Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1853
Paedagogiai jegyzetek. ii. Mon hálás, melyet mult tanévi szerény paedagogiai jegyzeteim itt ott eszközlenek, indíta jelen azok folytatására, méltánylani akarván a figyelmet. Nem magamért teszem e nem tálsas minden fáradság nélküli munkát, hanem azokért, kik még a nevelés tágas mezején vagy sem, vagy csak kevés tapasztalatot gyűjthetének és azokért, kik lelkiismeretes vezettetéseket felhasználandók magukon a nagyszerű munkát bevégeztetni kényszerülvek. Sokat foglaltak rövid kivonat mellett is jegyzeteim magukban, melyek elvitázhatlanul sokat használhatandnak a tapasztalatlanoknak. Fő volt, mi kiemeltetett, a tanító ügyessége, melyet minden tanárnak minden alkalommal kifejteni első kötelessége. Ezen alapszik azon indok, mely tanulóban az igyekezetet felkeltse, azt lehetőképen folytassa, gyakorolja. Négy ily indokot ismerünk a tanulóban a tudományok felkeltésére nézve: a tantárgy iránti szeretetet, a kötelesség érzetét, kilátást vagy reményt a jutalomra s a büntetéstőli félelmet. Az elsőt csak a kitűnő tehetségek igazolják, nemes indulatnak a másodikát. És e két indokot a tanító csak ápolhatja és fentarthatja, de nem adhatja, sem bele nem öntheti a tanulóba. A két végső pedig, t. i. a jutalom és büntetés sokra nézve emeltyű. A szigor erkölcsüek és túlszerető emberbarátok mindkettőt örömest száműznék, de a tanintézetek legnagyobb része rég elismerve gyakorolja azokat kimaradhatlan szükségességük miatt, mikép az elsőre vonatkozólag azt sok helyütt az évenkénti jutalomosztás léte tanúsítja. De e jutalom jelentősége felett a vélemények és az alkalmazni szokott gyakorlat igen különbözők. Egyik tanár megfoghatóvá tenni igyekszik tanítványa előtt azt, miszerint tulajdonképi megjutalmazása nem p. a könyv anyagi birtokában áll, hanem azon tiszteletben, melyet azáltal magának kivívni szerencsés volt. Ez a megjutalmazottban sokszor büszkeséget és mások megvetését, többekben nem ritkán irigységet támaszt, míg néhány épen közönyösen veszi az egész megkülönböztetést. Én örömest beleegyezem a kitűnő tanulónak méltányos jutalomosztásába, de nem egészen a nyilvános a megtisztelésbe, kivált ha az nem épen érdemlegesen szolgáltatik ki. Hogy a kiosztásbani tévedések mennyi bajt okoznak az érdekletteknek, volt alkalmam tapasztalni. — Egy időben egy anya, ki, mint minden szülő, ürülvén fia igyekezetének, hozzám jő anélkül, hogy ügye csak távolról is érdekelna, s elembe adá panaszát, mikép fia ép azon tantárgyból, melyet legnagyobb buzgalommal űzött s társai közt abban hozzá foghatót nem hallott, a jutalomtól elesett. Én, ki még közvetve sem állok a fiúval viszonyban, az anyát vigasztalandó, mondám neki: ne aggódnék a csekély jutalmon, hanem nyugodnék meg abban, hogy fia azon tantárgyból a legjobb. És meghívására elmenék vele a próbatételre, s történik, mikép a jutalomra kitűzött ifjú a feladott tárgyat — a mennyiségtanból — sokkal kevésbbé tudá megfejteni, semhogy a számára fentartott jutalmat megérdemelhette vol lse