Szegedi Híradó, 1861 (3. évfolyam, 24-103. szám)
1861-10-09 / 80. szám
80-ik szám. Megjelenik: Betenkiút kétszer, szerdán és szombaton reggel. Szerkesztői iroda: Széchenyi-tér, Pfann-ház, első emelet. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Szerdán, október 9-én 1861. Harmadik évfolyam. Előfizetési föltételek. Vidékre postán és Szegeden kázhozhordással: Egész évre 8 frt, — félévre 4 frt, — évnegyedre 2 frt osztr. ért. Helyben elvitetve a kiadó-hivatalból: Egész évre 6 frt, — félévre 3 frt, — évnegyedre 1 frt 60 kr. osztr. ért. Egyes számára 8 ujkr. Hirdetések: Az öthasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. kétszerinél 6 ujkr., többszörinél 5 ujkr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 ujkr. A nyilttérben a háromhasábos petitsor igtatási díja 20 ujkr. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez cimezendők. A szegedi tanyaiskolák. Hogy a magát civilizálónkul feltolt Németország bérfirkászai már évtizedek előtt annyi badarságot, oly sok sületlenséget összeirkáltak rólunk, nem csodálkozunk, mert hisz ő előttük hazánk tökéletesen „terra incognita“ volt, amelyet csak egyedül a puszták s az ezeken szereplő zsivány- s betyárbandák mesés híréből ismerőnek, de hogy a jelenlegi alkotmányos (?) államminiszter oly járatlanságot áruljon el a status tudományokhoz tartozó közügyek s oktatás ismeretében , azt valóban csak szavai után kell elhinnünk. Schmerling úr ugyanis az augustus 30-án mondott s az absolutismus aranykorát dicsőítő beszédében a többi közt neki fog az egykori hatalmas civilisátor Thun gr. magasztalásának is, s róla ezeket mondja: „Az urak házának egy tisztelt tagja e tekintetben (t. i. az oktatás terén) határozott érdemeket szerzett magának“, s hogy ez állítását bebizonyítsa, felhozza , miszerint alatta „az oktatás lángja oly vidékekre is elvitetett, ahol előbb a kereszténységet is alig ismerték.“ Hogy minő vidékeket ért a miniszter úr a barbarismus vastag ködfellegében szunnyadozó vidékek alatt, azt beszédének hason szellemű folytatása nyilván elárulja. „Ha Thun miniszter — mondám — a pusztai iskoláknál egyebet nem hond«, már csak ez által is valódi érdemeket szerzett volna magának minden hazafias magyar elismerésére.“ Valóban, ha a rájksztár baloldalának elfogultságával birnánk : a föntebbi szavakat aligha mi is meg nem tapsolnák; de mivel nem tartozunk azok közé, kik mindenre, mi miniszteri ajkakról jó, ex offo életnélküli „hoch“ot mondanak, hozzá akarunk mi is egy kissé, e bennünket különösen érdeklő s a magyar nemzet fogékonyságát, józanságát és az ősök becsületét sértő elferdítéshez szólam, s nyilván kimondjuk, miszerint az államminiszter úr beszédének föntebbi része távol jár az igazságtól, mint azt a szegedi tanyák s az azok közt régenálló kápolnák s tanyaiskolák részrehajlatlan története eléggé igazolja. Lássuk tehát, mennyiben volt igaza a miniszter úrnak. A török iga alól felszabadult Szeged vidéke sokáig tetszhalottként, élettelenül feküdt; pusztái — melyek alsó- s felsőváros felöl 13 mértföldnyire terjednek — még 1715-ben is, midőn t. i. Szeged a szabad királyi városok sorába igtattatok, legnagyobbrészt lakatlanok, elhagyottak voltak; parlagon hevertek, s miként a török világ alatt is, egész a Dunáig egyedül csak legelőül használtattak ; miért is ez időben rajtok egyetlen házat vagy lakhelyet sem lehetett látni, kivéve azon néhány sátort, melyeket a nyájaikat legeltető pásztorok ittott felütöttek. A nép száján élő hagyomány mondja , miszerint Mária Terézia azon időben, midőn a városra birtokadót rótt, egyszersmind rajok parancsolt a lakosokra is, és pedig 25 hot büntetés alatt, miszerint kiki közölük városi birtokához aránylag a parlagon heverő pusztákból földet vállaljon el, hogy így adója megfizetésére képes legyen. Azonban a földmivelés még e rendelet folytán sem mehetett sokra a szegedi pusztákon. Ugyanis a nép attól tartván, nehogy adója a megtermő gabona hasznát felülmúlja, csak igen csekély földterületet vállalt el, melyre azután házat építeni — a földnek megfelelő rövid dologidő miatt — fölöslegesnek tartván, a mezei munkát végező férfiak — ekkor még a nők nem tartózkodtak künn — nyáron által sátorok alatt laktak, télre pedig ismét visszahúzódtak a városba, s csak azon cselédeket hagyták künn, kiket nyájaikhoz legeltetőkül vagy felvigyázókul fogadtak. Azon kevesek közé, kik a szegedi pusztákon mindjárt kezdetben házzal (tanya) bírtak, mindenekelőtt a t. piarista atyák sorozandók, kiknek érdemteljes rectora s egyszersmind a szeged-sz.-dömei egyház plebánusi helyettese, ft. Kónya Kristóf 1769-ben engedélyt kért a Szombathelyen székelő esztergomi érseki helyettes, Bányai Lászlótól egy, a tanyájukon fölépítendő kápolnára, mit az 1770. évi január 6-án átküldött levélben*) meg is nyert. Kápolnául, mint mondják, egy ugyanott épített ház egyik szobája szolgált, melynek jóllehet további történetén és viszontagságain, valamint azon is, hogy mondattak-e ott misék s ki által — mély homály borong; azonban, hacsak következetlenségről nem akarjuk vádolni eldödeinket, teljes biztonság- s észszerűséggel állíthatjuk, hogy az a vallás alkalmas a gyakorlata miatt építtetők, s a pusztai hívek ájtatoskodási helyéül szolgált, s igy nálunk nemcsak hogy egy évtized előtt, miként Schmerling úr állítja, hanem már ezelőtt 100 évvel sem volt oly vak butaságban siülödő hely, hol még a kereszténység is alig lett volna ismeretes. (Folyt. köv.) Mélt. Danielik János alelnök beszédének töredéke a sz.-László-társulat f. évi oct. 1-jén tartott vál. ülésben. A hazai napilapok egész terjedelmében adták azon jelesbeszédet, mi lapunk szűk köre miatt csak a következő, de mégis egészet képező töredéket közöljük: olvasóinkkal: „Európa jelenlegi helyzete, nevezetesen az olasz mozgalmak természete és célja, s hazánknak ezekhezi viszonylata ismeretes, mindezt ecsetelni nem szükséges. Ami e tekintetben részemről földerítendő, az a következő kérdésben pontosul öszsze : van-e átalán a magyarnak, és különösen a kath. magyarnak valamely alapos oka, hazája javának és jövendőbeli nagyságának tekintetéből, a pápa világi hatalmának romlását és vesztét óhajtani? vagy inkább ellenkezőleg, rá nézve nem forognak-e fenn alapos indokok, hogy valamint az egész emberiségnek, úgy magának Olaszországnak, s különösen magyar hazájának szabadsága, függetlensége és integritása érdekében inkább azt kívánja, miszerint a szabad és független pápa, a szabad és független olasz népek sorában továbbra is bírja és tartsa meg trónját? E kérdésre nem oly nehéz még egy magyarnak is felelni, mint az talán a megszokott gondolkozásmód közepett, az uralkodó sympathiák álirányával szemközt,, első pillanatra látszik. Isten mentsen tőle, hogy népek és nemzetek szolgaságának, elnyomatásának szószólójává válni akarjak, de épen azért szükségképen meg kell mondanom, hogy a nemzetek és népek szabadságát és függetlenségét nem várom, nem remélem az oly mozgalomtól, melynek igazolására egyebet felhozni nem tudnak, mint a nemzetnek unificatióját, egységesítését. A történetből ugyanis tudom azt, hogy sok unificált nemzet elsatnyult, elveszett; más ellenben, mely több külön országokra oszlott, virágzott, nagy dolgokat mi vett, halhatatlan emlékeiben örökité magát. Görögország dicsősége bizonyára nem azon korban született, midőn azt macedón Fülöp egyesítő, midőn a rövid ideig tartott nagy hatalom után unificált ország odáig sülyedett, hogy bukása még csak szánakozásunkat sem gerjesztheti föl. Nem is az unificált Helvetia volt az, mely az óriás ellenében szabadságát és függetlenségét kivívta s e kis köztársaság jövendő önállóságát megállapította. A nem-unificált Olaszországban virágzottak a művészetek, mint talán soha többé nem fognak; keletkeztek emlékművek, melyek dicsősége betölti az egész világot; megszólalt egy irodalom, mely egész Európának oktatója, lelkesítője s útmutatója volt; álltak egyes respublikák, melyeknek hatalma nagyobb volt, mint talán az unificált Olaszországé, ha ugyan válhatnék ilyenné, valaha lenni fog. Az egységesítés, a nemzet hatalmának öszpontosítása érdekében sürgetett unificatio csak akkor legitim, ha azt a nemzet külön, önállólag coexistáló töredékei önmaguk, önkényt, minden erőszak nélkül hozzák létre, s érvényesítése folytán és általa más legitim, s kivált, mint a jelen esetben felsőbb rendű társadalmi jogok s érdekek meg nem sértetnek. Ellenkező uton-módon, tehát erőszakkal, mások jogai letiprásával létesített egység nem volna egyéb, mint egy nemzeti törzsnek a másik általi elnyomatása, hasonló ahoz, melyet p. Sparta követett el, midőn több szabad görög köztársaságot igája alá hajtott; vagy aminél Oroszország folyvást gyakorol, midőn a vele nemzetiségileg közel rokon lengyel népet alávettetésben tartja. Ki az azok soraiban, kik ma az olasz egységesítési törekvéseket megtapsolják, s ki helyeselné Lengyelország elnyomatását, s biztatná az oroszokat, hogy álljanak élére a szlávoknak, egyesítsék eme tengernépet egy és osztatlan nagy birodalomba? Hiszen ha a nemzeti nagyság és dicsőség, melyet unificált hatalommal elérhetni vélnek, elegendő igazolásul szolgál, hogy az ellenszegülök erőszakkal is megtörettessenek , s a cél vésett más semmi egyéb jogi érdek sem respectáltassék, úgy a szláv egységesítést még inkább, tudnillik annál nagyobb mértékben kell jogosultnak elismerni, minél nagyobb lenne azon nemzeti nagyság és hatalom, melyet az egyesített valamennyi szlávok képeznének. Világos ezekből, hogy az egységesítés csak akkor legitim, ha épen legitim, azaz, az igazságnak megsértése nélkül megy és hajtatik végre. Azt mondják ugyan, hogy Olaszországban épen így történik minden, miután az egyesítést a nemzet maga kívánja, megszavazza és hajtja végre. Az állítás nyomna valamit, ha a tény oly tisztán és kétségtelenül állana, mint azt a világgal elhitetni szeretnék. Azonban az események menete másról tanúskodik. Ha minden oly szabad, oly önkénytes nemzeti elhatározásból történik, miért kellett erőszakhoz folyamodni? Miért a nemzetközi jognak letapadásával hadüzenet nélkül neutrális fejedelmek területére rontani? Miért Nápolyt a sereg lefegyverzése, a király száműzése után is légiókkal megrakva tartani, lakosait halomra lövetni, egész városokat, falvakat elpusztítani? Átalános népszavazat kívánta és határozta el az ország egységét, mondják ők. Jól van, de miért kellett hát ezen átalános szavazatot megelőzőleg a tartományokat elfoglalni, katonákkal megrakni, ágensekkel elárasztani, az ellennyilatkozni bátrakat bebörtönözni, száműzni, elhallgattatni? Miért nem várták be, hogy az illető tartományok előbb maguk vívják ki függetlenségüket, s aztán úgy hívják meg Victor Emanuelt az egységes trónra, mint ezt tették az angolok, midőn orániai Vilmost, vagy pedig a svédek, midőn Bernadotte-ot kínálták meg egykor a királyi székkel? Ez esetben bizonyára tudtuk volna, hányadán vagyunk ezen, oly kétkedve emlegetett souverain népakarattal , holott a történtek után nem tekinthetjük az egész szavazást másnak, azon, századunkban már többször ismételt szemfényvesztésnél, melyről mit értenek épen Európa liberális férfiai, tudja az, ki p. csak Schlosser ujabbkori történeti munkáit olvasta. A népet I. Napóleon bábnak mondotta, melynek természetes tanácsadói eltávolítása vagy elnémítása után, hatalommal s pénzzel épen oda lehet vinni, hová ki akarja. Azonban Olaszország egységesítése ellen a népakarat kétes voltán kívül még más, fensőbb rendű, századok által megszentelt, a világ és emberiség keresztényszerű haladásával lényegesen öszszekötött érdektekintetek is szólanak. Bizonyára *) A levél tartalma hű fordításban ez : „Hogy atyaságod a piarista atyák pusztai birtokán kápolnát építtethessen, s azt az egyház által előirt szertartás szerint fölszentelhesse, ezennel megengedem; úgy azonban, hogy annak illő fentartásáról gondoskodva legyen.“