeiben nőttünk föl, azonban az életsandard­­hoz legszükségesebb anyagi eszközök sem állottak rendelkezésre, megdőlt tehát az a hazug frazeológia, hogy a nőtisztviselőknek a polgári osztály mellett és a kapitalizmus oltalma alatt van a helyük. A szociáldemokrata elvek fogják megvalósítani azt az ideális államot, amelyben minden említi becsületes­­munkája után megkapja a mesélelti ellenértéket és minden ember számára biztosítva lesz a szabad, boldog, kulturemberhez méltó élet. Rákosi Margit nagy tetszéssel fogadott beszéde után a szociálde­mokrata párt egyik népszerű titkára, Wallisch Kálmán beszélt. A program beszédét már Herczeg István elnök elmondta. Ezután sűrűn fogunk találkozni, — úgymond — hogy megbeszéljük, hogyan akarjuk mi a jövő államot megalkotni. Az a szak­­szervezet, amelyhez önök ma csatla­koztak 14.700 munkást foglal magá­ban Szegeden. Mint idősebb testvér a fiatalabb­­nak, úgy ő is kötelességének tartja, hogy mint idősebb elvtárs a fiatalabb elvtársaknak néhány tanácsot adjon. A szociáldemokraták azért érhették el azt a nagy eredményt, mert azt, ami a szívük mélyén feküdt, egye­nesen, nyíltan kimondották, tekintet nélkül arra, tetszik-e az valakinek, vagy nem. Azért szervezkedtünk, hogy azt tegyük, amit jónak látunk. A szociáldemokratának kötelessége.

Next