Szegedi Napló, 1911. május (34. évfolyam, 105-127. szám)

1911-05-03 / 105. szám

Szeged, szerda SZEGEDI NAPLÓ, 1911. május 3. 105. sz. ORSZÁGGYULES: A képviselőház ülése. A földmivelésügyi költségvetés vitájában ma az ellenzéki oldalról He­rczeg Stánidor és Baross János, a m­unkapárt soraiból Teleg­­dy József és Latinovics Pál vett részt.­ Berzeviczy Albert elnök az ülést negy­ed tizenegyekor megnyitja. A múlt ülés jegyző­könyvét észrevétel nélkül hitelesítik. Következik a földmívelésügyi költségvetés­ tárgyalása. Első szónok Telegdy József: Követeli az erdőtörvény revízióját, amelyet olyképpen vél megvalósí­­tani, hogy a kötött birtokon is lehessen köz­legelőt létesíteni. Tiltakozik a kötött birtok­­felszabadítása ellen. Bizalommal viseltetik a kormány iránt, s a tételt elfogadja. Herczegh S­ándor: Helyteleníti, hogy a földmivelésügyi tárc­ára oly kis tétel van be­állítva a költségvetésbe. Nálunk rosszak a birtokelosztási viszonyok. Nem osztja Bornem­issza azon felfogását, hogy a nép nemi a nyomo­rúság miatt vándorol ki. Lehet, hogy a tó­tokat a gazdagodást vágy hajtja ki Ameriká­ba, de a becsületes egyszerű dun­ántuli ma­gyar népet bizony a földinség és a rossz bir­tokelosztás űzi ki az országból. A gazdasági tudósítók intézményét refor­málni kell. Honorálni kell a tudósítók munká­ját. Az állattenyésztés fejlesztése tekinteté­ben konstatálja, hogy azok az ígéretek, amelye­ket a balkáni kereskedelmi szerződések tár­gyalása alkalmával tett a kormány, alig való­­­sulnak meg. Az állategészségügy fejlesztését illetőleg kívánja a bevált oltószérumok kö­telező és ingyenes alkalmazását. A Dráva­­szabályozást sürgeti, mert máig a határ nincs megállapítva. A gazdasági oktatás alapos re­formálása igen szükséges, különösen a földmi­­velő-iskolákat kell­­népszerűvé tenni. A költ­ségvetést nem fogadja el, hanem határozati javaslatokat terjeszt elő a mezőgazdasági ka­­ma­rák felállításáró­l és az oltószérumok kö­telező és ingyenes alkalmazásáról. (Élénk he­lyeslés.) Latino­vic­s Pál nagy elismeréssel szól a földmivelésügyi miniszter munkájáról, de ki­fogásolja, hog­y a tárca költségvetése kicsiny. Ismerteti a halgazdaság és a homoki szőlős­­kultúra hasznosságát. A költségvetést elfo­gadja. Szünet után Baross János a hitbizomá­­nyok kérdésével foglalkozik. Ne­m az a baj,­ nálunk, hogy a hitbizományok felszaporodtak, hanem az, hogy a földrajzi eloszlásuk nem ked­vez a nemzeti érdekeknek s az ország köz­gazdasági és szociális szükségleteinek. Szám­adatokkal igazolja, hogy Poroszországban sok­kal nagyobb százalékot tesz a kötött birtok, mint n­álunk, de ott ennek káros következéseit ellensúlyozni tudták. Arra kellene törekedni, hogy összeegyeztessük ebben a kérdésben a nemzeti érdekeket a gazdaságiakkal. A jövő­ben a középbirtokra kellene kiterjeszteni a hitbizom­ány-alkotás lehetőségét, mert ez az osztály sínylette meg legjobban­­ az új idők gazdasági válságait. Ismerteti a francia, an­gol és német örökösödési jogot. A hitbizo­­msányi jog helyes szabályozása a nemzetiségi kérdés megoldása érdekében is szükséges. Vé­­gül határozati javaslatot terjesztett be, amely szerint a Ház küldjön ki egy huszonegy tagú bizottságot a hitbizományi jog reformjának előkészítésére. A költségvetést nem fogadja el. Az e­l­n­­ö­k az ülést két órakor berekesz­tette, ki sem adja magából, csak harmadnapra. Addig­­ keblére­­öleli, ringatja, altatgatja, hullámaival csendes dalt zenget a mély és örök álomra hajtott fej felett. Hermina érezte, hogy neki is oda kell me­nekülni. Ott minden bajtól megs­zabadul. És a csodálatos pir az arcon, az a lelkes akarni vágyás a lélekben vitte őt már gondo­latban annak a nagy víznek édes, örök álmot adó karjai közé . . . Merengéséből egyszerre idegen hangok ver­ték fel. Mintha valaki hangosan zokogott vol­na nem messze tőle. Néha tört ,szavak is hallatszottak, de azt megérteni nem lehetett azért, mert minduntalan zokogásba fulladt. Hermina, bár a végsőre elszánva állt már a kis kert ajtajában, e hangokra visszafordult. Vajjon kinek lehet e helyen rajta kívül még siratni valója? A zokogás nem szűnt meg, sőt erősödött. Minden jel arra­­vallott, hogy a kis lugas­ból jön, mely a kert végében van, befuttatva futórózsa indáival. Hermina néhány lépést közeledett a kis lugas felé. Most aZ egyszer igazán elmondhatta mag­áról, hogy nem kíváncsiság, hanem aZ ösz­töne vitte rá arra, hogy megnézzd a titokzatos skrót. Bár ne látta volna isoha. A kis lugasban félhom­ály uralgott, csak a szűk bejáró nyílásán jutott némi kis fény­be. Egy kis asztalka és légy fonott nádszék volt az egész berendezése. Ott ült háttal a bejárónak a jó Teréz, fejét lehajtva, ő zokogott oly szivettépően. Kezei között valami képet szorongatott, ahhoz be­szélt időnként, szakadozott, panaszos han­gon. Hermina arcáról­ e látványra ismét eltűnt az élet száné. Rettenetes volt e látvány. És hallani azt, amit Teréz ott bent a ke­zében tartott képhez beszél. — Te . . . te . . . Te ivoltál az én titkon szeretett bálványom . . . Imádtalak ... Te nem tudtad . . . Míg azt a másik ... az nem jött . . . Most már egyikünké sem vagy . . . Téged foglak gyászolni szívemben, míg élek . . . Téged . . . aki az én életem, minde­nem voltál . . . Csak látni akartalak, titkon szeretni . . . Egyéb semmit . . . Herminával egyet fordult a világ! Hát ez is őt szereti, ez is őt imádja! Éhez pedig nem volt joga, mert az az ember egé­szen az lövé. Vannak az életben pillanatok, mikor a meg­­kint élet ismét kiva­natossá válik arra néz­­­ve, aki m­ár teljesen megrés­zegült annak a gondolatnak boldogító voltától, hogy valami Úton-módon átmenekül a másvilágra. Herminával is így volt. Ez a jelenet, mely­nek igazán csak véletlenül volt tanúja, visz- e­zaadta lelkének az élnivágyást. Csodálatos, ily kicsiség mily csodát művelhet. Az előbb még halálra szánt nő lelkében feltámadt az eddig még soha sem érzett indu­lat: a féltékenység. Már nem akart meghalni. Az a síró nő, a titkos imádó, egészen felrázta őt a letargiá­ból. Amilyen gyorsan csak tudott, elsietett a kertből. Volt rá gondja, hogy ez oly csend­ben történjen, hogy az a másik ott a lugasban meg ne hallja. Nem volt vesztegetni való ideje. Ha az az ember felgyógyul, bizonyosan felker­esi majd őt. Nem lehet az, hogy ne szeresse, vagy rá ne gondoljon többet. És, ha eljön, akkor az övének kell lennie újból. Az övé és nem azé a másiké! Az utcára érve, elgondolta magában, hogy mily nagy ostobaság lett ,volna tőle, ha va­lami kárt tett volna magában. Az első pilla­natokban az elkeseredettség oly nagy fokú, volt, amit a lelkében érzett, hogy mindenre képes lett volna. Nem is gondolt még arra akkor, hogy hiszen az az ember nem hagyta f­el törökre.­­Ha felépül, ismét egymásé lesz­nek. Újra kezdődik a boldog együttlét. Szinte ujongani szeretett volna magában, mikor ezeket a reményteljes gondolatokat fel­­irani érezte agyában. Igen lám, de amíg ő megint eljön, addig élni is kellene. Csak az a kérdés: miből? A felelet nem váratott sokáig magára. Hermina önkéntelenül feltekintett az előtte levő ház homlokzatára. Ott ékeskedett az ara­nyos felírás a kapun: Schlange. Mintha csak a jó sors vezérelte volna őt ide. Hiszen itt van a menedéket, a jó Schlange. Nem is habozott sokáig, hanem besietett a házba, a már jól ismert lakás felé. Nem né­zett sem jobbra, sem balra, míg az ajtó előtt nem állt. Néhány pillanat csak és már ott állt Schlau- „A virágok városa. Hol legyen a virágpiac? A napokban egy szegedi ügyvédtől Firenze városából képeslapot kaptam, amelyen pár szóban önkéntelenül elárulja, hogy egy még sohasem látott városban mi gyakorolt legköz­vetlenebb és legmélyebb hatást lelkére. Nem válik talán szégyenére sem a szegedi ügy­védnek, sem­ a mai Firenzének, midőn az illető nem szokásosan az ott látható festészeti s egyéb műremekekért, hanem Firenze virág­pompájáért rajong, midőn üdvözletét egysze­rűen a »virágok városából« küldi hozzám Sze­gedre, amire sajnos, még nem mondhatjuk, hogy szintén a virágok városa. Eltekintve az éghajlat kedvezőtlenebb voltát­­ól, ami miatt a mi virágtenyészetünk soha sem érheti el az olasz városokét, az a kér­dés, várjon Szegeden a virágtenyésztés és vi­­r­ágkedvelés áll-e oly fokon, aminek állhatna és mai napság már állania kellene? E kérdésre határozott nem­mel válaszolok. S ha tényleg így áll a dolog, mi ennek az oka? Nem állana a­­szegedi virágkertészet a kor színvonalán? Ezt megc­áfolják az itt rendezett virágkiállítások, melyeken derekas sikert mu­tattak fel törekvő kertészeink. Vagy talán a szegedi közönség lelkéből hiányzik az a finom érzés, ami a virágkedveléshez szükséges? Rosszhiszemű rágalom volna ezt állítani. Hiszen ez a közönség minden szép iránt éppúgy lel­kesedik, mint a világ bármely városa, s a város jeles főkertészének a Széchenyi-tér vi­rágszőnyegein kifejtett művészetében éppúgy gy­önyörködik, mint a budapesti vagy firenzei lakosság. Ha tehát a két fő feltétel: a virág­termelés és a vir­ágkedvelés meg van Szege­den, mi akadályozza a virágkedvelés kellő fok­ban való elterjedését? Semmi egyéb, mint a virágkereskedelem fejletlensége. Ízléses virágüzleteink vannak ugyan elegen­dő számban, sőt ezek egyike a virágkötészetet oly fokú művészetté fejlesztette, hogy a fő­városnak ízlésével teljes sikerrel kiállja a versenyt, de ezek maguk nem hivatottak egy 122 ezer lakosú város általános virágszükség­letének kielégítésére. Ezen célt mindenütt a szerencsésen és szépen elhelyezett napi vi­rágpiacok szolgálják. Így Budapesten és Firenzében is a város legszebb nyílt terein, tágas helyen pompáznak, és pl. nincsen egy ide­gen sem, ki Firenzében megfordulva, meg ne tudná mondani, hogy hol van ott a virág­piac. Arra a kérdésemre azonban, hogy hol van a virágpiac Szegeden, az igazi szenvedélyes virágkedvelők valóban kicsiny társaságán kí­vül több bennszülött szegedi­­ember sem tu­dott határozott választ adni. Jelenleg ugyanis a városi bér­házzal szemben egy szűk, eldu­gott útvonalon két sor rongyos sátorban, az aszfaltozás folytán még szűkebbre lösszeszori­­tott helyen, szégyenletesen nyomorog s még a korzón sétálóval is megtörténhetik, hogy évekig­­­em­ vesz róla tudomást, a helyett, hogy oly nyilt téren volna elhelyezve, hol a sétáló vagy járó­kelő embereknek kikerülhe­tetlenül szemükbe ötlenék.

Next