Szegedi Híradó, 1872. január-június (14. évfolyam, 1-78. szám)

1872-01-03 / 1. szám

pesebb. De a tömegek miatt szertelen lassú fejlődésű­, és magasztos eszmének igaz, s azért óvatos hivei, bajnokai közé annyi éret­lenség, annyi vak rajongás, oly sok alakos­­kodó részakarat keveredett, annak jelvénye alatt annyiszor és úgy folytak és folynak a romboló harcok, hogy az egy időre hitelt­­vesztette jön, s maguknak a legállhatatosabb bajnokoknak még nagyobb mérsékletre, még nagyobb óvatosságra kell magukat kénysze­rítve érezniök, nehogy többet ártsanak, mint­sem használnának a szent ügynek. Az elvont eszmények embereit minden időben el szokta ragadni a türelmetlenség, melylyel nem győzik bevárni az idő teljes­ségét, hanem erőszakolni akarják azt, mintha nem lehetne bízni az utódokban is , mintha nekik kellene be is végezni a kezdetieket. Mennyivel fokozottabb e türelmetlenség, mi­den legtöbben az eszmék álarca alatt a sze­mélyes érdekek gyalázatos harcát vívják, saját bőrükért, pillanatnyi jóllétért küzdenek, válogatás nélkül az eszközökben. És most Európa a legnagyobbszerű s legtanulságosabb feladatok kifejlődésének van hivatva szemtanúja, megfigyelője lenni. — Németországban, hogy mire képes a korlát­lan öszpontosított hatalom ; Franciaország­ban , hogy mit tehet a demokrácia. Amott a hatalomtól, mely föntartja a rendet, vár­juk, hogy mennyi szabadságot mer adni a nemzetnek ; emitt a nagy nemzettől várjuk, hogy miként tudja a rendet föntartani a szabadsággal. Ez igazán az elvek harca, melyet két nagy állam vív többé nem a csatamezőn, hanem saját tűzhelyeiknél, a törvényhozás, az igazságszolgáltatás, a kormányzás termei­ben, a tanintézetekben, a gyárakban és mű­helyekben , a gazdálkodás és vállalatok terén. Bizonyos az , hogy a gazdagság és a rendszer folytonossága a németek részén, de az eszme a franciákén van ; és bizonyos az is, hogy hibázni emberi dolog lévén, a ha­talom hibái tönkreteszik a rendszert, lehe­tetlenné teszik az elvet, amelynek az kép­viselője és eszköze, míg a szabadság bajno­kainak hibái elejthetik magukat az eszközö­ket, fölfüggeszthetik egy időre magát a sza­badságot , de nem buktathatják meg az eszmét. De legközelebb bizonyos az , hogy a túlnyomó német hatalom ma képes Európá­ban föntartani a rendet és békét , míg a francia szabadság talán magát nem lesz ké­pes rendben tartani, Európát pedig végzetes anarchiába döntené. Ezekhez képest, a magamféle apróságok nem lévén avatva a diplomatia titkaiba, nem tudhatom ugyan , de hiszem , hogy a már sok szint mutatott porosz kormány jelen po­litikájának békés természetében bízni lehet. Nem kevésbé hiszem, hogy az osztrák-ma­gyar állam felé fordult porosz barátság ez idő szerint őszinte, de csak addig és annyi­ban, ameddig és amennyiben ez is erőt, élet­revalóságot tud kifejteni. És innen ered annak jelentősége, hogy gr. Andrássy Gyula, a magyar miniszterel­nök közös külügyminiszterségre hivatott. Ez eseményben magának a gróf szemé­lyiségének része közvetve van; ez eseménynél fötényező , az osztrák kormányválságokkal szemben, a Deák-párt többsége által már két országgyűlési idényen keresztül követke­zetesen és zavartalanul föntartott magyar parlamentáris kormányzat és rend,­­ vala­mint a katonai világot meglepett, mintegy a földből előteremtett magyar honvédség. És ime, az osztrák-magyar birodalom súlypontja tényleg is, alakilag is Magyaror­szágon van, hol a dynasciának megbízható, szervezett erőre lehet mutatnia és támasz­kodnia, melyet a többi hatalmak számítá­saikba foglalni kénytelenek. Tehát még egyszer és mindig politikai ráviteles érettségünk és jó katonái voltunk emelt­­ föl bennünket. Ám legyünk büszkék e tulajdonságainkra, ám neveljük, tökéletesítsük ezekben magun­kat, de ne feledjük , hogy a hadképesség többé nem egyszersmind életképesség is; hogy a hadsereg és politikai szervezettség megvédhet ugyan, de még nem tart, sőt ki­merít és tönkretesz azon belreformok nél­kül, melyek alkalmatosak közművelődésünket és anyagi vagyonosodásunkat biztosan és idő­veszteség nélkül előmozdítani. És itt nem csupán, sőt kevésbé azokra a reformokra célozok, melyek a törvényho­zás útján s a kormány által behozandók, hanem a társadalmi reformokra , melyeket a polgároknak kell önmagukon, családi, egye­sületi és községi, magán- és nyilvános éle­tükön kezdeni és keresztülvinni. Minthogy pedig a baloldal még mindig a meddő tagadás, a vak ellenzés terén áll makacsul, s még ama belreformok útjában is tervszerűleg akadályoskodik : a Deák­pártnak ma inkább, mint bármikor, hazafiai kötelessége utolsó izig összeszedni magát s egyetértéssel minden egyoldalú ellenzést meg­hiúsítani, különben kockán forog a már ki­küzdött eredmény is. — És e hivatásának annyival inkább teljes bizodalommal és tiszta jóhiszeműséggel tehet a Deák-párt eleget, mert a Habsburgház érdeke, ha soha nem lett volna is azonos a magyar nemzet érde­kével, ma ilyen ; s gróf Andrássy Gyulával a külügyek élén teljes megnyugvásban él­het afelől , hogy belső fejlődésünk nem a külpolitikának előre kijelölt áldozata. És e nagyszerű, e lelket emelő munká­ban mi részt vesz Csongrád megye ? Annyit, amennyit Szeged városa egyma­gában cselekszik. Im, egy város, amely fölébredt és mun­kához lát; — és im egy megye , amely ágyát veti vagy épen sírját ássa! Mellékesen legyen fölemlítve, a házkor­mány melletti nyilvános és kézzelfogható tüntetés György herceg irányában épen nem roszul ütött ki. A hessendarmstadti ág őse később eszélyes , takarékos államháztartás s családiasan takarékos államkormányzás által tüntette ki magát. Napjainkban újra sürgősebben kívánják, mint előbb, a fejedelmi tekintélynek, a kormány, törvényhozó testület, szóval min­den élő hatalom tekintélyének elismerését. Ez nem jelenthet mást, minthogy követelik az önakaratnak ösztönszerv­ vagy szándékos meghajlását ezen hatalmak előtt , a közjó érdekében. A néptömegben a tekintély iránti tisztelet szelleme csak úgy honosul meg, ha az élő nemzedék a család teljes te­kintélyét ismét átér­ez­te. A nyilvá­nos hatalmak iránt látszólagosan visszanyert tekintély mindaddig gyökeretlen régi növény leend, míg a házi erkölcsökben a házkor­mány tekintélyét vissza nem állítjuk. A pol­­gárosult Európában nem állhat fönn többé tisztán tekintélyi és kegyeleti viszonyon ala­pult államkormány, de igenis apauri csa­ládkormány. Vajha ezen utóbbi mielőbb meghonosulhatna hazánkban is, mielőtt Euró­pát újabb válság fenyegetné ! Azonban a nép csak a családban sajá­títhatja el a tekintély és kegyelet szellemét, a családban tanulhatja meg csak , hogyan járhat karöltve a szabadság és fegyel­­­e­m, miként kell magát az egyesnek fölál­doznia egy magasabb erkölcsi személyiségért , a családért. És az államéletben, habár egészen más eszmén alapult is , mint a csa­lád, bizonyára áldással fogják ezen tanoda gyümölcseit aratni. De hogyan lehetne a házkormányhoz szükséges tekintély legmélyebb alapját meg­vetni a családban ? — kérdi talán némely figyelmes olvasó. Nem másként, mint a gyermek nevelésében. íme, a nők­nek legmagasztosb feladata államéletünkben! Ezelőtt a gyermekeket otthon, a család­ban nevelék. A XVI-dik században az első gyermekkorban még a fejedelmi gyermekek is az anya által ápoltattak , neveltettek. s Hogy ez alatt mi történik Hód-Mező- Vásárhelyen, az lesz tárgya e leveleknek. H. M.-Vásárhely, 1871. dec. 27. G­a­r­z­ó Imre: Hazai ügyek. — Az igazságügym­iniszter kör­levele. Bittó István ig. miniszter egy ter­jedelmes és emelkedett szellemű körlevelet intézett az első folyamodásu kir. tervszékek elnökeihez, melyből lapunk terjedelméhez ké­pest közöljük annak kiválóbb részeit szó­­szerint, a többit pedig kivonatosan: „A bírósági szervezet inkább mint min­den más törvény vagy intézmény, azzá vá­lik, a­mivé azt, törvény alkalmazására hiva­tott személyek teszik; áldásos a hazára és annak polgáraira, biztosítéka az alkotmány­nak, a köz- és magánjogoknak, a békének, a rendnek és a személynek, ha a bíró ma­gasztos föladatát fölfogva, mint a­, állam élő lelkiismerete, páncélozva minden jogtalan befolyás ellen, minden esetben a­ törvényt emeli érvényre; átok a hazán és annak pol­gárain, ha, mitől isten óvjon, az elvetemült bíróság akár a hatalmasok kívánságára, akár a sokaság ephemer zajára, meghamisítja a törvény igéjét! Az 1869: IV. törvénycikk megadta mind­azon biztosítékokat, melyeket egy bölcs, elő­relátó és szabadelvű törvényhozás megadhat arra nézve, hogy a biró minden irányban független, egyedül a törvénynek legyen alá­rendeltje, s hogy a törvénynek ne csak kö­zege , hanem áthatott lelkes bajnoka, oltal­­mazója és tántoríthatlan kit kifejezője legyen; amit azonban a törvény nem adhatott meg, azt a tisztes bírói kar hivatásérzetétől várja a haza; várja, hogy bírái­ban az erény és a tudomány a buzgalommal egyesülve, e hár­mas forrásból terjedjenek szét a jognak és szabadságnak áldásai; várja, hogy egy fen­­költ szellemű, tudós és erényes magistrate, lelkiismeretes éberséggel őrködjék a jog bás­tyáin ; várja, hogy az önkény és erőszak, a szenvedély és a kapzsiság, az egymás ellen harcoló érdekek, a kérlelhetlen bíró által megf­ékeztessenek és visszaszoríttassanak a törvény korlátai közé; várja, hogy a társa­dalomnak a törvényben, valamint a tonnásó intézményekben, és a joggyakorlatban kife­jezett akarata legyen azon erős határvonal, mely mindenkit egyaránt szabályoz s min­denkinek egyaránt kijelöli jogterületét. E nagy feladat megoldását annyival in­kább bizalommal elvárhatni, mert egyrészről a kormány-hatalommal szemben — erről fő­­feladata lesz a kormánynak gondoskodni — soha válságos helyzet meredekére nem szo­­r­itatik a biró; de másrészt kell, hogy a rendbontó féktelenség se válhassék a birói hatalom szövetségeségévé, hogy annak fényét bemocskolja A jó bíróság által megmérhet­csük a fölserdült fiút véve a fejedelem­et, hogy a nevelő segítségével folytassa a meg­kezdett munkát, így volt ez minden társa­dalmi osztálynál. Napjainkban ellenben , előkelő modor szerint, a gyermekeket lehető korán ki kell a családkörből bocsátani, vagy legalább úgy­nevezett házi tanító kezei közé adni. — A mentség az, hogy a mi hivatás­i kereset­módunk oly bonyolulttá vált, miszerint még az anya sem foglalkozhatik gyermekei nevelésével. Ez azonban csak azt bizonyítaná, hogy a soktevésben és vagyonhajhászatban tönkre­­teszszük magunkat , nem pedig azt , hogy gyermekeink házi nevelésétől menekülnünk kell. A jelen statisztikai és finánc­politikai korszakban a munkát csak a belőle származó anyagi szerzemény sze­rint mérik. Ez alapjában hibás eljárás. A házias gyermeknevelés oly munka, mely ál­tal semmit sem szerzünk — legfölebb isten és gyermekeink áldását, és mégis e munká­nak kellene a legfőbbnek lennie minden szülőnél, mert ezen alap hiánya miatt válik meddővé legnagyobb részben a köznevelésre kiadott pénzösszeg is. Észak-Amerikában, hol a családi élet csaknem tönkre van téve a pénzkereset miatti hajtóvadászatban, alig létezik házi nevelés is. A nők , kik ott átalánvéve a háztartás vezetését hivatásukon alatt állónak tartják, annál kevésbé foglalkozhatnak s emészthetik magukat saját nyers sarjaik fegyelmezésé­vel; az apáknak meg épen nincs erre ide­jük. Az amerikai szabadsághoz tartozik to­vábbá, a gyermeket lehetőleg kénye kedvére hagyni. A családi tekintély szigorú gyakor­lata ókori , jobbágysági visszaemléke­zésnek tekintetnék. Hanem aztán ily szaba­dalmak mellett a nagyvárosi amerikai utca­­ifjuság durvaságban , gonoszságban ritkítja is párját a föld kerekségén. A népiskolák virágzásra nem jut­hatnak, mert hiányzik az előtanoda, a házi fegyelem; mert átalánvéve valamely nép az összes nevelési intézmények iránt csak akkor lelkesül s lesz iránta áldozat­ian hasznok háramlanak az államra; mert ha a törvényszegés nem talál menedéket, a merénylet s a közszellem megtisztulásával egy erkölcsös társadalom alapkövei tétetnek le. A bírónak a tudomány és erény által a közbecsü­lést kell kivívnia, mert épen ebben gyökerezik hivatásának erkölcsi hatása. E becsülés azonban nem áll a pillanat­nyi népszerűség, a közönség tetszésének múló nyilvánulásában, s nem szerezhető meg a gyöngeségek, a tévedések vagy bűnösök le­­gyezgetése által: a becsülés, melyet a biró megszerezni és féltékenyen megőrizni töre­­rekedjék, a népnek tapasztalásból származó azon meggyőződésben áll, hogy az, amit a bíró magasztos hivatása gyakorlatában, mint a haza törvényét kihirdet, az soha sem tar­talmazza a bíró rokon- vagy ellenszenvét, egyéni véleményét vagy akaratát, hanem le­gyen az minden részében, a haza meghami­­su­lan törvényeinek jól értett és helyesen al­kalmazott rendelete, vagy pedig a törvény alapelvének helyesen leszármaztatott valódi folyománya. A becsülés ezen neme legfőbb és leg­drágább kincse a bírónak, melyre nélkülöz­­hetlen szüksége van a bírói intézménynek, mely becsülés azonban egyedül a munka és önzéstelenség, a tudomány és az erény kizá­rólagos jutalma­i legyenek meggyőződve, hogy ezen méltó jutalmat soha sem tagadja meg a felvilágosodott közszellem az erény, a tudomány és szorgalom egyesülésétől. Magyarországnak nagy nevű biráit, kik az emlékezet hálás dicskörében tündököl­nek , válaszszák példányképül az új birák, azokat pedig, kik most élnek, vezérökül, hogy működésükkel kárpótolják az áldozatot, mit a törvényhozás a biróválasztás jogáról, ezen ősi jogokról való lemondás által hozott. Igaz, hogy törvényeink, intézményeink még sok kívánnivalót, sok reformot hagynak fönn, de e hiányok pótlása s mielőbbi teljes kiegészí­tése a kormány tevékenységének főtárgyát ké­pezi ; e hiányok pótlásáig azonban azon tu­dat ad nyugtát a kormánynak, hogy a jó bíróság pótolhatja e hiányt a törvényeinkben foglalt alapelvek helyes alkalmazása által, míg ellenkezőleg a legjobb törvény sem teg biztosíték rész bíróság mellett a jog m­egha­­misítása ellen. Törvényeink hiányossága mindazonáltal nem jelenti azoknak, vagy a kötelező szabá­lyoknak teljes hiányát, s nem jelenti, hogy a szabály helyett a bíró eszméje, akarata­i válhatnék ítéletté. Amely percben ez utóbbi csempésztetnék be a törvénykezésbe: azonnal megszűnnék uralkodni az elv, a bíró törvény­hozóvá emelné magát, s a hatalom jogköré­nek fölforgatásával bizonytalanná, értéktelenné válnék a jog ! Épen e téren a törvény elem­zése, magyarázata, kifejtése és alkalmazása körül tartsák szem előtt az új bíróságok tag­­­jai, a régen megállapított elvek és tételek tekintélyét, a helyes gyakorlatnak nagybecsű kész, ha az atyák a házi nevelés gyakorlása mellett annak jelentőségét maguk átérezték. Parker Tódor, egy elsőrendű észak­amerikai író, egyik szellemdús értekezésében, hazája nevelési állapotának árnyoldalait nagy elmeéllel fejtegeti, hanem végre azon köve­teléssel áll elő , hogy a nevelés és oktatás minden emberre nézve lehetőleg egyenlő és széles alapú legyen , hogy a leendő munkás ugyanazon nevelésben részesüljön, mint a leendő tudós, stb. Ez azonban igazi amerikai észjárás. Ki a társadalmat sejtetni akarja, ne azon kezdje, hogy a birtokot egyenlítse ki, hanem a ne­velést. A nevelés alapszínezetét a családban nyeri, mely a társadalmi csoportok szerint változó. A munkás egészen máskép fogja nevelni gyermekét,­ mint a tudós. Azért még koránsem fog a házi nevelés ily társadalmi különbözősége által kasztrendszer létrejöni. Mert ha a munkás fiában hatalmas jellem és tehetség rejlik , át fog az törni a családi korlátokon, s fölküzdi magát képzettsége ál­tal a legmagasb társadalmi fokra. A neve­lés tehát épen ellenkezőleg — miként Par­ker kívánja — legyen a legjobb min­den társadalmi kör számára, de nem azonos mindegyikre. Mérv- és irány­adók ebben a családi állapotok, egyes tár­sadalmi csoportok házai. Vajha közösen el­ismernék a család és családi nevelés fontos­ságát polgári társadalmunknak nemcsak fönn­­állhatása, hanem megifjulása tekintetéből is! A divatba jövő „szeretetházak“ egyebek mellett tényleges bizonyítékok arra , hogy a családi fegyelem jelen­tőségét a nevelésben ismét figyelembe kezdik venni.­­ Nemcsak árva gyermekek, hanem egyátalán családtól szakadt gyermekek , a sövény mellé tett el­hagyatottak is családi kört fognak ott találni. Ott fognak először keresztény csa­ládi erkölcsökben, a család szeretetteljes fe­gyelmében, és aztán más hasznos ismeretek­ben képeztetni; először a cellád tárul föl előttük, s csak aztán a nagy világ. Magasz­tos egy gondolat rejlik ebben! A nők államéletünkben. .. Iparkodtunk kimutatni , mily egészen más a család eszméje , mint az államé, amennyiben a család a tagjai között levő szeretetteljes tekintély és kegyelet öntudatán alapul, az állam pedig a jogöntudaton ; to­vábbá fejtegettük, hogy a család benső éle­tét az erkölcsök és szokások kormányozzák, az államéletet pedig a törvények.­­ Ezzel közelebb jutottunk kitűzött tárgyunkhoz. A házikormány és államkormány alap­jaiban különböző két tárgy. És mindemellett is a házikormány fölbomlása menthetlenül magával ragadja az államkormányt is. Mint vélekedtek e tárgyban három évszá­zad előtt, legyen szabad egy példával fölvi­­lágosítnunk. Midőn Fülöp, a hesseni tartománygróf, egy alkalommal György nevű fiát a tanodá­ból magához hivatá, és ez fölpiperézve , uj, szűk , fényes csizmában és finom , magas nemez-kalappal jelent meg, a fejedelem sa­ját kezeivel lehasitá fia lábairól a csizmát és saját nagy csizmáiból hozatván egy párt lábaira , fejére pedig durva kalapot tevén, visszabocsátó tanítójához, az utcai gyerme­kek nem kis mulatságára. Manapság igen tapintatlannak tartanák, ha valamely fejedelem atyai hatal­mát a ny­lvánosság szeme láttára gyakorolná, s ha trónörökösét — még ABC-és legény­sége dacára is — családi hibája miatt utcai gúnytárgygyá tenné. Három évszázaddal előbb azonban Fülöp ezen eljárása egészen ildomos volt. Megmutatta ezzel, hogy ő eré­­­­lyes házkormányt tart, s így hasonló erélyes államkormányt is vártak tőle. így volt ez az új a p­a­u­ri (patriarchalis) fejedelmi kormány virágkorszakában. Az alkotmányos államjog­­ban egy fejezet sincs a házkormányról, de van a társadalmi kormányzatban. Székhalmi M.

Next