Szegedi Napló, 1911. április (34. évfolyam, 79-103. szám)

1911-04-02 / 79. szám

Szeged vasárnap SZEGEDI NAPLÓ. 1911. április 2­­9. szö vényes eszközt felhasználnak arra, hogy az államot az ígéretei bevál­tására kötelezzék s a munkapárt padjaiból egyszerre tiz helyről is felhangzott a szó : Mily szemtelen presszió ! Ezt eltehetik maguknak a tisztviselők örök emlékül s fokoz­zák ezzel további rajongásukat a mostani parlamenti rendszer iránt. Azon parlament iránt, amely száz milliót szavaz meg Ausztriának. Amelyben a képviselők egyhangú­lag emelik fel a tulajdon fizetésü­ket, de ahol semmiféle érzék sin­csen a többségben a kisemberek bajai iránt. Tudomány és politika. A hét történetéből. A budapesti tudományegyetem jogi fakul­tásának az a határozata, melylyel Apponyi Albert grófot az egyetem másdik közjogi tan­székére megh­ivta, alkalmas beszédtárgy po­litikusok és nem politikusok körében. Ezért használjuk ily módon a megkülönböztetést, hogy különbséget tegyünk a pártpolitikai fel­fogás és a közvélemény kialakuló felfogása kö­zött, amely ebben az esetben sem fedi egy­mást. Ez természetes is. Osztó bírónak lenni ebben a kérdésben nem kis dolog, megtalálni pláne az igazságot még n­ehezebb. Hiszen a két felfogás alapjában már annyira divergáló, hogy ezt áthidalni Apponyi ■­­ Albert gróf személye sem képes, akivel szem­ben pedig hálátlanság számba menne megta­gadni a legnagyobb nemzeti kitüntetéseket. Ámde éppen ez az ütköző pont, a melynél a két különböző felfogás homloktérbe kerül.­­­" Merev szembeállításként úgy hangzanék a kérdés: való-e az egyetem közjogi katedrá­­­jára egy pártpolitikailag exponált közjogász s ezzel szemben a másik kérdés: egy nemzet részéről a legnagyobb kitüntetés sz­ámba megy-e az, ha egyik gyakorlati kiváló köz­jogászát mint professzort az egyetemen a köz­jogi tanszékkel honorálja? Ez­zel a két kérdéssel pedig egykönnyen vé­gezni nem lehet anélkül, hogy elöljáróiban a tudom­ánynyal és külön a politikával tisztába ne jönnénk. Külön kellene vizsgálat alá venni a valódi tudom­ány fogalmi körét, megállapí­­tani ennek feltételeit és külön vizsgálni azokat a vonatkoz­ásokat, amelyekben a köznyelven úgynevezett politika a gyakorlati alkalmazhat­­óság tekintetében kifejezésre jut. És ha a valódi tudomány lényegeként azt állapítjuk meg, hogy ennek első feltétele a tárgyilagos­ság, úgy, azt hisszük, korántsem mondtunk olyat, amely szembeállítás lenne a politika exigenciális alkalmazkodásával. Viszont, ha a magyar közjog tudományának annyi fegyelme­zett emberi elme önmegtagadása eredménye­ként csak egyszerűen utalunk azokra a finom elméleti meghatározásokra, melyekkel a ma­gyar közjog alapintézményeinek annyia mint a tudomány által elfogadott vélemény, ha nem is megalapozva, de alátámasztva van; nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ezeknek az elméleti meghatározásoknak gyakorlati beál­lítása képezte a mi parlamentáris életünk küz­delmeit, e körül csoportosultak pártok, ez ké­pezte magját a pártpolitikának. Arra van példa, hogy egy egész nemzet elis­merése és közbecsülése kísérte e nagy elmék kijelentéseit, elhalmozta ezeket a megkülön­böztetés és kitüntetés annyi emberileg felis­merhető külső jeleivel, de arra nézve, minr ritkább a történelem tanítása, hogy a k­özvé­­­­lemény aprioristikusan elfogadta volna a párt­­politikai sikereket. És ez természetes is. Hi­szen­­a­ 'piárt'politika fogalmával összekötött az, hogy e­­politika korok és felfogások szerint változik és az a providencia, amely adott helyzeteket és viszonyokat a tér és idő ha­tárai k­özött értékében felismerni és megbe­­­­sülni tudott, változott viszonylatok és kö­rülmények esetén másképen honorált, sokszor megtörtént, hogy nem is honorált. Egy nem­zet részéről nem képezhet tehát kitüntetést azért az, ha a gyakorlati politika legkiválóbb­­ját ,bár a miindenkor elsősorban elméleti értékű tudomány hirdetőjeként arra a helyre állítja, amely hely egy egyetemi katedrán a tudomány művelésében és hirdetésében nyer egyedül ki­­elégülést és keteltséget. A közvélemény egyhangú hozszánnája két­­ségenkivül megállapítható hogy első­sorban Apponyi Albert gróf nevének szól, amely név — tessék bármi banálisnak — egymagában is fogalom. Fogalom és inkarnációja a szep­lőtlen jellemnek, az előkelőségnek, felvilágo­­sodottsá­gnak és az exact tudománynak. Ehhez a fogalmi megállapításhoz nem férkőzhet ki­csinyes politikai felfogás, amely, a politika exi­­genciáját az alkalmazkodás lényegével ugyan­­bizonosnak véli felfedezni s éppen pártpoli­tikai nézőpontbóll és sarokból szemlélődvén talál kifog­ásolni valót. Egy olyan kiváló elme, mint amilyen Appo­nyi Albert gróf, bizonyára csak önmagához lesz következetes, mikor az egyetemi pro­fesszori székben a magyar közjog tudom­ányának tárgyilagos és elfogulatlan hirdetése által va­lóra váltja mindazokat a sejtelmeket, melye­ket kinevezéséhez a jövendő Magyarország fűz. Ez a jövendő Magyarország pedig jelenti összességét és egyetemét mindazon jogos vá­rakozások beváltanak, a­melyek alapja éppen a magyar közljog alaptételeiben van bizto­sítva. —Ez— hozza. Dobogó szívvel várta, egyszerre csak­­ feltűnt a láthatáron a füstölgő gép és csakha­­­­mar berobogott nagy füstjével a vonat.­­ Blanka szive nagyot dobbant. A vonat meg­állt, a tarka-barka közönség, szokott tolako­dás­ rendszere mellett leszállt a vonatról, a 13 napra berukkolt katonák mind megjöttek csak Sándor nem jött. A hadnagyocskák csak szánalmas pillantásokat vetettek Blanka felé de kivétel nélkül siettek a kijárat felé. Blanka megrémült. Istenem, mi történt! Mi történhe­tett, hogy Sándor nem jött! A legutolsó ki­szálló is már kikecmergett a vagyonból, a vonatvezető már fütyölt és a vonat újra ne­kifohászkodva, dübörögve ment elő irt útjára, ekkor eszmélt fel Blanka és egyik ismerős Azt után kiálltott. De Károly már nem hal­lotta, felült kocsijára és elhajtatott, szándé­kosan sietett, nem akarta a menyasszony szívét megkeseríteni. Ő is annak a szokásnak hódolt, mondja el a rossz hírt más, de nem én . . . Blanka majd kővé meredt, anyja vigasztalni iparko- Istenem mi történhetett Sándorral, hi­­szek­ a hadnagyok tudják, hogy ő az én fényem, és szánalmas tekintetük mindent Jt, valami nagy, valami iszonyú dolog , -y^^t . . . Blanka alig ért haza, küldött 'i«Riblyért, ez most kénytelen-kelletlen elmon­dotta, hogy Sándor subordinátiós hibát köve­tett el, hogy azonban mi volt az a subordi­­nátiós hiba, azt senki sem tudta meg, valami komoly dolog lehet mert nem tudtak még belőle semmit s igy ők sem mondhatnak vé­leményt. De hát miért nem ir Sándor ? Azt már ő tudja kedves Blanka kisasszony. Nem hallgat el valami borzasztót, vallatta tovább Károlyt, legyen őszinte és ha meg­sérteném, mennyen vissza X-be, kutassa fel a dolgot töviröl-hegyire, hadd tudjam meg — ha bármilyen rémes is — a valót. Károly a megbízást elfogadta és visszautazott X-be. De itt csak annyit tudott meg, hogy a dolog nagyon komoly. Sándort a hadtest parancs­noksághoz kísérték be, mégpedig vasra verve. Blankát ez a hír végtelenül lesújtotta. Meg­hallotta, hogy Sándor szobájában egy bombát találtak tele dinamittal és hogy a gyanú reá esett, ha pedig e gyanúból nem tud kilábolni, katonáék főbelövik. Blanka, aki tudta, hogy Sándorkája ártatlan, megbízta a város leg­ügyesebb ügyvédjét, hogy járjon utána a do­lognak, de sajnos, katonáék még a védő ügy­véd szereplését, beavatkozását sem tűrik s igy bizony alig lehet egy katonát tisztessé­gesen védelmezni . . . Hetek és hónapok múl­tak és Blanka szép gubold rózsái hervadozni kezdtek bájos arcán és szivbeli szomorúságát szemeinek bátyadt színe árulta el. Egyedüli szórakozása volt naplóját napról-napra meg­írni, hogyha Sándorkája megjő, evvel számol­jon be állandó és változhatatlan érzelmeiről. Sándor pedig az új-aradi várban fogoly volt. Minden nap felhívta a hadbiztos kihallga­tásra, újra és újra lett vallatva, hogy hon­nan szerezte a bombát, mi volt a célja. Tudta és tudja-e, hogy ez dinamittal volt megtöltve és elég erős volt, hogy az egész kaszárnyát légberöpítse. Sándor csak egyre azt hajtogatta: nem tudom, telkemre, szí­vemre esküszöm, nem tudok a bombáról sem­mit. De hogy került az a szobájába, mikor ön­nél volt a kulcs ! Ki adta azt önnek, miért volt ön még késő este is benn a városban ! Sándor kivitte az etust és megmutatta a szép butonokat, a­melyeket menyasszonyának vá­sárolt, hivatkozott kitűzött esküvőjére, előéle­tére, feltétlen becsületességére, de mind az üres fülekre talált. Végre megjött az elitéltetés, amely kato­­náéknál kivétel nélkül a halál, így tudta meg Blanka is, hogy Sándorkája február hó 2- án 9 órakor főbe lesz lőve. Blanka íróasztalnál ült és most már legutolsó lapját írta napló­jába. E naplóban megírta, hogy reggel 9 órakor, amikor az ő Sándortóját a katonáék ártatla­nul agyonlövik, abban a pillanatban ő is el­megy néhai édes­atyja fegyvertárába és ott a már előbb megjelölt és golyóra töltött revol­verrel szívébe fog lőni. Egyúttal kér­te édes­anyját, hogy hozassa el Sándorka holttestét és temesse el őket egy koporsóba. A 28-ik reggel álmatlanul találta Blankát, minek is aludni akkor, amikor örök álomra készül. Felöltözködött egy már elkészített és mirtus virággal díszített menyasszonyi ruhá­jába, a rózsafüzért, amelyet Leo pápa szen­telt meg, nyakába tette és határozott lépések­kel ment a fegyvertárba. Medeailionját kivette — abban volt Sándorka arcképe — szivéhez szorította és forró csókokkal borította, aztán elszántan rántotta meg a zöld függönyt, amely takaróul szolgált a fegyvertárnak. De alig érintettette a zöld leplett, az leesett — és a fegyverek előtt ott állott Sándor. — Halt! — kiáltott fel Sándor! Blanka pedig Sándorkára esett és elalélt. De a mama­­ is közel volt, a Flacon hamar megtette hazá- HÉDERVÁRY ÉS LUKÁCS BÉCSBEN. Buda­­pestról jelentik : Ma délután Héderváry gróf miniszterelnök és Lukács László pénzügymi­niszter Bácsba utaztak, hogy a kormányzat néhány aktuális kérdésében eljárjanak. Főként a bankszabadalom és a védőerőreform dolgát k­­ll tisztázni, mivelhogy az osztrák reforát föloszlatása esetleg a magyar kormány terheit is módosítja. A miniszterelnök délután öt órakor átazott Bécsbe. Lukács pénzügymi­niszter pedig már délután két órai gyorsvo­nattal elutazott.

Next