Állami Főreál iskola, Szeged, 1890

Hogy mi a nyelvtanítás czélja, azt látszólag könnyű szerrel mondhatjuk meg. Az idegen nyelv elsajátítása lehetőleg oly mértékben, mint a­melyben anyanyel­vünket bírjuk. Tehát oly mélyreható értelme, oly könnyű, biztos kezelése szóban és írásban, mint a­milyent anyanyelvünkben szoktunk elérni. Ez utóbbiban való jártasság az ideál, melyet amabban megközelíteni törekedjünk. Mikor bírjuk nyelvünket teljes hatalmunkban? Ez volna tehát az első kérdés, melyre meg kellene felelni, ha az idegen nyelv megtanulására irányadó mértéket keresünk. És e kérdésnél akadunk meg legelőször. A nyelv lélektana még vajúdó tudomány, mely különösen a beszéd bonyodalmas psycho­­physiologikus folyamatát még kellően föl nem derítette. Mennyi része van benne az öntudatlan szellemi működésnek, a reproduk­­czió és analógia szellemi mechanismusának és mennyi a nyelvformák tudatos használatának, — eldöntetlen kérdés, a­mit a különböző paedagógiai irányok ügyesen tudnak javukra használni, majd az egyik, majd a másik elemnek tulajdonítván nagyobb fontosságot. Nem szükséges fejtegetni, hogy a­míg az anyanyelvnek lélektanát tökéletesen nem ismerjük, az idegen nyelv elsajátítása oly czél marad, mely felé a sötétben, találomra eltapogatózhatunk, de az eszközök és utak pontos megválogatásáról le kell mondanunk. A­míg biztonsággal meg nem tudjuk mondani, hogyan tanulja meg a gyermek a maga anyanyelvét, adósoknak kell maradnunk a másik kérdésre is, hogyan tanulja meg növendékünk az idegen beszédet. A nyelvanyagot illetőleg, mely a nyelvhasználat substrátumát képezi, tudjuk ugyan, hogy annyiféle, a­hány a nyelv. Minden nép saját lelki életét tükrözteti benne és a­mennyire különböző a népek szelleme, annyira más a nyelvük. De e különbségeket sem a népek, sem a nyelvek lélektanára nézve még nem állapíthatók meg oly tudományos pontossággal, hogy a nyelvtanítás belőle tanulságot meríthessen eljárására nézve. Nem talál útbaigazítást arra, hogyan érje el egy sokat hangoztatott czélját: bevezetni a tanulót az idegen nép és nyelv szellemébe és összevetni emezt a saját nemzete és anyanyelve szellemével. Általánosságban lebegünk tehát, midőn a mélyebb értelemben vett nyelvismeretről, nyelvtudásról beszélünk; általános tehát kétség kívül az is, a­mit a mélyebb értelemben vett nyelvtanulásról mondhatunk. Épp így vagyunk, ha lemondunk a nyelv szellemébe való mélyebb beha­tásról és megelégszünk olyan mechanizmust teremteni lelkünkben, a­minő az idegen nép lelkében működik ; ha csak új formát keresünk gondolataink kifejezésére. Itt is megoldatlan kérdések állják útunkat már az első lépésnél. Milyen viszonyba hozzuk az idegen elsajátítandó nyelvanyagot a már meglevő, lelki életünk megrögzött formájává lett, anyanyelvvel ? Gát gyanánt fog-e ez

Next