Szegedi Híradó, 1865. január-június (7. évfolyam, 1-52. szám)

1865-03-26 / 25. szám

1865. Hetedik évfolyam. M­­egj­elen: Hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön reggel. Szerkesztési iroda: Egyháztér , 367. sz. Kiadóravatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Egész évre............................................ . 8 frt. Félévre...........................................................4 „ Évnegyedre.....................................................2 „ Helyben a kiadóhivatalból elültetve; Egész évre . . . .....................................8 frt — kr. félévre..........................................................3 „ — „ Évnegyedre .....................................................1 „ 60 „ 25-ik szám Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsig­­mond könyvkereskedéséhez cimezendők. Egyes szám ára 8 kr osztr. ért. Hirdetésd­s.: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr, két­szerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttér“ben a négyhasábos petitsor igtatási díja 15 új krajcár. Lapunk azon tisztelt előfizetőit, kiknek előfizetése e hó utóján lejár, tisztelettel kérjük, hogy a lap homlokán olvasható föltételek szerint az előfizetést megújítani s lapunkat e város és vidéke érdekeit szivén viselő ma­gyar közönség közt terjeszteni szíveskedjenek. Tollrajzok a nőnevelésről. ni. (Folyt ) Nem vagyok azonban oly elfogult, hogy hátramaradásunkat és minden egyéb bajunkat egyedül önnönmagunk szenvtelenségének vagy bűnös könnyelműségének tulajdonítanám. Ments Isten! Bár azokkal sem értek ám egyet, kik minden hiányt a kormánynak vagy a mostoha körülményeknek rónak föl. Ha mindjárt tagadhatlan is, hogy némely szűk­keblű eljárás, egyik főtényezője törzsökös bajainknak, ha bizonyos az is, hogy leg­­üdvösebb és legnemesebb törekvéseinknek nem egyszer szegék nyakát anyagi viszonyaink, mégis igen szomorító, hogy némely oly hiányaink okát is a kormánynak, az időviszonyoknak vagy a pénztelenségnek tulajdonítunk, melye­ken nagylelkű önmegtagadás, férfias elhatáro­zottság s egy kis türelem által könnyen segít­hetnénk. És minthogy a segélynyújtás senki más érdekében nem áll, mi ahelyett, hogy végerőnket a felburjánzó gyom irtására fordít­a­nók, angyali türelemmel lessük állapotaink jobbra fordultát, még ha nem is egykedvűleg mindenesetre nevezetes­ tevékenység kifejtése nélkül szemléljük bajaink ragálygyors terjedé­sét. Egy erénynélküli, romlott népet ön­kényesen forgat ide-oda a zsarnokság, és egy ily népben gombaként teremnek a bitang honárulók. Mert a despotismus kezében a tönkrejutott, őseik vagyonából kiforgatott, tanulatlan, renyhe és korhely állampolgárok a legalkalmatosabb eszközök. Nagy Széchenyink a polgári erényről értekezvén, annak hatalmát e felejthetlenül szép szavakban foglalta egybe: „Bár­mi szerencsétlen helyeztetésű legyen is az ország, bármily láncok által legyen is le­bilincselve a nemzet, előbb-utóbb mégis sza­badabb létre vív, ha lakásiban a polgári erény tiszta vére buzog. S viszont akármilyen bol­dog fekvésű legyen is egy ország, bármily szabadságokkal bírjanak is lakosi, lassan-las­­san mégis rabigába görbéd, ha romlott a tiszta erkölcs s polgári erény nem fénylik többé.“ *) Gyorsan végző műtői kezekre van ott szükség, hol a romlás rákfenéjének körjelei a női nemen is előtűnnek. Mert mint a havasok felhőhasító ormairól legördülő gomoly a lej­tős hómezőkön iszonyú tömeggé nővén, ellen­­állhatlan erővel magával sodorja a büszke fenyveseket s roppant kősziklákat, majd a völgy csendes mélyébe lezuhanván halállepelt von az alant viruló természetre és sürgő életre, úgy az erkölcstelenség mérge, ha — egyes osztályok korlátain túláradván — átszivárog és szétterjed a közrend s pórnép nőinek erei­ben, egyre veszélyesebb hatású lesz, meg­akadályozza a vérkeringést, elsorvasztja az életerőt, végre feldúlja és tönkre teszi az egész állami s társadalmi organismust. A történet minden lapja igazolja ezen állításaimat. Mig Hellas leányai megőrzék a családi viszonyok szeplőtlenségét, mig illem és szemérem biztos révpartot lelt a görög hölgyek körében, mig a spártai anyák megtagadák az ütközetből megfutott fiaikat, mig a nők nem léptek túl a háziasság szerény határain, addig hatalmas és erős volt a maroknyi nép, s Dárius és Xerxes millióit megfutamítá a nők lelkesedése által is nem kevéssé élesztett görög hősiség. De mihelyt a nők anyai kötelmeiket elhanya­golva tért engedőnek a korinthi puháskodás s feslettségnek. Görögország erkölcsi ereje szem­látomást hanyatlani kezde, mig a káros pelo­­ponnesusi háború után a nemzet egykori fénye és hatalmának csak kevés töredékével kérked­­hető. A történelemirás utánozhatlan mestere, a nagy Thucydides élénk színekkel ecseteli halhatatlan művében az erkölcsromlást, mely az említett háború folytán főfokra­ jutott.*) — Azonban a boszú angyala nem soká késett, mert a macedoni királyok könnyű szerre­ megigázák a nemzetiségből kivetkőzött s el­­korcsosodott népet. Hasztalan jön minden későbbi erőfeláldozása a hajdan perzsafutamító nemzetnek! Az elvetemült ivadékok csak nyelvben valának görögök s a népek jó geniusa sírva látta romba dőlni Solon, Leonidás és Aristides szülővárosait. Borostyánl Nándor. *) Hitel. 159. Egy kis felvilágosítás —z. urnák, a „Szegedi Híradó“ 23-dik században megjelent soraira. Midőn szinművészetemet áldozatul hozva, az igazgatói térre léptem, a budai népszínház eszméjéért történt; az eszme ténynyé lett, ha­­zafiság emelt Budán csarnokot a nemzetiség­nek. E két szóban, azt a homlokzatra írva, óhajtottam érzelmet és emlékezetet adni ama lelkesült áldozatnak, melyet a nemzet ez esz­méért hozott A ház álla, de ezrekre volt még szükség, hogy benne mindaz meg­legyen, ami a fővárosi közönséghez méltó, ami mint eszköz, nélkülözhetvén kellékül szüksé­geltetik, hogy a házban beszélő színművészet fenn is tarthassa magát, s előadásait folyta­tólag adhassa. Azt hittem én, és mások is, hogy elég lesz a nemzeti színházétól eltérő műsor, s a már létező hazai színirodalommal tölteni be az előadásokat, s igy nagy hangon ki is irom, hogy a népszínház idegen dolgo­kat csakis választékosan, de leginkább erede­tieket fog előadni, s igy a címírat értelmezése mellett — mely az építkezés, az áldozat ho­zatalát illette elsőbben is — a házbani mű­ködés rendje, alapja, iránya is tündökölhet. Csalódtam én is, és úgy mások is. Az első év kizárt minden bohóckodást, csupa ere­deti művek, még­pedig az erőkhöz mérve jól adattak elő. Volt drámai ünnep is, István ki­rály színrehozatalával, melyet a napi sajtó tel­jesen méltányolt, volt pályázat, fizettem 100 aranyat, de a siker olyan volt, hogy még az a kis közönség is kiszaladt a népszínházból, amely a régi és elcsépelt népszínművekre be be­tekintett, tartottam ingyen előadásokat is, hazai tanulságos darabokat hozván színre üres padok előtt, szóval az első év végén kitűnt, hogy 22 ezer­ért deficit terheli vállaimat. Nehéz dilemma állott előttem, kifizetni a 22 ezer frtot, fentartani a már meglevő házat, más műsort, más irányt kísérleni meg, vagy a lehetetlenséget erőszakolni tovább, t. i.: a máso­dik évben már dupla 22 ezer frt def­icitet csi­nálni, megmaradva az év rendszerénél, vagy föladni a tért és megszaladni? Ezt semmi esetre sem! Ekkor folyamodtam a „Dunanau“ „Ördög pilulái“-féle dolgokhoz, s olyan sze­rencsével , miszerint beláttam, hogy ezen irány, mint átmeneti eszköz, az anyagi helyzet, e ha­lálos baj, kiigazítása és bizonyosabbá tételére megmentőszer; átláttam, hogy míg az első évben (a kezdetleges 2—3 hónapot kivéve) előadásainkat, az eredeti darabokat hónapok hosszú során át végre már egy két néző hall­gatta csupán, az is ingyenes, és így ne is játszunk vala, míg ellenben a „Dunanan“, „pilulák“-féle előadásokat ezrenként nézték, százanként olyanok, akik nyelvünket nem ér­tik, akik soha színházban nem voltak, mon­dom e tanulságból átláttam azt, hogy az anyagi­létnek lassankénti biztosabbá tétele mellett még ama dicső eredményt is elérhetem, hogy a színháznak, színészetnek— nyelvünket nem értő, nem beszélő, színházról fogalommal sem bíró — közönséget teremtek, melynek egy része olyan osztályból jött, a honnan színházba nem szoktak járni, nagy része pedig a né­met színház közönségéből, mely nemzetiségünk terjesztése és színművészetünk hódításának ve­hető , s habár idegen formákban, de mégis hazai nyelvünkön, — melyről később , ha egyszer megnyerte, magához édesgette a kö­zönséget, szép szerrel és lassan kint le lehet szedegetni az idegen burkot, s felöltöztetni a hazai, a valódi, a szép, nemes, szív- és lel­ket fölemelő erkölcsi fénybe, hogy a cél és hi­vatásnak elég­tétessék. Sokkal könyebb kö­zönséget művelni, ha már a színházba szokott, s a színházat szükségli, mint egy színháznak publikumot teremteni a semmiből. A nemzeti színház első éveiben német bo­hózatok s látványosságok segélyével igyekezett közönséget gyűjteni, sőt maiglan is a roppant nagy subventió mellett „Faust“-féle látványos opera, „Idegesek“ féle bohózattal csinál tömött házakat, melyet a népszínház másfél évvel ez­előtt már előadott. Végre , hiszen a nemzeti színház színpadán is megfordult — még pe­dig a közelebbi időben — a cancan- s bacha­­nália-tánc, na meg a pestvárosi, magát első rangba sorozó, német színház színpadán pláne a cancanból egy egész felvonásos tánc-egyveleget csináltak s több ízben tömött ház előtt ad­ták elő, oly borzasztó módon, hogy ahoz ké­pest a mobille éjfél óráiban sem láthatni, pe­dig e német színház is segélyben részesítte­­­k­tik, s évtizedek óta roppant számú színház­­­képes közönség kebelében, közvetlen körében él, míg a népszínház távol eső helyen, ma­gára hagyatva, gyermekkorát élte, s megvál­toztatott irányával oly erős gyökeret kezde verni az első év következtében sivárrá lett száraz földbe, hogy a következő években bizo­nyára kifejlettek volna nemes hajtásai, dús lomb­jai, de az erősen felnőni sejtett fa majdan más ízű gyümölcseit előre megirigyelve, méltatlan kezek idő előtt gyökerében szétszedni aka­­rák s bizonytalan időre visszatartották termé­kenységét, mely még csak egy tavaszi hajtás, és lehullatta volna a „Dunanan“ s „Ördög pi­­rulái“-féle férges, általam is gyűlölt s csupán a végveszély elhárítását eszközlő sárga leve­leket, melyeknek viruló zöldjét az első év de­ficitjei s a hiányzó kellékek beszerzésének vas­tag számjai fonnyasztották meg. Mert mindent egyszerre nem lehet meg­teremteni s mert 3 év egy színház életében is vajmi csekély, kivált idegen elemek közepette, s mert 3 év végével egy oly váratlan rajtam­ütés történt, hogy az eredménynek még nyoma, látszata is elfoszlott, tehát bátran dobhasson reám követ mindenki ? Ha így, akkor legalább igényelhetek magamnak annyit, hogy mielőtt ítélnek, üssék fel a népszínház eseményeinek első idejű számos lapjait, tekintsenek bele és olvassák ki onnan, hogy" nem követtem-e el mindent, ami emberi tehetség volt, hogy ama deszkán, — mely előttem valódi oltár és melyet rajongó áhítattal és ihletséggel érin­tek — csakis komolyan szép, nagyszerűen ne­mes, nemzetiséget és színirodalmat fejlesztő s terjesztő dolgok adassanak, ha az ellenke­zőt fogják kiolvasni, ám akkor ítéljenek el az igazak, s dobjanak reám követ az önzetleneb­bek, nyugodtan viselendőm vezeklésemet. Ennyit a népszínház „Dunanan“ és „pi­­lulái“-ról. Azt, hogy én Szegedre plántáltam s hoz­tam volna a cancant és pilulákat, valóban nem vehetem másként, mint ahogy a példaszó mondja t.­­.: „tégy jót, de elismerést ne várj... Én eljöttem Szegedre, hogy hat hónapi kenyér­­keresetlenség után, mesterségem a színművé­szet által magamnak kenyeret szerezzek, La­­tabár úr — hihetőleg a jövedelmetlenség miatt elhatározd az „Ördög pilulái“-t Szegeden is színre hozni. Felkért tehát, hogy scenirozzam a szegedi színpadhoz, azután pedig ha tehe­tem, jöjjek el személyesen betanítani és az elő­adást veztni; két fölléptem igen csekély, négy ven­dégjátékom pedig semmi anyagi sikert sem hozott. Pénzre volt szükségem, hogy maga­mat fentarthassam, Latabár úr a pilulák beta­nítása és vezetéséért jutalmat ígért, én elfogadom a meghívást, lejöttem, azt hívén, hogyha már csakugyan elő lesz adva Szegeden az „Ördög pilulái“, talán a magamom­ segítség mellett, jó szolgálatot teszek a szegedi közönségnek, — melyet még a régibb idők folytán is nagy okom van tisztelni s becsülni — ha szemé­lyes vezetésem s fáradozásaimmal valamivel sikeresebben, talán pontosaban láthatja ezen nem kis mértékben nehezen adható látványos­ságot; az „Ördög pilulái“-t nálam nélkül is látta volna a szegedi közönség, s nem hoz­tam én azt magammal ide. Fájdalom azonban, hogy Tr­ úr sorai után éreznem kell, misze­rint két havi lélekölő napszámoskodás után mindegy volt. A nemzet szolgálatában élni volt minden­kor vágyam, azt elhiheti —r. ur, s ha sze­rinte letértem azon útról, mely ama dicső szol­gálat folytatása és céljához vezet, elhiheti, hogy nem önszántomból történt. Azt mondja —r. ur, hogy „Gritti“ „Mo­­liére“ sat. szerepek nem járnak annyi fárad­sággal , mint a pirulusák rendezése; nagy igaz­ság, s ha így van, ugyan miért terhelném vállaimat ilyenféle szellemgyilkoló fáradozá­sokkal? Nem lehet más oka, mint az, hogy amikor „Gritti“-t játszom, épen itt Szegeden, mint vendég, nem jött be a napi­ költség sem; igaz, hogy „Szapáry“-ra s Moliér“-re nagy kö­zönség volt, ámde ezenkívül vagy 8 bérlet­számban léptem föl és nem kaphattam semmit, de azért meg vagyok jutalmazva eléggé s ha szükségben nem lettem volna, bizonyára nem jövök ide az „Ördög pilulái“-t rendezni. Molnár György (Vége következik.) *­ Thucidides de bello Pelop. libri III 83. Levelezések. Pest, március 23. (Népbank. — Az akadémia utolsó ülése a régi ház­ban. — Szigligeti ismét győzött. — A szomorujáték meséje.) Nem egy ízben volt már e lapban is em­lítve, hogy a napról-napra sülyedező kisebb birtokos osztály fölemelésére semmi mentő esz­köz sem mutatkozik, s hogy azok a földhi­telintézet s a takarékpénztárak dacára az uzso­rások hálójába jutnak, mi által épen a nem­zet derék­teste indul pusztulásnak. A közjó­ban tevékeny embereink régen törik már fe­j őket, hogy ez anyagi sülyedésnek némileg gá­­tat vessenek, s végre a Németországon hasz­nosnak bizonyult s tetemesen megszaporodott segélypénztárakon akadt meg szemök s ezeket szeretnék most hazánkba is átültetni. A helytartóság felhívása folytán a földhi­telintézet , az országos gazdasági­­ egyesület és a pesti kamara küldöttei múlt pénteken ültek össze tanácskozni Lónyai Menyhért el­nöklete alatt. Ez ülésben különböző tervek és javaslatok létettek; végre is oda látszottak ha­jolni a nézetek, hogy a kis birtok hazánkban, jelen viszonyok közt főleg a vidéki takarék­­pénztárak és árva­ tömegekre van utasítva. — Szükség van minél több intézetre, melyek a tőkék gyűjtését lehetővé teszik a legalsóbb kö­rökben is. Felhozatott mennyi tőkét gyűjtöt­tek csekély heti és havi betételekkel rövid idő alatt a hazai segélyegyletek és németor­szági népbankok. Végre Csengeri Antal egy kész népbank tervvel állt elő, melynek készí­tésénél, mint mondá, tekintettel volt nemcsak a már különösen Németországon nagy szám­mal létező hasonló egyesületekre, hanem azok koronkénti fejlődése s módosítására is, me­lyeket azon egyesületek közlönyéből régóta fi­gyelemmel kísér. E népbank tervének meg­vizsgálására és annak alapján mintaterv ké­szítésére bizottság küldetett ki, melynek tag­jai: a földhitelintézet részéről Csengery Antal és Horváth Boldizsár; a gazd.­egylet részéről gr. Zichi Nándor, Wodianer Albert és Hollán Ernő; a kereskedelmi kamara részéről Fuchs és Weis, F. B. Adja Isten, hogy mielőbb végezzenek, mert minden óra több-több ne­hézséget gördít a kisebb birtokosok existen­­tiája elé. Az akadémia múlt hétfőn tartotta utolsó ülését a Trattner-Károlyi házban s holnap már a palotában ülésezik. Tóth Lőrinc kegyeletes szavakban búcsúzott el a régi szállástól, mely az akadémia szerény bölcsője s 30 éven át hajléka volt.

Next