Szegedi Gyorsíró, 1923. szeptember - 1924. június (19. évfolyam, 1-10. szám)
1923-09-20 / 1-2. szám
gyorsírhatott — ez az örösit sem elégítette ki. Nem azért, mert ezen állásai mellett a gondtalan életmód nem volt számára biztosítva, sem azért, mert munkájában nem egyszer az ellenfél versenyével is kellett számolnia, hanem azért, mert tudta, hogy bármily kitűnő is legyen rendszere, az mint annyi más - a haladó idők forgásában le fog kerülni a napirendről, hacsak nem szervez rendszere szerint tan- és olvasókönyvekkel, tanfolyamokkal, írásversenyekkel egy olyan tábort, mely munkáját halála után is folytathassa. Mis különös, ez az öröme szerény anyagi viszonyai közepette is teljesült. Már Bécsben hozzáfogott ..Tanmódszerem legfőbb elve, a tanulás megkönnyítése a jelige hangoztatása mellett tankönyveinek megírásához, mely sokak előtt lehetővé tette, hogy gyorsírásával megismerkedjenek. Ugyanitt egy magyar gyorsírókört is szervezett, mely vezérlete alatt két évi működés után, Magyarország fővárosába áttelepedve, az ő elnöklete mellett, mint már magyar gyorsíró egyesület folytatta működését. Majd gyorsírási lapokat is szerkesztett rendszere érdekében. Mikor pedig a múlt évszáz hetvenes éveiben a parlamentben is elhangziik a gyorsírás iskolai tanításának szüksége, elsőnek jelentkezik gyorsírási tanítók kiképzését célzó tanfolyam megtartására oly sikerrel, hogy az eredményes tanfolyam végeztével tanítványai ezüst koszorú átnyújtásával fejezik ki háláinkat. De később is tartott tanfolyamokat, hol egyes tanintézetekben, a kereskedelmi minisztériumban, a Ludovika Akadémiában, mindenütt azzal a célzattal, hogy gyorsírását ne csak megtanítsa, hanem azt meg is kedveltesse a társadalom minden osztályában, a tanítók, a tanulók, a kereskedők, a hivatalnokok, a katonák, sőt még a nők körében is. Kis bár ezeket a tanfolyamokat jóformán díjtalanul és parlamenti szabad idején kívül a délutáni vagy esti órákban tartotta meg, azok mindig látogatottak voltak, mert belevitte azokba lelkesedésén kívül nagy szaktudását és vonzó előadását is. Folyvást küzdött a felületesség ellen nemcsak a tanításnál, hanem a lapok, tankönyvek megszerkesztésénél is és ezen küzdeleimre mintegy ránevelte hívei közül azokat is, kiket erre alkalmasoknak tartott. ■Mit szóljak a versenyírásokról? Ezeket is Markovits teremtette meg és évről-évreszemélyesen vezette. Ebből a célból, a képviselőházi háznagy engedelmével kieszközölte a képviselőház helyiségét rendesen egy vasárnagy vagy ünnepnap délutánján s ott tartotta meg a versenyeket. Erre a versenyre alkalmi szónokul felkért egy képviselőt, vagy egy más alkalmas szónokot. A versenybírálókat pedig sajátkezűleg írt levelezőlapokkal hívta meg a versenyre. S mikor úgy a szónok, mint a versenyzők együtt voltak, gyönyörrel szemlélte a verseny lefolyását az első, második és harmadik fokon. A versenyről lemaradottakat, a vagy díjat nem nyerteket továbbra is buzdította, míg a díjnyerteseknek személyesen adta át sajátjából, vagy a gyorsírás iránt érdeklődőktől erre az alkalomra juttatott aranyakat. Mi több, ugyancsak sajátjából vetette meg a versenydíj-alapot, hogy ennek kamataiból díjaztassék a versenyző abban az esetben is, ha versenydíjra adakozó nem jelentkeznék. Markovits buzgón és lelkiismeretesen szerkesztette egyesületének lapjait is. Legtöbbször maga szerkesztette és autografálta azokat az éjjeli órákban. Csak akkor, ha a műtársak között egy-egy kiváló autografálót fedezett fel, volt hajlandó az autografálást másnak is átengedni. Arra törekedett, hogy az autografált szöveg mindenkor szépen, hibátlanul jelenjék meg, mert csakis ekkor érdeklődhetik az olvasó rendszere iránt. Még a lapok külsejének kiállítása sem kerülte el figyelmét, mert arra is mindig gondot fordított. Mindezek mellett sok gondot okozott neki az egylet, a tanfolyamok, a tankönyvek és a lapok ügyeinek adminisztrálása is. Évente többször tartott egyheti üléseket, melyeken elnökölt, az ülésekről szóló tudósításokat pedig mindig közölte lapjában. A tanfolyamokról szóló statisztikai adatok is legtöbbször az ő összeállításában jelentek meg. Még a lapok címszallagolásával és bélyegzésével is törődött. A hozzáérkezett előfizetési vagy tagsági díjakról pedig naponta naplót vezetett. S ha valamelyik műtárs hozzájutott írásából tehetséges gyorsírót vélt felfedezni, azt ismeretlenül is támogatta, az ismertet pedig megfelelő álláshoz igyekezett segíteni. S ha nyáron, a parlamenti és iskolai szünetek alatt maradt is egy kevés szabad ideje, még ezen szabad ideje alatt is a műtársakkal folytatott levelezéseken kívül az évközben szerzett tapasztalatok alapján, reformtervezeteket dolgozott ki, tankönyveinek újabb kiadásait készítette el. Csak egyszer üdült igazában 1890-ben, de akkor sem megszokott s munkában eltöltött rendes nyári üdülőhelyén, hanem Münchenben, hol éppen akkor Qabelsberger szobrát leleplezték. A kegyeletes emlékezésnek ezen napjaiban teljesen felfrissült s boldognak érezte magát, hogy az emlékünnepélyen megjelenhetett. Kis ha már most végigtekintünk Markovitsnak ily sok irányú, önzetlen, izzó munkásságán, tisztán áll előttünk, mint a magyar gyorsírásnak apostola. Fegyvere nem volt más, mint a gyenge toll, vagy az egyszerű írón. De ő fegyverrel hódított, még pedig úgy, hogy azzal megigázta a söppenő szót, hogy az el ne vesszen, hanem a kultúra számára megörökíttessék. Ezt hirdetik a Selmecbányai házba 1908. év nyarán beillesztett színes márványtábláról leragyogó következő sorok is: „Hirdesse ez emlékkő Markovits Ivánnak, a magyar gyorsírás apostolának érdemeit és