Szegedi Híradó, 1871. január-június (13. évfolyam, 1-78. szám)

1871-06-30 / 78. szám

rend iránti gyűlöletet és osztozni kívánván minden comfortban, fenékig óhajtja üríteni az élvezet, a mámor poharait — dolog nélkül. Hogy ily elemek elvei nyitott lőporhor­dók a társadalmi élet rétegei között, az ter­mészetes, s igy könnyen megfoghatóvá válik, hogy az izgatás kanóca esetleg mily hatást tehet. De ha szemökre vetjük a munkásoknak, hogy keresményüket a blau­dontagok órái alatt eldőzsölik, s a szeszesitalok mértéktelen élvezetéért készek rongyosan járni, földalatti pincékben lakni és dercekenyeret enni, mél­tányos, hogy beismerjük azt is, hogy a mun­kásviszonyok gyökeres reformot igényelnek úgy az állam, mint az egyesek részéről. Nem vagyunk barátai azon elv hangsú­lyozásának, hogy a nép jólléte , szellemi fej­lődése iránt kizárólag az állam gondoskod­jék ; oszsza meg a fejlesztési processus ter­heit a társadalom maga is , de ha ez irány­ban vannak a státusnak elmulasztott köteles­ségei, pótolja azokat annyi buzgalommal és áldozatkészséggel, mennyit e fontos társa­dalmi ügy megérdemel. Hasson oda, hogy az iparosok, a mun­kások ifjúkorukban tanulásra szoríttassanak és erre tért is találjanak. Gondoskodjék köz­rendészeti utón arról, hogy a munkás, míg tanonc, mesterének ne csupán igavonó karma legyen, hanem az ő nevelésére , kiképezteté­­sére bízott ifjú, kinek erkölcsi és szellemi fejlődéséről gondoskodni köteles. Ily célok el­érésére ma már számos eszközöket tud föl­mutatni az államkormányzás tana, s ha ezen állami törekvésekhez magánosok ily irányban nyilvánuló társulása is hozzájárul s meghó­dítani iparkodik a cultura még parlagon he­verő téreit, úgy a munkás­osztályban okvet­len előállandnak oly üdvös eredmények, me­lyek ha nem is fognak a világszerte nyilat­kozó nivelláló szellem hatásának egészen gá­tot vetni, de képesíteni fogja a munkást arra, hogy a társadalom és a kormány iránt ko­ronként támasztott igényeit helyesebben tudja osztályozni, szóval reálisabb, műveltebb, er­kölcsösebb s így utópiákra kevésbé hajlandó emberré váljék. Végre is, bárminő hullámokat verjen Európaszerte az úgynevezett internationale, s bárminő átalakulási forrongáson menjen ke­resztül a mai régi társadalom, ott, hol az er­kölcsi és szellemi műveltség fejlesztve, erős­­bitve van s a jogérzet erős gyökereket vert: ott ugyan szintén beállhat a rombolás pro­­cessusa, de csak azon elemeket fogja elnyel­hetni, melyek a cultura színvonalán alul állva, amúgy is a pusztulás csiráit hordják ma­gokban. Ma még Magyarország munkásai távol állanak attól­, hogy a franciák példáját utá­nozzák , de a socialismus behatása alól végre is ők sem maradhatnak menten, s azért jó lesz eleve gondoskodni arról , hogy a beha­tás által előidézett mozgalmak a kölcsönös emberiségi érdekek minél nagyobb hasznára váljanak. Belefutván immár a komolyabb hangba, még egy igen komoly hurt kell megpendíte­nem, s hogy ez minő hangot ad, ítéljék meg olvasóink a következő fölhívásból, melyet itt Pesten aláírásával ellátni, minden becsületes szivü és magyarul érző ember kötelességének ismer. A fölhívás így szól: „Miután a magyar nyelv egy idő óta Magyarország, de főleg a főváros köz- és társadalmi életének némely rétegében nem foglalja el azon helyet, mely megilleti: alul­írottak szavukkal kötelezik magukat a ma­gyar nyelvnek — minden más nyelv jogainak csorbítása nélkül —főleg a főváros közéletében saját jogkörükön belül és társadalmi úton érvényt szerezni, neve­zetesen : 1. Senkivel, aki magyarul tud, másképen, mint magyarul, nem beszélni. 2. Magyar nyelvvel élni minden oly fél­lel szemben , akivel üzletileg, vagy másik félre nézve hasznos ügyben közlekednek, kü­lönösen a) a boltokban, vendéglőkben, gőzhajón, vasúton, mulatóhelyeken csak magyar nyel­ven szólni, illetőleg oly helyeket nem láto­gatni, melyek személyzetükben, cégeiken, hir­detéseiken stb. a magyar nyelvet mellőzik; b) ily helyeken semmi, alkalmat el nem mulasztani, hogy az illető tulajdonosok a magyar közönség e kivonatára figyelmeztes­senek;­­c) üzleti levelezésekben, különösen hol a másik fél érdeke az alkalmazkodást kívánja, a magyar nyelvet használni magyarul nem tudók iránt is, kik oly helyzetben vannak, hogy akár maguk a nyelvet megtanulhat­ják, akár magyarul tudó egyéneket alkalmaz­hatnak. 3. Nyilváno­s helyeken a társalgást, ha csak egyátalán kényszerítő körülmény más nyelv használatát nem követeli, csak magyarul folytatni. 4. Az irodalom terén, különösen hirlapok dolgában, a magyar nyelv termékeit nemcsak pártolni, hanem oly körökben, hol azok jog­gal nagyobb elterjedésre számíthatnak, ter­jeszteni és érvényre emelni. 5. Átalában a köz- és magánélet minden körében és mozzanatában a magyar fajérde­ket minden párt- és helyi érdeken fölülhelyez­ni , és semmi alkalmat el nem mulasztani, a mikor annak akár egyéni, akár családi, akár Amint azután a magas, pompás ősi terem­ben összegyűltek, s a lakoma után ingadoza­­­nak, a vár ura felkelt székéről és csendet inte a vendégeknek. A zaj erre el is múlt, mert Vay arcáról leolvasható volt, hogy nem tréfa dolog, amit mondani akar. — Daliás vitézek és hölgyek, mi bünte­tést érdemel az oly anya, ki édes gyermekeit meg akarta ölni? Mindenki megvolt lepve,é­s az ajkakon elhalt a szó. Csak a háziasz­­szony szakitá félbe az általános csendet, az­által, hogy félig zavarban, félig önkénytelenül felkiáltott: —­Egy ilyen elvetemült anya megérdemli, hogy élve befalaztassék. — Jól van tehát — kiáltá Vay meny­­dörgő hangon, kimondád ítéletedet; legyen neked­ annak, szavai szerint. Az elvetemült anya te vagy, s amott vannak szegény gyerme­keid, kiket a halálnak szántál ! S e szavak után jelt adott, s íme a te­rem egyik oldalán látható függöny szétvált, s mögötte ott állt a két fiú, a bámuló ven­dégsereg s bűnnel terhelt anya előtt. Ezután elbeszélő Vay az egész történe­tet, mely csodálkozást keltett mindenkiben. Ekkor a bíró szigorú arcával oda fordult az elvetemült anyához, s távozást parancsolt neki. De erre a jelenlévők kérve­ kérték, gya­korolna igazság helyett kegyelmet. A három fiú is leborult lábaihoz s könyörgött, úgy, hogy szive meglágyult, és elgondolá, hogy mégsem fog a büntető és boszóló isten dolgába avat­kozni. Maga a gonosz nő azonban visszautasíta minden kegyelmet. — Megérdemlettem a büntetést, melyet magam kijelöltem é­s követelem, hogy raj­tam végrehajtassák. Nem vagyok méltó arra, hogy e kedves gyermekeket enyéimnek ne­vezhessem, miután undorral kell elfordulniok tőlem. Nem érdemlem meg, hogy a nap vi­lága reám vesse sugarait, reám, kitől a jó emberek rettegni fognának. Éljetek boldogul mindannyian, bocsássatok meg nekem bűnbá­nónak s ti is, szegény eltaszított gyermekeim, bocsássatok meg és imádkozzatok értem. S ezzel kiment a teremből, s a nagy toronyba, mely a romokból még ma is magasra emelé árva fejét, — befalaztatott. Mi mindent nem látott és tapasztalt e vén torony, mely fölött az idő tarka változat egyleti, akár politikai téren gyakorlati vagy erkölcsi hasznára lehetnek.“ Íme ez egyszerű, férfias hangon tartott sorok oly eszmét hirdetnek, melynek valósu­­lásától sok, igen sok függ reánk magyarokra nézve. Adja isten, hogy ezen eszmék a nemzet vérébe menjenek át, ha kigyót-békát kiált is rájok a német sógor, kinek most nincs egyéb dolga, mint a magyar nemzetet ezen jogosult mozgalomért sárral dobálni. Mi barbárok nem követjük őt e térre. Kevésbé komoly dolgokról majd jövőre. Barth László: A Vay-ikrek. (Vége.) Vay megesketteté a csatlóst, hogy a tör­téntekről mindenka hallgatni fog, mint a sir. A csatlós megesküvék, s tovább folytatok ut­­jukat. A szolga maga elé tette a kosarat a gyermekekkel s igy lovagoltak — senkitől észre nem vétetve — Vaja várától el, az Ér­­mellékre. Ott Vaynak volt egy ősi vára, mely csupán egy agg házaspár által volt lakva. Ezeknek átadta a fiúcskákat fölnevelés vé­gett,­­ miután a titok megőrzését szivükre köté, ismét Vaja felé inditá lovát, mintha most érkeznék csak a harcból. Hitvese nagy örömmel fogadá, s a böl­­csőhez vezeté őt, melyben elsőszülött fia fe­küdt. Vay kényezve hajolt a gyermekre és megcsókolt — mert eszébe jutott a fiúcska két kis testvére, s az a rettentő sors, melyre őket anyjok, tulajdon hitvese, szánta. És amint azután a nő feléje jött s üdvözletül megölelni akará, egész valójában megborzadt tőle. Azon­ban erőt vett magán, és eltávolitá magától, okul adván, hogy a harcban, midőn élte a környező ellenség miatt már veszélyben for­gott, fogadást tőn, hogy hét évig nem ölel asszonyt, hanem barátként fog élni imádság­ban és istenfélelemben. Úgy is­tőn , a vár asszonya pedig nyu­godt volt s mi roszat sem sejte. Másnap reg­gel Gunda hulláját partra veté a hullám, mi a természetellenes anyát még inkább meg­­nyugtatá, mert igy azon egyetlen személy sem volt már életben, kinek titkáról tudomá­sa volt, s nem is hitt mást, minthogy Gunda megbízatását teljesítve, maga is szerencsétlenül járt. Így telt el hét év, mely idő alatt a két fiú a régi sziklavárban gyönyörűen fejlődött. Vay pedig ahányszor tehető, titokban meglá­­togatá őket, s örvende növekedésüknek. Mi­dőn azután a két év letelt, összehivatá a környékbeli barátait s a nemeseket nejeikkel együtt Vaja várába, s nagy ünnepélyt rende­zett. A magyar delegáció junius 23-án teljes ülést tartott, melyben mindenekelőtt az igazságügyminiszterré kinevezett Bittó Ist­ván helyett alelnökké Tre­fort Ágoston választatott meg. — Elnök üdvözli a megvá­lasztottat, mire Trefort hosszabb beszédben köszöni meg a benne helyzett bizalmat, s egyúttal fejtegeti a delegáció feladatait. — Széll Kálmán jegyző olvassa a külügyminisz­ternek átiratát, melyben miután az 1872-ik külügyi költségeink a politikai tudósítások, a diplomatiai tisztviselők járulékai, a követség­beli kiadások fedezése s a konzulsági hivata­lok számára és rendkívüli segélyezésekre sat. — a költségek ezüstben viselendők — ke­rekszámban 1.500,000 frt kéretik. Kinyomatni s a külügyi bizottsághoz mielőbb tárgyalás végett utasittatni határoztatott. Ezután felol­vastatott és megszavaztatott a delegáció költ­ségvetése május 20-tól junius 20-ig 122,281 frt 50 krral. A junius 26-ki ülésen Bujanovics Sán­dor a ludoviceumi alapok és épületek tárgyá­ban interpellál, míg Csotta János Fiume kér­vényét nyújtja be az „osztrák Lloyd“ ügy­ben. Ezután a közös p. ü. miniszter költség­­vetése tárgyaltatott. Június 27-én a külügyminiszteri bud­get megvitatása került szőnyegre. Z­s­e­d­é­­nyi kárhoztatja az államkancellár politikáját, mint homályosat és aggasztót, főleg pedig a pontoskonferencia eredményét szégyenletesnek mondja a monarchiára nézve; a római kér­désben — szerinte — ismét ingadozik és kö­vetkezőben a külpolitika. Széchen gróf Zsedényit cáfolja, s kijelenti, hogy a monar­chia érdekei kellőkép megóva vannak. Or­czy b. a kormány politikáját védi Zsedényi támadásai ellen, amidőn kijelenti, hogy a pá­risi szerződésnek nem a fekete tenger sem­legességének megszüntetése képezte alapesz­méjét, hanem azon szerződések eltávolítása, melyeket Oroszország a portától kierőszakolt tajban századok viharzottak el. Hány csodá­latos történetet regélhetne, ha beszélni tudna, letűnt fényről, feledésbe merült dicsőségről, vérről, vasról és a csaták harci zajáról ! A körülötte lévő könnyed lejtésű dombokkal szegélyzett táj, borzasztó csatákban, vérrel volt áztatva. A mongolok vad csordái, Csák Máté, a merész trencséni gróf csapatai, a moslin Janicsárok, Bocskay makcontensei, Rá­­kóczy szabadságharcosai, a Ferdinándok se­regei, ezek mind e tájon vívtak véres csatá­kat, melyek gyakran döntő sulylyal bírtak a haza sorsára. A csatatér, mely a vár körül terül, jelen­ben azon nyugalmat ölte fel, mely a földet, az ember ezen érzéketlen hordozóját megil­leti, és hasonlít bármelyik síkhoz. De az éj csendjében szellemszerű köd emelkedik rajta, s ha a vándor végig megy a tájon, ha körültekint, hallgatódzik, és ál­modik, mint Virgil Philippi baljóslatú siklain, akkor hatással van reá e véráztatott föld hallucinatiója. A rettentő harci zaj, mely itt annyiszor dühöngött, újra föltárnád, s a csatatér ere­deti alakját ölti fel; gyalog katonaság sorai hullámzanak a síkon, tomboló, földrengető lovasok tűnnek fel a láthatáron ; a felriasztott álmodozó látja a villogó kardot, a súlyos bu­zogányt, a hatalmas csatacsillagot ; hallja a sírból jövő halálhörgést a csatárainak vad üvöltését, látja mily sokat mondólag integet­nek feléje egy-egy véres korszak vasharcosai, a Rákóczy, Tökölyi és Bocskayakat. Mindez ma kihalt, s mégis feltámad és küzd egymás ellen, és a halmok vérpirossá lesznek ; a fák hajlongnak, s a múlt délibáb­jába feltűnik az a rettenetes, vértől pirosló gyásztér, ziláltan elmosódva, s elborítva vad szellemekkel, melyek egymást fojtogatják. És a régi vár romjai, melyek a vándor borzasztó álmát valóságban látták, busongó komorsággal tekintenek le a magános tájra — intő jelként a jelenbe — a régen múlt időkből, B. Reiner után. A delegációkból. A francia trónkövetelők. A nagyvilági eseményekről, különösen pedig a véres küzdelmei után kimerített élet­ereje visszaszerzésében fáradozó Franciaor­szág napi történeteiről szóltunkban szár­ta-és amelyek a portát az európai államszövet­ségbe bevezették; e két alapeszme azonban a pontuskonferemnán biztosíttatott magának Oroszországnak beegyezésével. A birodalom viszonyai az összes külhatalmakhoz kielégítők s békés intenzióinknak teljesen megfelelők. Oroszország és a porta között semmi oly kö­zeledés nem történt, melytől Ausztriának félni lehetne. — A részletes vita a jövő ülésen. Ki­­lföld. Szeged, június 27. Franciaország. Párisban a válasz­tási mozgalmak tartják elfoglalva a kedélye­ket. A monarchista­ párt egész erejéből ár­­mánykodik a republikánusok ellen; a bona­­partisták szintén nagy tevékenységet fejte­nek ki, a mindenfelé jelöltekül tolakodnak föl, míg a nemzetgyűlés baloldala e veszé­lyes elemektől megszabadulandó, vád alá kí­vánja helyeztetni a császárság egykori mi­nisztereit. Valódi örömmel registráljuk azonban azon körülményt, hogy a republikánus­ párt árnya­latai között megállapodás jött létre a jelöltek iránt. A republikánus­ párt jelöltjei között van­nak: Gambetta, Corbon, Dessonaz, Bonvaiet, Barni, Allain-Targé , Leon Pichal, Harisson, Stupay, kik mindannyian a köztársaság buzgó párthívei közé tartoznak. A két utóbbi fér­fiú azon férfiak sorába tartozik, kik májusban egyességet akartak létrehozni a commune s a versaillesi kormány között. Nemes fáradozá­suk azonban eredménytelen maradt. A köztársasági jelöltek névsorában ott látjuk Grosjean és Chauffour-Kestner neveit is. Mindketten kivándorlott elszásziak, kik továbbra is Franciaországhoz akarnak hűk maradni. Minő magatartást fog a párisi munkás­­osztály tanúsítani, főleg azon része, mely a nemzetközi ligához tartozik, még bizonytalan. Még nem hallatszik, hogy a párisi munkások külön jelölteket állítottak volna föl, de annyi tény, hogy erősen készülnek a választásokra. Bonapartista vagy legitimista jelöltek ed­­digelé még nem léptek föl Párisban, miután bukásuk bizonyos volna. A vidéken jellenben a bonapartisták nagy vakmerőséget fejtenek ki.­­ Bordeauxban négy hírhedt bonapar­tista férfiú van a jelöltek sorában: Roucher, Jérome David , de Bonville és Dréolle. Mind a négynek nagy része van a császárság bűnei­ben és Franciaország szerencsétlenségében, és végtelen arcátlanság kell hozzá, hogy nyo­morult múltjuk után még a nép bizalmához mernek folyamodni. A „Gironde“ című szabadelvű lap e je­lenszor tettünk említést a francia trónkövete­lőkről, miért is ez alkalommal bővebb tájé­kozás tekintetéből nem vélünk céltalan dolga­­cselekedni, ha — nem is szólván Napóleonról és családjáról — a köztársaság nagy eszmé­jével szemben merész monarchikus üzelmeik­­kel föllépett Bourbon és Orleans családról, illetőleg a két család trónkövetelőiről olvasó­inkkal egyetmást közlünk. Franciaországnak két „törvényes, legitim“ családja van, mely a trónra — ha ugyan az egyeduralmi kormányformát választaná — jo­got támaszthat, a bourbonok s az orleansok. Az első vonal az „idősebb“ vagy „fővonal“ a Bourbonok. A Bourbon-háznak mai nap egyedüli képviselője és sarjadéka Chambord gróf, X. Károly unokája, a Louvel által megöletett Berry herceg fia. Atyja gyermektelenül halt meg ép úgy, mint nagybátyja, Angouléme­rg. Ez furcsán hangzik. De épen abban rejlik a mai napig fel nem világosított titok, mely Berry bg. megölése után hét hónappal született „fia“, a mostani Chambord gróf felett lebeg. A fiút törvénytelennek tekinték; elnézőbb emberek becsúsztatottnak mondják. Midőn IX-ik Károly 1830-ban a júliusi forradalomban letette a koronát, az „unokája“ javára történt, midőn egyszersmind Angou­­leme hg. is „testvérfia“ javára lemondott, ki most „bordeauxi hg“ címet veve. A nemzet ellenszenve az idősebb bourbon vonal iránt , a polgár­ királyság létesítése Lajos Fülöp­ alatt, azt eredményezték, hogy a fiatal her­cegnek is követnie kellett száműzött család­ját. X-dik Károly halálával (száműzetésében) párthívei által királynak kiáltatott ki, mint­egy válaszul az Angouleme nevetséges király­­lyá tételére, azonban tet­lig egyik sem len a „legkeresztényebb” trón tulajdonosa. 1846- ban a modenai herceg nővérével kelt egybe, s jelenleg egyik koronaigénylő Franciaor­szágban. A második vonal az orleansok. Az Orleans-ház nagyon népes, Franciaország trón­jára 1830. aug. 19-én került, midőn Lajos Fülöp a száműzött X. Károly helyébe híva­­tott. Ő is azonban tudvalevőleg (1848-ban) menekülni kényszerült, és 1850. aug. 26-án halt meg Claremontban, Angliában, Neuilly gr. neve alatt, míg Napoleon L. már mint köztársasági elnök előkészítő a második csá.

Next