Szegedi Napló, 1911. május (34. évfolyam, 105-127. szám)
1911-05-03 / 105. szám
Szeged, szerda SZEGEDI NAPLÓ, 1911. május 3. 105. sz. ORSZÁGGYULES: A képviselőház ülése. A földmivelésügyi költségvetés vitájában ma az ellenzéki oldalról Herczeg Stánidor és Baross János, a munkapárt soraiból Telegdy József és Latinovics Pál vett részt. Berzeviczy Albert elnök az ülést negyed tizenegyekor megnyitja. A múlt ülés jegyzőkönyvét észrevétel nélkül hitelesítik. Következik a földmívelésügyi költségvetés tárgyalása. Első szónok Telegdy József: Követeli az erdőtörvény revízióját, amelyet olyképpen vél megvalósítani, hogy a kötött birtokon is lehessen közlegelőt létesíteni. Tiltakozik a kötött birtokfelszabadítása ellen. Bizalommal viseltetik a kormány iránt, s a tételt elfogadja. Herczegh Sándor: Helyteleníti, hogy a földmivelésügyi tárcára oly kis tétel van beállítva a költségvetésbe. Nálunk rosszak a birtokelosztási viszonyok. Nem osztja Bornemissza azon felfogását, hogy a nép nemi a nyomorúság miatt vándorol ki. Lehet, hogy a tótokat a gazdagodást vágy hajtja ki Amerikába, de a becsületes egyszerű dunántuli magyar népet bizony a földinség és a rossz birtokelosztás űzi ki az országból. A gazdasági tudósítók intézményét reformálni kell. Honorálni kell a tudósítók munkáját. Az állattenyésztés fejlesztése tekintetében konstatálja, hogy azok az ígéretek, amelyeket a balkáni kereskedelmi szerződések tárgyalása alkalmával tett a kormány, alig valósulnak meg. Az állategészségügy fejlesztését illetőleg kívánja a bevált oltószérumok kötelező és ingyenes alkalmazását. A Drávaszabályozást sürgeti, mert máig a határ nincs megállapítva. A gazdasági oktatás alapos reformálása igen szükséges, különösen a földmivelő-iskolákat kellnépszerűvé tenni. A költségvetést nem fogadja el, hanem határozati javaslatokat terjeszt elő a mezőgazdasági kamarák felállításáról és az oltószérumok kötelező és ingyenes alkalmazásáról. (Élénk helyeslés.) Latinovics Pál nagy elismeréssel szól a földmivelésügyi miniszter munkájáról, de kifogásolja, hogy a tárca költségvetése kicsiny. Ismerteti a halgazdaság és a homoki szőlőskultúra hasznosságát. A költségvetést elfogadja. Szünet után Baross János a hitbizományok kérdésével foglalkozik. Nem az a baj, nálunk, hogy a hitbizományok felszaporodtak, hanem az, hogy a földrajzi eloszlásuk nem kedvez a nemzeti érdekeknek s az ország közgazdasági és szociális szükségleteinek. Számadatokkal igazolja, hogy Poroszországban sokkal nagyobb százalékot tesz a kötött birtok, mint nálunk, de ott ennek káros következéseit ellensúlyozni tudták. Arra kellene törekedni, hogy összeegyeztessük ebben a kérdésben a nemzeti érdekeket a gazdaságiakkal. A jövőben a középbirtokra kellene kiterjeszteni a hitbizomány-alkotás lehetőségét, mert ez az osztály sínylette meg legjobban az új idők gazdasági válságait. Ismerteti a francia, angol és német örökösödési jogot. A hitbizomsányi jog helyes szabályozása a nemzetiségi kérdés megoldása érdekében is szükséges. Végül határozati javaslatot terjesztett be, amely szerint a Ház küldjön ki egy huszonegy tagú bizottságot a hitbizományi jog reformjának előkészítésére. A költségvetést nem fogadja el. Az elnök az ülést két órakor berekesztette, ki sem adja magából, csak harmadnapra. Addig kebléreöleli, ringatja, altatgatja, hullámaival csendes dalt zenget a mély és örök álomra hajtott fej felett. Hermina érezte, hogy neki is oda kell menekülni. Ott minden bajtól megszabadul. És a csodálatos pir az arcon, az a lelkes akarni vágyás a lélekben vitte őt már gondolatban annak a nagy víznek édes, örök álmot adó karjai közé . . . Merengéséből egyszerre idegen hangok verték fel. Mintha valaki hangosan zokogott volna nem messze tőle. Néha tört ,szavak is hallatszottak, de azt megérteni nem lehetett azért, mert minduntalan zokogásba fulladt. Hermina, bár a végsőre elszánva állt már a kis kert ajtajában, e hangokra visszafordult. Vajjon kinek lehet e helyen rajta kívül még siratni valója? A zokogás nem szűnt meg, sőt erősödött. Minden jel arravallott, hogy a kis lugasból jön, mely a kert végében van, befuttatva futórózsa indáival. Hermina néhány lépést közeledett a kis lugas felé. Most aZ egyszer igazán elmondhatta magáról, hogy nem kíváncsiság, hanem aZ ösztöne vitte rá arra, hogy megnézzd a titokzatos skrót. Bár ne látta volna isoha. A kis lugasban félhomály uralgott, csak a szűk bejáró nyílásán jutott némi kis fénybe. Egy kis asztalka és légy fonott nádszék volt az egész berendezése. Ott ült háttal a bejárónak a jó Teréz, fejét lehajtva, ő zokogott oly szivettépően. Kezei között valami képet szorongatott, ahhoz beszélt időnként, szakadozott, panaszos hangon. Hermina arcáról e látványra ismét eltűnt az élet száné. Rettenetes volt e látvány. És hallani azt, amit Teréz ott bent a kezében tartott képhez beszél. — Te . . . te . . . Te ivoltál az én titkon szeretett bálványom . . . Imádtalak ... Te nem tudtad . . . Míg azt a másik ... az nem jött . . . Most már egyikünké sem vagy . . . Téged foglak gyászolni szívemben, míg élek . . . Téged . . . aki az én életem, mindenem voltál . . . Csak látni akartalak, titkon szeretni . . . Egyéb semmit . . . Herminával egyet fordult a világ! Hát ez is őt szereti, ez is őt imádja! Éhez pedig nem volt joga, mert az az ember egészen az lövé. Vannak az életben pillanatok, mikor a megkint élet ismét kivanatossá válik arra nézve, aki már teljesen megrészegült annak a gondolatnak boldogító voltától, hogy valami Úton-módon átmenekül a másvilágra. Herminával is így volt. Ez a jelenet, melynek igazán csak véletlenül volt tanúja, visz- ezaadta lelkének az élnivágyást. Csodálatos, ily kicsiség mily csodát művelhet. Az előbb még halálra szánt nő lelkében feltámadt az eddig még soha sem érzett indulat: a féltékenység. Már nem akart meghalni. Az a síró nő, a titkos imádó, egészen felrázta őt a letargiából. Amilyen gyorsan csak tudott, elsietett a kertből. Volt rá gondja, hogy ez oly csendben történjen, hogy az a másik ott a lugasban meg ne hallja. Nem volt vesztegetni való ideje. Ha az az ember felgyógyul, bizonyosan felkeresi majd őt. Nem lehet az, hogy ne szeresse, vagy rá ne gondoljon többet. És, ha eljön, akkor az övének kell lennie újból. Az övé és nem azé a másiké! Az utcára érve, elgondolta magában, hogy mily nagy ostobaság lett ,volna tőle, ha valami kárt tett volna magában. Az első pillanatokban az elkeseredettség oly nagy fokú, volt, amit a lelkében érzett, hogy mindenre képes lett volna. Nem is gondolt még arra akkor, hogy hiszen az az ember nem hagyta fel törökre.Ha felépül, ismét egymásé lesznek. Újra kezdődik a boldog együttlét. Szinte ujongani szeretett volna magában, mikor ezeket a reményteljes gondolatokat felirani érezte agyában. Igen lám, de amíg ő megint eljön, addig élni is kellene. Csak az a kérdés: miből? A felelet nem váratott sokáig magára. Hermina önkéntelenül feltekintett az előtte levő ház homlokzatára. Ott ékeskedett az aranyos felírás a kapun: Schlange. Mintha csak a jó sors vezérelte volna őt ide. Hiszen itt van a menedéket, a jó Schlange. Nem is habozott sokáig, hanem besietett a házba, a már jól ismert lakás felé. Nem nézett sem jobbra, sem balra, míg az ajtó előtt nem állt. Néhány pillanat csak és már ott állt Schlau- „A virágok városa. Hol legyen a virágpiac? A napokban egy szegedi ügyvédtől Firenze városából képeslapot kaptam, amelyen pár szóban önkéntelenül elárulja, hogy egy még sohasem látott városban mi gyakorolt legközvetlenebb és legmélyebb hatást lelkére. Nem válik talán szégyenére sem a szegedi ügyvédnek, sem a mai Firenzének, midőn az illető nem szokásosan az ott látható festészeti s egyéb műremekekért, hanem Firenze virágpompájáért rajong, midőn üdvözletét egyszerűen a »virágok városából« küldi hozzám Szegedre, amire sajnos, még nem mondhatjuk, hogy szintén a virágok városa. Eltekintve az éghajlat kedvezőtlenebb voltától, ami miatt a mi virágtenyészetünk soha sem érheti el az olasz városokét, az a kérdés, várjon Szegeden a virágtenyésztés és virágkedvelés áll-e oly fokon, aminek állhatna és mai napság már állania kellene? E kérdésre határozott nemmel válaszolok. S ha tényleg így áll a dolog, mi ennek az oka? Nem állana aszegedi virágkertészet a kor színvonalán? Ezt megcáfolják az itt rendezett virágkiállítások, melyeken derekas sikert mutattak fel törekvő kertészeink. Vagy talán a szegedi közönség lelkéből hiányzik az a finom érzés, ami a virágkedveléshez szükséges? Rosszhiszemű rágalom volna ezt állítani. Hiszen ez a közönség minden szép iránt éppúgy lelkesedik, mint a világ bármely városa, s a város jeles főkertészének a Széchenyi-tér virágszőnyegein kifejtett művészetében éppúgy gyönyörködik, mint a budapesti vagy firenzei lakosság. Ha tehát a két fő feltétel: a virágtermelés és a virágkedvelés meg van Szegeden, mi akadályozza a virágkedvelés kellő fokban való elterjedését? Semmi egyéb, mint a virágkereskedelem fejletlensége. Ízléses virágüzleteink vannak ugyan elegendő számban, sőt ezek egyike a virágkötészetet oly fokú művészetté fejlesztette, hogy a fővárosnak ízlésével teljes sikerrel kiállja a versenyt, de ezek maguk nem hivatottak egy 122 ezer lakosú város általános virágszükségletének kielégítésére. Ezen célt mindenütt a szerencsésen és szépen elhelyezett napi virágpiacok szolgálják. Így Budapesten és Firenzében is a város legszebb nyílt terein, tágas helyen pompáznak, és pl. nincsen egy idegen sem, ki Firenzében megfordulva, meg ne tudná mondani, hogy hol van ott a virágpiac. Arra a kérdésemre azonban, hogy hol van a virágpiac Szegeden, az igazi szenvedélyes virágkedvelők valóban kicsiny társaságán kívül több bennszülött szegediember sem tudott határozott választ adni. Jelenleg ugyanis a városi bérházzal szemben egy szűk, eldugott útvonalon két sor rongyos sátorban, az aszfaltozás folytán még szűkebbre lösszeszoritott helyen, szégyenletesen nyomorog s még a korzón sétálóval is megtörténhetik, hogy évekigem vesz róla tudomást, a helyett, hogy oly nyilt téren volna elhelyezve, hol a sétáló vagy járókelő embereknek kikerülhetetlenül szemükbe ötlenék.