Szegedi Híradó, 1861 (3. évfolyam, 24-103. szám)

1861-10-09 / 80. szám

80-ik szám. Megjelenik: Betenkiút kétszer, szerdán és szombaton reggel. Szerkesztői iroda: Széchenyi-tér, Pfann-ház, első emelet. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Szerdán, október 9-én 1861. Harmadik évfolyam. Előfizetési föltételek. Vidékre postán és Szegeden kázhozhordással: Egész évre 8 frt, — félévre 4 frt, — évnegyedre 2 frt osztr. ért. Helyben elvitetve a kiadó-h­ivatalból: Egész évre 6 frt, — félévre 3 frt, — év­negyedre 1 frt 60 kr. osztr. ért. Egyes szám­ára 8 ujkr. Hirdetések: Az öth­asábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. kétszerinél 6 ujkr., többszörinél 5 ujkr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 ujkr. A nyilttérben a háromhasábos petitsor igta­­tási díja 20 ujkr. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez cimezendők. A szegedi tanyaiskolák. Hogy a magát civilizálónkul feltolt Né­metország bérfirkászai már évtizedek előtt annyi badarságot, oly sok sületlenséget összeirkáltak ró­lunk, nem csodálkozunk, mert hisz ő előttük hazánk tökéletesen „terra incognita“ volt, amelyet csak egyedül a puszták s az ezeken szereplő zsivány- s betyárbandák mesés híréből ismerőnek, de hogy a jelenlegi alkotmányos (?) államminiszter oly járat­lanságot áruljon el a status tudományokhoz tartozó közügyek s oktatás ismeretében , azt valóban csak szavai után kell­ elhinnünk. Schmerling úr ugyanis az augustus 30-án mondott s az absolutismus aranykorát dicsőítő be­szédében a többi közt neki fog az egykori hatal­mas civilisátor Thun gr. magasztalásának is, s róla ezeket mondja: „Az urak házának egy tisztelt tagja e tekintetben (t. i. az oktatás terén) határozott érdemeket szerzett ma­gának“, s hogy ez állítását bebizonyítsa, felhoz­za , miszerint alatta „az oktatás lángja oly vidékekre is elvitetett, ahol előbb a ke­reszténységet is alig ismerték.“ Hogy minő vidékeket ért a miniszter úr a barbarismus vastag ködfellegében szunnyadozó vi­dékek alatt, azt beszédének hason szellemű foly­tatása nyilván elárulja. „Ha Thun miniszter — mondá­m — a pusztai iskoláknál egyebet nem hon­d«, már csak ez által is valódi érdemeket szerzett volna magának minden hazafias magyar elismerésére.“ Valóban, ha a rájksztár baloldalának elfo­gultságával birnánk : a föntebbi szavakat aligha mi is meg nem tapsolnák; de mivel nem tartozunk azok közé, kik mindenre, mi miniszteri ajkakról jó, ex offo életnélküli „hoch“ot mondanak, hozzá akarunk mi is egy kissé, e bennünket különösen érdeklő s a magyar nemzet fogékonyságát, józan­ságát és az ősök becsületét sértő elferdítéshez szó­lam, s nyilván kimondjuk, miszerint az állammi­niszter úr beszédének föntebbi része távol jár az igazságtól, mint azt a szegedi tanyák s az azok közt rég­­enálló kápolnák s tanyaiskolák részre­­hajlatlan története eléggé igazolja. Lássuk tehát, mennyiben volt igaza a minisz­ter úrnak. A török iga alól felszabadult Szeged vidéke sokáig tetszhalottként, élettelenül feküdt; pusztái — melyek alsó- s felsőváros felöl 13 mértföldnyire terjednek — még 1715-ben is, midőn t.­ i. Szeged a szabad királyi városok sorába igtattatok, legna­gyobbrészt lakatlanok, elhagyottak voltak; parla­gon hevertek, s miként a török világ alatt is, egész a Dunáig egyedül csak legelőül használtat­tak ; miért is ez időben rajtok egyetlen házat vagy lakhelyet sem lehetett látni, kivéve azon néhány sátort, melyeket a nyájaikat legeltető pásztorok itt­­ott felütöttek. A nép száján élő hagyomány mondja , mi­szerint Mária Terézia azon időben, midőn a vá­rosra birtokadót rótt, egyszersmind rajok parancsolt a lakosokra is, és pedig 25 hot büntetés alatt, miszerint kiki közölük városi birtokához aránylag a parlagon heverő pusztákból földet vállaljon el, hogy így adója megfizetésére képes legyen. Azonban a földmivelés még e rendelet folytán sem mehetett sokra a szegedi pusztákon. Ugyanis­­ a nép attól tartván, nehogy adója a megtermő gabona hasznát felülmúlja, csak igen csekély földterületet vállalt el, melyre azután há­zat építeni — a földnek megfelelő rövid dologidő miatt — fölöslegesnek tartván, a mezei munkát végező férfiak — ekkor még a nők nem tartózkod­tak künn — nyáron által sátorok alatt laktak, télre pedig ismét visszahúzódtak a városba, s csak azon cselédeket hagyták künn, kiket nyájaikhoz legelte­­tőkül vagy felvigyázókul fogadtak. Azon kevesek közé, kik a szegedi pusztákon mindjárt kezdetben házzal (tanya) bírtak, minde­nekelőtt a t. piarista atyák sorozandók, kiknek ér­­demteljes rectora s egyszersmind a szeged-sz.-dömei egyház plebánusi helyettese, ft. Kónya Kristóf 1769-ben engedélyt kért a Szombathelyen székelő esztergomi érseki helyettes, Bányai Lászlótól egy, a tanyájukon fölépítendő kápolnára, mit az 1770. évi január 6-án átküldött levélben*) meg is nyert. Kápolnául, mint mondják, egy ugyanott épí­tett ház egyik szobája szolgált, melynek jóllehet további történetén és viszontagságain, valamint azon is, hogy mondattak-e ott misék s ki által —­ mély homály borong; azonban, hacsak következetlenség­ről nem akarjuk vádolni eldödeinket, teljes bizton­ság- s észszerűséggel állíthatjuk, hogy az a vallás alkalmas a gyakorlata miatt építtetők, s a pusztai hívek ájtatoskodási helyéül szolgált, s igy nálunk nemcsak hogy egy évtized előtt, miként Schmerling úr állítja, hanem már ezelőtt 100 évvel sem volt oly vak butaságban siülödő hely, hol még a ke­reszténység is alig lett volna ismeretes. (Folyt. köv.) Mélt. Danielik János alelnök beszédének töredéke a sz.-László-társulat f. évi oct. 1-jén tartott vál. ülésben. A hazai napilapok egész terjedelmében adták azon jeles­­beszédet, mi lapunk szűk köre miatt csak a következő, de mégis egészet képező töredéket közöljük­­: olvasóinkkal: „Európa jelenlegi helyzete, nevezetesen az olasz mozgalmak természete és célja, s hazánknak ezekhezi viszonylata ismeretes, mindezt ecsetelni nem szükséges. Ami e tekintetben részemről föl­derítendő, az a következő kérdésben pontosul ösz­­sze : van-e átalán a magyarnak, és különösen a kath. magyarnak valamely alapos oka, hazája ja­vának és jövendőbeli nagyságának tekintetéből, a pápa világi hatalmának romlását és vesztét óhajta­ni? vagy inkább ellenkezőleg, rá nézve nem forog­nak-e fenn alapos indokok, hogy valamint az egész emberiségnek, úgy magának Olaszországnak, s kü­lönösen magyar hazájának szabadsága, független­sége és integritása érdekében inkább azt kívánja, miszerint a szabad és független pápa, a szabad és független olasz népek sorában továbbra is bírja és tartsa meg trónját? E kérdésre nem oly nehéz még egy magyar­nak is felelni, mint az talán a megszokott gondol­kozásmód közepett, az uralkodó sympathiák álirá­nyával szemközt,, első pillanatra látszik. Isten mentsen tőle, hogy népek és nemzetek szolgaságának, elnyomatásának szószólójává válni akarjak, de épen azért szükségképen meg kell mondanom, hogy a nemzetek és népek szabadsá­gát és függetlenségét nem várom, nem remélem az oly mozgalomtól, melynek igazolására egyebet fel­hozni nem tudnak, mint a nemzetnek unificatióját, egységesítését. A történetből ugyanis tudom azt, hogy sok unificált nemzet elsatnyult, elveszett; más ellenben, mely több külön országokra oszlott, vi­rágzott, nagy dolgokat mi vett, halhatatlan emlékei­ben örökité magát. Görögország dicsősége bizonyára nem azon korban született, midőn azt macedón Fülöp egyesí­tő, midőn a rövid ideig tartott nagy hatalom után unificált ország odáig sülyedett, hogy bukása még csak szánakozásunkat sem gerjesztheti föl. Nem is az unificált Helvetia volt az, mely az óriás ellenében szabadságát és függetlenségét ki­vívta s e kis köztársaság jövendő önállóságát meg­állapította. A nem-unificált Olaszországban virágzottak a művészetek, mint talán soha többé nem fognak; keletkeztek emlékművek, melyek dicsősége betölti az egész világot; megszólalt egy irodalom, mely egész Európának oktatója, lelkesítője s útmutatója volt; álltak egyes respublikák, melyeknek hatalma nagyobb volt, mint talán az unificált Olaszországé, ha ugyan válhatnék ilyenné, valaha lenni fog. Az egységesítés, a nemzet hatalmának ösz­­pontosítása érdekében sürgetett unificatio csak ak­kor legitim, ha azt a nemzet külön, önállólag co­­existáló töredékei önmaguk, önkényt, minden erő­szak nélkül hozzák létre, s érvényesítése folytán és általa más legitim, s kivált, mint a jelen eset­ben felsőbb rendű társadalmi jogok s érdekek meg nem sértetnek. Ellenkező uton-módon, tehát erő­szakkal, mások jogai letiprásával létesített egység nem volna egyéb, mint egy nemzeti törzsnek a másik általi elnyomatása, hasonló ahoz, melyet p. Sparta követett el, midőn több szabad görög köz­társaságot igája alá hajtott; vagy aminél Oroszor­szág folyvást gyakorol, midőn a vele nemzetiségi­leg közel rokon lengyel népet alávettetésben tartja. Ki az azok soraiban, kik ma az olasz egy­ségesítési törekvéseket megtapsolják, s ki helye­selné Lengyelország elnyomatását, s biztatná az oroszokat, hogy álljanak élére a szlávoknak, egye­sítsék eme tengernépet egy és osztatlan nagy biro­dalomba? Hiszen ha a nemzeti nagyság és dicső­ség, melyet unificált hatalommal elérhetni vélnek, elegendő igazolásul szolgál, hogy az ellenszegülök erőszakkal is megtörettessenek , s a cél vésett más semmi egyéb jog­i érdek sem respectáltassék, úgy a szláv egységesítést még inkább, tudnillik annál nagyobb mértékben kell jogosultnak elismerni, mi­nél nagyobb lenne azon nemzeti nagyság és hata­lom, melyet az egyesített valamennyi szlávok ké­peznének. Világos ezekből, hogy az egységesítés csak akkor legitim, ha épen legitim, azaz, az igazságnak megsértése nélkül megy és hajtatik végre. Azt mondják ugyan, hogy Olaszországban épen így történik minden, miután az egyesítést a nemzet maga kívánja, megszavazza és hajtja végre. Az állítás nyomna valamit, ha a tény oly tisztán és kétségtelenül állana, mint azt a világgal elhi­tetni szeretnék. Azonban az események menete másról tanúskodik. Ha minden oly szabad, oly önkénytes nemzeti elhatározásból történik, miért kellett erőszakhoz folyamodni? Miért a nemzetközi jognak letapadásával hadüzenet nélkül neutrális fe­jedelmek területére rontani? Miért Nápolyt a se­reg lefegyverzése, a király száműzése után is lé­giókkal megrakva tartani, lakosait halomra lövetni, egész városokat, falvakat elpusztítani? Átalános népszavazat kívánta és határozta el az ország egy­ségét, mondják ők. Jól van, de miért kellett hát ezen átalános szavazatot megelőzőleg a tartományo­kat elfoglalni, katonákkal megrakni, ágensekkel elárasztani, az ellennyilatkozni bátrakat bebörtö­nözni, száműzni, elhallgattatni? Miért nem várták be, hogy az illető tartományok előbb maguk vív­ják ki függetlenségüket, s aztán úgy hívják meg Victor Emanuelt az egységes trónra, mint ezt tet­ték az angolok, midőn orániai Vilmost, vagy pedig a svédek, midőn Bernadotte-ot kínálták meg egy­kor a királyi székkel? Ez esetben bizonyára tud­tuk volna, hányadán vagyunk ezen, oly kétkedve emlegetett souverain népakarattal , holott a történ­tek után nem tekinthetjük az egész szavazást más­nak, azon, századunkban már többször ismételt szemfényvesztésnél, melyről mit értenek épen Eu­rópa liberális férfiai, tudja az, ki p. csak Schlos­ser ujabbkori történeti munkáit olvasta. A népet I. Napóleon bábnak mondotta, melynek természetes tanácsadói eltávolítása vagy elnémítása után, hata­lommal s pénzzel épen oda lehet vinni, hová ki akarja. Azonban Olaszország egységesítése ellen a népakarat kétes voltán kívül még más, fensőbb rendű, századok által megszentelt, a világ és em­beriség keresztényszerű­ haladásával lényegesen ösz­­szekötött érdektekintetek is szólanak. Bizonyára *) A levél tartalma hű fordításban ez : „Hogy atyaságod a piarista atyák pusztai birtokán kápolnát építtethessen, s azt az egyház által előirt szertartás szerint fölszentelhesse, ezennel megengedem; úgy azonban, hogy annak illő fentartásáról gondoskodva legyen.“

Next