Szegedi Híradó, 1877. július-december (19. évfolyam, 78-155. szám)
1877-09-16 / 111. szám
Tizenkilencedik évfolyam. 1877. Vasárnap, szeptember 16-án. Illik szám. Megjelen. Vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Előfizetési föltételek. Szegeden házhozhordással és vidékre postén. Egész évre 10 frt. Félévre . 5 frt. Évnegyedre 2 frt 50 kr. Helyben e kiadóhivataltól elvitetve Egész évre 9 frt. Félévre 1 frt 50 kr. Évnegyedre 2 frt 25 kr.Szegedi Híradó. POLITIKAI És VEGYESTARTALMU KAP. Szerkesztőségi iroda: hol a lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni, Klauzál-tér 209. sz. a. az udvarban balra. Egyes szám ára, S Irr. Hirdetések díjai. A héthasábos petitsor vagy annak tervért egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr. többszörinél 4 kr, és minden beiktatásnál 30 kr. kincstári illeték fizetendő. A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási díja 15 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban, valamint Pesten, Bécsben és Európa nevezetes városaiban létező valamennyi hirdetési irodában. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond özvegye könyv- és kőnyomdája, papír- és irószerkereskedése, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. Szeged, szeptember 15. Nehéz, válságos időkbe jutottunk! A hazaszerető lélek elborul, a hazatértő kebel nehéz aggodalmakkal van tele. Mert nem tudja, hogy mi fog történni, és érzi, sejti, hogy minden történhetik. Ha az osztrák-magyar fejedelmi udvarnak ott Bécsben valami táncoló farsangi jókedve volna (ami ugyan nincs), elmondhatnánk, amit XVI. Lajos udvaráról mondtak, hogy : „vulkán fölött táncolnak.“ A kassai áldomás hamisított szövege villám volt, amely nekünk megvilágítá az udvari körök ármányait,, ahol ő fölsége körül szövik és fonják a muszka-szövetség hálóját s a Törökország romlására alapitott olcsó területszerző terveket; de nekik meg ugyanezen villám fénye bevilágitá a magyarországi vulkánt, amelynek belsejében — láthatták — a romboló elemek forronganak, sustorognak, s csak egy végzetes lökés kell hozzá, hogy kitörjenek. Ki tudja, hogy a vakmerő kéz, mely a király rovására a hamisítást elkövetni vagy azt megtörténni hagyni nem átalkodott, nem éppen az ellenkező célt érte-e el, mint amit elérni akart? Ki tudja, hogy azok, kik erőszakolni akarnak oly osztrák-magyar politikát, amely ellen Magyarországon még a fűszál is tiltakozik , nem fognak-e viszszariadni átkos tervek keresztülhajtásától, látva a vulkánt, melynek kráterében a magyar nemzet haragtól lázas epéje forr a léterét fenyegető terv ellen, látva, hogy az kitörhet és veszélybe döntheti az egész monarchiát ! És így még jó hatása is lehet a rosznak, amit isten adjon. Mert kívánatos ez nagyon. És kívánatos, hogy ha valamikor, ma a hazai zsurnalisztika az igazság bátor és leplezetlen kimondásával teljesítse hazafias kötelességét, nem titkolva, nem szépítve, nem takargatva semmit. Részünkről merjük kijelenteni, hogy ezt ismertük eddig is kötelességünknek s csak azt hangoztattuk igazságosnak, amiről meg voltunk győződve, hogy az. Tévedhettünk nem egyszer, mert tévedni emberi dolog , de amennyiben mindig igyekeztünk magunkat megóvni a sötétvérű peszszimistaságtól és a mindent rózsaszínben látó optimistaságtól egyaránt, hizelgünk magunknak azzal, hogy többször, mint nem, eltaláltuk az igazságot s a helyes utat, és erős a hitünk, hogy eltaláljuk most is. Magyarország lázas izgatottságban van, és izgatottságának oka a monarchia keleti politikája, amely miatt félti Törökországot, amelyet „természetes szövetségesének ismert föl, és félti a hazát, mert nagy veszélynek látja azt kitéve, ha e szövetségesét sikerül a diplomácia ármányainak megrontani. „Törökország területi épségét s független hatalmi állását fönn kell tartani mindenáron!“ Ez ma dogma Magyarországon, amely minden magyarnak vérévé vált. S ez magyarázza meg, hogy az izgatottság nagy és mélyreható; benne van ebben gazdag és szegény, úr és paraszt, tisztviselő és független polgár. Nincs alóla kivéve senki. Ez az, amit meggyőződésünk szerint konstatálhatunk és igazságnak kijelenteni hazafias kötelességünknek tartunk. A másik az, ami ebből önként következik , hogy Magyarország mai hangulatában oly hatalom, a mely, megfelelő irányban fölhasználva, mindennél erősebb támasza a monarchiának és a trónnak; oly hatalom, a mely ez esetben a világ által bámult török hősiesség csudáira képes és a jó siker reményével vihető minden veszély teleküzdésére, mely a monarchiát és a hazát fenyegetné ; ellenkező esetben — amitől isten óvjon ! — oly hatalom ez, mint az orkán, melyet Aeolus barlangjából egy szerencsétlen pillanatában bocsátott szabad szárnyra, hogy lássa, amit tán maga sem akart, a siralmas katasztrófát romboló útjának nyomain. Legyenek meggyőződve a király és a kormányok, hogy evvel a hatalommal mindent lehet merni a siker reményével, de nélküle és ellene minden lépés érvénybe vezethet. És legyenek meggyőződve, hogy : nincs oly erő és hatalom, amely Magyarországot a török megrontására s a muszka támogatására fölhasználni képes lehetne ! Kimondottuk, amit akartunk. A többi isten és a monarchia sorsát intéző férfiak kezében van. S még egyet. A szélsőbal lángnyelve, mely önmagát pörkölte, kezd fogékony talajra lelni. A szikra tüzet fog, és a szikrát bőven ontják. Egy ige fölülről, hogy keleti politikánk nem lesz muszka politika, és a hánykódó habok lecsillapulnak és eloltják a harapózni kezdő tüzet. De ehez még lesz szavunk, s addig v óvjuk az oktalan tűzhányóktól a közönséget is! Hanem utolsó szavunk fölfelé szól: Caveant consules, nequid respublica detrimenti capiat. Hazai ügyek. — A király Cegléden. Bevégződvén a kassai hadgyakorlatok, innen a király a ceglédi hadgyakorlatokra utazott kíséretével, amelyben ott volt Tisza min.elnök és Wenckheim b.őrsége személye melletti miniszter is. A király csütört. reggel érkezett Ceglédre. Fogadtatásáról a „P. N.“-nak ezeket írják : Cegléd ünnepel. Lobogók, zöld gályák, idegenektől hemzsegő utcák, csillogó egyenruhák hirdetik, hogy a fölséges uralkodó időz falai közt. Az úgynevezett praefektusi épület, melybe ő Fölsége szállt, ünnepi díszt öltött, honvédek és udvari gárdisták állnak őrt, s körülöttük hullámzik a kiváncsiak tömege. De aki a vesékbe lát, aki ért az arcok és szemek titkainak olvasásához, az nem zárkózhatik el azon észlelettől, hogy az általános örömre egy kínos tudat lidércnyomása nehezedik. Tekintélyes polgároktól hallottam, hogy Cegléd lakossága örömrivalgással fogadta a hírt, hogy fölséges urát körében üdvözölheti; az előkészületek önként, szívből történtek, és a fogadtatás olyannak ígérkezett, mely nagyszerűségre és őszinteségre messze fölülmúlja a kassait. De tegnap óta, a kassai toaszt folytán (melynek hamisított voltát ma hajnalban még nem tudta Cegléd), hirtelen megváltozott a hangulat. Kassán zavaró momentum lépett közbe, mely a ceglédieket mély fájdalommal töltötte el. De e körülmény — bár lankasztólag hatott és észrevehetőleg csökkentette a fogadtatás fényét — nem birta beárnyékolni a ceglédiek sokszor tapasztalt lojalitását és belső ragaszkodását koronás királyunk iránt. Legelső magyar városaink egyike méltóan iparkodott fogadni a legelső magyar ember látogatását. A király és legszorosabb kísérete részére az említett praefektusi lakházban nyolc szoba rendeztetett be , míg Albrecht főlig a szomszédos számvevői épületben vett szállást. A magas vendégek közül legkorábban Albrecht főherceg érkezett meg, ki az udvari szalonkocsiból reggeli 3 ó/a órakor szállt ki padlátusa, Piret báró altábornagy kíséretében. A perronon Bartha polgármester, Tury főkapitány és csekélyszámú közönség fogadták. Ő Felsége reggeli 5 órakor érkezett meg. Ágyudörgés, nagy néptömeg, bandérium fogadta, de meg kell említenem azt is, hogy több vidéki küldöttség visszalépett. A néptömeg már akkor tekintélyes számra szaporodott föl. A hatósági személyiségek közül a perronon áltak: gr. Szapáry István pestmegyei főispán, Szilassy, a polgármester, kapitány, Tisza Lajos, a törvényszék, stb. Ő Felsége kiléptekor a tábornokokhoz fordult, azután meghallgatta Bartha polgármester üdvözlő beszédét. Ő Felsége a zajosan megéljenzett beszédre körülbelül azt válaszolta, hogy őszinte köszönettel fogadja hódolatukat és üdvözletüket. Szívesen fog tölteni néhány napot Czegléd városa derék lakói körében, kik az imént tapasztalt szives fogadtatás által is tanúsítják, hogy a trón iránti hű ragaszkodást hazafias érzelmeiktől elválaszthatlannak tartják. Végül biztosította a fogadó küldöttséget királyi kegyelméről. Ő Felsége azután Tisza Lajoshoz és gr. Szapáry Istvánhoz fordult, mire bemutattatta magának a többi hivatalos személyeket; ő Fölsége távoztakor a közönség éljenzett, ami koronként, midőn a király kocsira ült és a városba szállására hajtatott, meg-megújult. Mintegy 4— 500 főnyi tömeg kisérte ő Fölségét. Gyönyörű, üde levegőjű regg volt. A mozgó tömeg nemzeti lobogókkal, ő Fölsége fogata és az azt követők hosszú sora a bennülők fényes katonai egyenruháival színgazdag képett mutatott. A reggelizés után a király 7x/2 órakor a hadgyakorlatra lovagolt. A hatóságokat ő Fölsége 3 órakor fogadja. A török attachén ak ovációra készülnek. — A király kassai pohárköszöntőjének hiteles szövegét közli a „Búd. Közi.“; ugyanazon helyreigazított szöveg az, melyet mi is közöltünk. Bizonyos tehát, hogy a király az ominózus „szövetséges“ szót nem mondta. De hát hogy történhetett mégis annak fölvétele a hivat. „C. B.“ sürgönyébe ? A „P. N.“ erre vonatkozólag arról értesül, hogy a korábban megállapított szövegben csakugyan benne volt ez a szó s igy kapta azt előre a „C. Bur.“ embere. A „szövetségesem“ szó azonban később kihagyatott és pedig Tisza Kálmán min.elnök fölszólalása folytán, s ő fölsége azt nem is mondotta; erről azonban elfelejtették értesíteni azt az udvarmesteri tisztviselőt, ki az áldomás szövegét a „Corr. B.“ hivatalos tulajdonosának s egyéb hírlaplevelezőknek átadta volt. Bizony, bizony furcsa ez, ha igaz. A „P. L.“ ellenben arról értesül, hogy ez a szó benne van az ily alkalmakkor használni szokott formulárokban (?) s a lapoknak ezt adták át; 5 felsége azonban kitörölte abból a „szövetséges“ szót és maga hagyta jóvá a két hivatalos lap számára szánt szöveget. — A „P. N.“-nak egy másik, szerinte illetékes helyről vett értesülése ugyanezt megerősíti. Már most csak annak a kiderítése van hátra, hogy e nagy zajt okozott ügyben ki a „kozmás.“ — Utó hang a kassai napokhoz. E cím alatt az „E11.“ belmunkatársa és kassai tudósítója, nevének aláírásával, egy rövid cikket tesz közzé a nevezett lapban, amelyben egy rakás szenzációs hírt meghazudtol és a mendemondák sorába igtat. Meglepetéssel olvasom — így ir — a sok ferdítést és hazugságot a kassai dolgokról. Ott voltam végig, s ahol személyesen nem lehettem, szereztem magamnak hiteles értesülést mindig a legilletékesebb helyen. így, a mi a tegnap reggeli kivonulást illeti, egész határozottsággal állíthatom, mert magam szemtanú voltam, hogy Albrecht főherceg az orosz attachét nem szólította meg s igy nem is gratulált neki. — Alaptalan az is, hogy a török attachét a királyi kiséret semmi figyelemben nem részesítette volna. A második lóversenyen a királyközel tíz percig beszélt vele, holott nem is minden attachét szólított meg. Ezenfelül a török attachét folyvást kisérték közös hadseregbeli főtisztek, s a második napi hadgyakorlaton mindig egy ezredest láttam mellette. Az udvari ebédre vonatkozólag azt írja, hogy az nem volt tisztán katonai diner, mert Tisza és Wenckheim miniszterek is ott voltak, s kiválök még néhányan a főpapságból és a polgári hatóságok képviselői közül. Az orosz attaché nem ült a király jobbján, mert ott Albrecht főherceg ült, ki ép e napon huszártábornoki egyenruhában volt. Továbbá orosz rendjeleket sem látott, stb. Szellőztetvén ezután a királyi áldomást, igy folytatja és végzi . Hogy ki küldhette a felköszöntő hamisított szövegét, azt nem tudom, nem is gyanítom. A vizsgálat különben meg van indítva. De hogy nem olyan ember küldhette, ha közel áll is az udvarhoz, aki a dynasztiának és a monarchiának igaz barátja, az bizonyos. Ennek az alávaló embernek bizonyosan roszul esett az, hogy a király annyi rokonszenvet és olyan őszinte lelkesedést tudott kelteni Kassán. A hatás megrontását igen pompásan gondolta ki. Hogy állunk a keleti ügygyel? Lapunk egy kitűnő budapesti barátjától veszszük az alábbi levelet, amelynek egyes, hazánkra nézve nagyfontosságú állításait és peszszimizmusát nagyon szeretnénk megcáfolni, ha módunkban volna, így a cáfolatot vagy megerősítést az időtől várjuk. Budapest, szept. 13. (—a) A keleti bonyodalmaknak a diplomácia által ily válságossá lett tétele alig hagy fönn kétséget az iránt, hogy ha az érdemes diplomácia továbbra is így folytatja a békére, másodsorban a már meg nem akadályozhatott háború lokalizálására irányuló áldásos működését , nemsokára egy takaros kis európai konflagráció koronázandja nemes törekvéseit. Mert hogy a béke hangoztatása mellett a háború megindítása, az orosz győzelmek teljes biztosítása és a koncnak mi módon való megosztása Berlin, Pétervár és Bécs közt már előre elhatározott, bevégzett dolog volt, azt az utóbbi napok leleplezései még azok előtt is kétségtelenné tehették, akik nem lehettek, mint mi, közelebb a tűzhelyhez, akik tehát már korábban tisztában voltunk a dolgok állásával. Soha sem tartoztunk a „búsmagyarok“ közé, kik, a jó ég tudja honnan, honnan nem előkapott, regényes hajlamaiknak mindenkor megfelelő jelszavakra lelkesülni vagy sírni tudnak; éppen azért a búsmagyarok le- vagy elfoglalása végett kibocsátott félhivatalos jelszók , minők : „Ausztria-Magyarország érdekeinek megóvása“, — „fönntartottuk minden eshetőséggel szemben akciónk szabadságát“, — „határainkon nem tűrünk új államalakulásokat“, stb. — minket soha megnyugtatni nem bírtak; megnyugvást csak abban találtunk, hogy a monarchia és különösen a hazánk sorsát intéző államférfiak okvetlen belátják, hogy az orosz politika a monarchia s Magyarország és a magyar nemzetiség fönnállásának alapjait aknázza alá; — megnyugodtunk abban is, hogy a német, lengyel és magyar nemzetiségek összhangzó érzületével ellentétes politika mégsem fog követtetni ; megnyugvást kerestünk Andrássy és Tisza hazafiságában, és úgy okoskodtunk, hogy a diplomácia tekervényes utain látszólag támogatni valakit még nem jelenti azt, hogy annak érdekében a saját létérdekeinket föláldozzuk. És azért nem is vártunk a döntő köröktől teljes, őszinte, nyílt fölvilágosítást a sürgető kérdezősködésekre, hanem észleltük az események menetét, hogy azokból merítsük a szükséges fölvilágosítást. A háború kitörése után, miután a párisi szerződések a tények által a lomtárba jutottak, éppen nem csodálkoztunk, ha a dunai szabad kereskedés és forgalom is vele együtt oda sétált; azon sem ütköztünk meg, hogy a Duna torkolatát az oroszok elzárták, mert hiszen ha a folyam két partján egymással ellenséges nép táboroz, azok bizon nem fognak, a dunai szabad kereskedés tekintélyétől megijedve, örökösen csak farkasszemet nézni, vagy pedig az átkelést léggolyón eszközölni; azt is még meg bírtuk magyarázni, hogy a magárahagyott (?) oláh kormány az orosz hadak átvonulását megengedte (mit is tehetett volna mást az orosz fegyverek ellen ?); ezeknek meg volt a logikai oka, és mi monarchiánk érdekeit (már t. i. a diplomácia álláspontjára helyezkedve, mely azonban nem mindenben a mienk) nem a pontokban véltük föltalálni ; mi azt tartottuk, hogy határainkra a háború ki ne terjesztessék, a szomszédos délszláv népfajok a küzdelembe be ne vonassanak és fajrokonaik határainkon belül mindenféle nemzetiségi lázaktól megóva maradjanak; továbbá úgy okoskodtunk, hogy a monarchia érdekei akkor sem lesznek sértve, ha némely, a győző orosztól követelt méltányos reformok által a török kereszténység helyzetén javítanak, föltétlenül elismerve a török birodalom integritását. E föltevések kezdetben valósulni is ígér A király, aki minden iránt érdeklődött, aki mindenütt magyarul beszélt, aki résznéven vette, hogy nem magyar ruhában jelentek meg előtte, aki egy tábornokot, mikor honvédtiszteket kezdett németül bemutatni, figyelmeztetett arra, hogy „kérem, csak magyarul“, — az a király lehetetlen, hogy együtt ne érezzen magyar nemzetével. — A képviselőház első ülése a nyári szünet után tegnap volt. Már az első ülésre a keleti kérdést tárgyazó három interpelláció volt bejelentve, és pedig gr. Apponyi Alberté a „keleti kérdésben“, Simonyi Ernőé a „keleti kérdésben követett politika“ iránt és Helfy Ignácé a „külügyminiszternek a török kegyetlenségek elleni fölszólalása tárgyában.