Szegedi Híradó, 1862 (4. évfolyam, 1-104. szám)

1862-01-29 / 9. szám

Negyedik évfolyam. 9-ik szám­l. — 1862. Szerdán, január 29-én. Be Icsi dl­om­k­: Hetenkint kétszer, szerdán és szombaton reggel. Szerkesztői iroda: Sz­échenyi tér, Pfannház, első emelet. K­iadók­i Antal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Egész évre 8 frt, — félévre 4 frt, — év­negyedre 2 frt osztr. ért. Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: Egész évre 6 frt, — félévre 3 frt, — évnegyedre 1 frt 60 kr. osztr. ért. Egyes szám­ára S ujkr. Hirdetések: Az öthasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. kétszerinél 6 kr., többszörinél 5 kr. Bélyegdíj minden egyes beígtatásért 30 kr. A „Nyilttérben“ a háromhasábos petitsor igta­­tási dija 20 kr. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez cimezendők. Egy kis elmefuttatás az időről. Kevés tárgyról foly több beszéd, mint az idő­ről, pedig a bölcselők bevallják, hogy az időről okosan beszélni nem könnyű; annak csupán helyes fogalmát kikerekítni is igen bajos feladat. — Bátor gondolkodók! miért is törik fej őket olyasmin, amit a nem gondolkodó egész kényelem­mel fejt le arról a gombolyagról, amit életnek szo­kás nevezni, még­pedig mulatva egész az utolsó szálig, vagy játszva morzsol le abba a feneketlen nagy szakajtóba, amelyet semmiségnek nevez egyik, örökkévalóságnak tart a másik. — Oh boldog nem­­gondolkodás! — Mily sok főfájástól lehetnél ment, ha egyébkint nem mennél falnak; mily sok bajt mellőzhetnél, ha azt kerülni tudnád, s nem keres­néd önkint! Azonban a jó bölcselők is csak úgy, mint a nem bölcselők részint semminek, részint igen is valaminek tartják az időt. (Ahogy ki nézi a dolgokat, úgy látja, vagy véli látni azokat.) Bölcselő és bölcs között, valamint okoskodó és okos közt is vajmi nagy ám a különbség! Egyébiránt mi gondunk reá, hadd tépelődje­­nek a szőrszálhasogató tudósok az ő elvont eszmé­ikkel, ha épen abban telik kedvük; hadd vesződ­jenek avval a „crux metaphysicoruml”nak is neve­zett fogas kérdéssel : mi az idő valódi fogalma? Csak attól tarthatni mégis, hogy ha valóban az időnek semmiségében találnának megállapodni, úgy az embert is, mint az időben jelenkező lényt könnyen semmiségre kárhoztatnák, (mire bőven adtak is már példát,­ s akkor hamar kész a szám­adás : 0—0—0 így aztán tessék, ha tetszik, a semmiben semmiből és semmivel vígan időzni. — Épen al­kalmas ideje ! — Egyrészt szerencse, hogy reánk a bölcseske­­dés nyavalyája nagyobb mérvben át nem ragadt , de másrészt a bőrünkből is kibölcselni igyekvő ra­­bulistáknak hallatlanul szaporodó serege ellen vajmi szükséges volna köztünk minél több mélyelméjű bölcselő fe. Mert bizony nem lehetlen, hogy az idő és tér“ nagy fontosságú kérdését nélkülünk s ellenünk döntik el az élesen bölcselő tudorok. Idő és tér valóban nem csekély feladatú kérdéseket vetnek az országászok elé is szintúgy, mint minden öntudatos elme elé. Annak a „végtelen vonalnak“, meg annak a „mérhetlen gömbnek“ csak egy-egy arasztnyi ré­szecskéjéért is mennyi perpatvarba bonyolódnak olykor a jogvitató népek! Midőn a végtelen idő korszaki változatokban jelenkezik : örök folyama egyes hullám­zatainak megszámlálására képesíti az emberi elmét. — E hullámkák a korszakok, ezek buborékai az évek. — Mily nagy időszak csak egy év is az epedő vágynak, a türelmetlen szenvedésnek s az­­ ásí­tozó unalomnak; holott a lepergett, kivált jól hasz­nálva átélt évtizedeken oly villámgyorsan röppen át az emlékezet.­­ Mintegy meredek magasan sűrü felhőkkel ta­­karódzva borong előttünk a jövő, hova csak kíno­san küzdhet föl az epedő vágy is, s mintegy lej­­tőleg meneteles völgyben látszik mögöttünk a múlt, melyre a jelenből oly könnyedén pillantgat le az emlékezet. — S mennyit lát csak egy tekintettel is az átéltekből a szemes visszapillantó! — De ugy­e az már nem uj, s igy nem is ér­deklő? — Mint elkopott holmi hadd enyészszék el a feledés örvényében! Csak a jelen adja az érvet s a jövőtől legfölebb gyönyöreink ájulását, vagy bajaink, unalmaink enyhét, indulását várjuk. — Ám élvezze saját örömét, ki a múltak száraz kóróján rágódva édeskeserű tápot keres. Íme sarkán pördül az idő, — már úgymint az az érzékelhető idő, — és az ó­év hamvaiból phönixként szülemlik meg az uj. Lássuk, mit mond Sylvester éjjé, mit jósol a száz éves, vagy imént készült Inca-kalendarium, mivel biztat a Csízió s­t. e. — Öntsünk ólmot, vessünk kártyát, kockát stb. Fohászkodjunk egyet, hogy az elavult évből valahogy kibirkózzunk s épkézláb átléphetünk az újba, vessünk egy hálás pillanatot az ég felé, fő­leg azért, hogy a jövőt is legalább valami nagy baj nélkül lemorzsolhassuk s ha csak lehet, a le­hetőleg vígan tölthessü­k , t. e. Körülbelül ilyetén jámbor érzelmekkel történik az évváltás, majdnem úgy, mint midőn új ruhát öltünk, az elkopottat nyugalomba téve; csakhogy az új év a szerencsekívánók roppant seregét hozza mozgásba, mely bő forrású üdvözléseivel valóságos ostromállapotban tartja különösen a tartalmas er­­szényű pártfogókat, legfőbb óhajtásul tudatván,­­ hogy a kívánt jókért minél bővebb jutalmat nyer­hessen. Az összevissza üdvözölt új év is talpra áll­ó ifjúságához képest igyekszik kitenni magáért, vi­­galmas napok sorát nyitván meg azonnal, hogy első fölléptével népszerűségre vergődhessék, néha elég bőven, hogy annál több megbánásra adjon alkalmat a tobzódást követő bűnbánat idején s ne legyen ok zúgolódni a 40 napi böjt ellen; mig majdan a zöld kikelettel ebből is fel­­dítne, a föl­támadás dicsőülésére emlékeztetvén a szellemi életre terelt jámbor halandót, kinek azonban az elvetett gabona termésén sokkal inkább csüng lelke, szá­mítván előre a sárguló kalászok életadó aratását, s ebből s egyebekből szerezhető nyereségét. S igy folyton változó jelenségekkel bájolja az örök idő szülte és a múlandóság szűk határai közt sanyargó halhatatlanságot — — lebegtetvén egyszersmind csöndes mélységű folyama színén mil­lió alakzatú habokat s ragyogó szinü buborékokat, melyek szünetlen mozgású hullámain minden moz­zanatra változnak. Mily mond­atlan paránya az örökkévalóság­nak egy egy év, s mégis mennyi reménykedő veti e hullámkába horgonyát! — Hogy lesi millió vagy, mily bőkezüleg teljesíti szép álmait, mikor szórja már gazdag adományait! — Lassan élt ember a követelésekkel! Ha az időnek hatása van nemedre, ez is viszonhatást lát­szik e reá gyakorolni. Önzésünktől tanulta tán az idő is az alkut? Annyi áll, hogy igen föltételessé vált kegye, amióta a szatócs érzelmek annyira ál­talánosodul indultak. Ad az adónak, vesz a ve­vőtől. Ha valakit megelőz szerencse adományaival, utólag kamatostul veszi meg rajta, vagy maradé­kain. Ne bizzék senki szerfölött a vaksors kegyei­ben. Józan ész nem támaszkodik a vakon oszto­gatom. — Üdvösebb azt vizsgálnunk , mik az idő való­di kedvezményei, s mikép hasznosíthatók ezek leg­alkalmasabban. Megkísérthetünk, ha tetszik, erről is holmit elősorolgatni. Addig is igen hasznos időtöltést kí­vánunk Árpádfi G­­nesen e célra termesztik. Állítják, hogy sükerült szárából papirost, gyökerének főzetéséből papiros­­enyvet készíteni. A biztos termés és a művelésére szükségelt csekély munka sokkal inkább ajánlja e növény termesztését, mint bármely más kereskedelmi nö­vényét. Ehhez járul, hogy Angol- és Franciaor­szágban e növény igen keresett cikk, úgy hogy kivitele bizonyos. A fenebb is nevezett Heerdegen, nürnbergi kereskedő, ajánlkozott évenkint sok ezer mázsának időszerű áron történendő átvételére; a tudakozódás iránta Angliából pedig oly nagy, hogy a virág ára évről évre növekszik. Az althea rosea nagyon kevéssel megelégedő növény, és művelése semmi nehézséggel sincs összekötve, úgy hogy minden, csak némi erővel biró talajban is tenyészik; természetes, hogy a föld jósága és művelése sokat határoz a termés mennyiségére nézve. E sorok írója, ki e jegyzeteket külföldi la­pokból merítette, úgy hiszi, hogy érdemes volna e növény termeléséről és jövedelmezéséről biztosabb tudósításokat szerezni, hogy vele nálunk is lehes­sen tenni kísérleteket. Épen azért kötelességének tartotta, erre a gazdaközönséget figyelmeztetni. Pi. A fekete dinnye. A fekete dinnye (althea rosea) a legjövedel­mezőbb kereskedelmi növények egyike. Egy ter­mesztő erre vonatkozólag porosz lapokban követ­kezőleg közli tapasztalásait: Ez évben (1861) 1­/4 magdeburgi hold földről 6 mázsa virágot és több mázsa magot kaptam. Az elsőt Nürnbergben lakó Heerdegen kereskedőnek 25 tallérjával adtam el mázsánkint, a magért pedig két év előtt fontonkint 1 tallért kellett fizetnem. Nürnberg tájékán e nö­vény művelése holdankint 200 tallér tiszta jövedel­met hoz. Sikerült ugyanis egy angol vegyésznek az althea rosea virágából tartós kelme-festőanyagot előállítani, mely különös módon elkészítve a drága indigo pótléknál használtatik. E festőanyag hasz­nálata Angolországban napról napra inkább terjed. Franciaországban e növény virágát a vörös bor, likőrök és ecet festésére használják, és ott egye­ 6.. Ebben ellenmondást csak „több szegedi“ gyanít. Hogy a kifejezett célnak a tér megfeleljen, az meg van oldva az elfogadott tervben, anélkül, hogy tetőt húznának föléje. Ha pedig ezt a „több szegedi“ elég elfogult „szűk utcáknak“ nevezni, akkor Várnay úr tere is ily szűk , épen úgy utca, azon különbséggel, hogy ez a vásártért még ki­sebbre szorítja, mint a városi hatóságé. —Kr— 65) Ha a két különböző tárgyról elmondottakat kisza­kítva egymás mellé állítjuk, akkor könnyű mindenből ellen­mondást kihozni. De ki fogja azt ellenmondásnak józan ész­szel mondani, ha „több szegedi“ májusban valamely fáról azt mondja, hogy : „de szép lombos!“, télen pedig azt, hogy: „jaj be száraz ez a fa!“? Így van ez a pesti terekre való hivatkozással is. Mi azt mondtuk, hogy Pestnek nincsenek óriás tévéi és kereskedése virágzó, s ebből ők azt következ­tetik, hogy legyen a szegedi tér is tökéletes négyszög, mert a pestiek olyanok (mi, közbevetőleg legyen mondva, nem is igaz). Okos beszéd ez? —br— A szegedi piacrendezésről. (Vége.) Többek közt azt mondja cikkíró : „hogy vá­rosokban a nagy terek, azok szépségét emelik“, ez tagadhatlan. — ellenben ugyanazon cikkben azt mondja : „Nagy előnyt ad az elfogadott terv sze­rinti térnek az, hogy nyáron lehető legtöbb árnyé­kot nyújt a járó­kelőknek a nap heve ellen, vala­mint télen legtöbb enyhelyet az éjszaki szelek és förgetegek ellen“, továbbá meg azt , „hogy nem kell hozzá nagy bölcseség, miszerint azt belássa valaki, hogy minél kisebb a terület, annál köny­­nyebb azt rendben tartani.“ Ha mindezt jól értjük, úgy cikkíró legelöl em­lített állítás dacára, e­zért szűk utcákra szorítva legcélszerűbbnek látja — mert nem képzelhetjük, hogy egy városi főtér, mely csak úgy díszíti a vá­rost, ha nagy — miként felelne meg máskép a cikkíró által kiemelt azon nagy előnynek, misze­rint nyáron a nap heve ellen oltalmaz, — ha csak tetőt nem csinálnak feléje, vagy erdőt nem ültet­nek egész terjedelmén.64) Cikkíró azt is mondja: „A nagy tér csak úgy szép, ha valami szabályos alakot képez.“ Ellenben ugyanazon cikkben állítja tovább az elfogadott terv szerinti szabályozásról: „Noha ez, az alakra nézve, egy kissé szokatlan, de kedves benyomást tesz a szemre.“ Ha ezt valaki olvassa, ki a tervet nem látta, nem fogja tudni, hogy mit akar cikkíró ez­zel mondani? Annyival inkább, mert ezt is mond­ja : „Szeretjük városunkat hasonlítani hazánk fővá­rosához Pesthez, és a­hol alkalom van reá, annak példája után indulni.“ Jó! nézzük meg Pestet. Nemde azt tapasztaljuk, hogy ott a jelentékenyebb terek egytől egyig mind szabályos négyszög ala­kúak,65 * * * * *) de mint már föntebb említettük, minden európai nagyobb városokban is csak olyanokat ta­láltunk. — így tehát méltán kérdezhetik azok, kik

Next