Szegedi Napló, 1913. június (36. évfolyam, 131-157. szám)
1913-06-01 / 131. szám
Szeged, vasárnap SZEGEDI NAPLÓ 1913. junius 1. 131. sz. A magyar tengerpart. Fiume jelene és jövője. A hét kilométer hosszú és másfél kilométer széles magyar tengerpartról szándékozom egy kis vázlatot írni, olyant, melyet rövid ott tartózkodásom alatt információk és megfigyelések alapján sikerült szereznem. Jelenleg hatvankétezer lakosa van Piumének. Ebből a számból tizenkétezer magyar, a többi olasz és horvát. A magyarok meglehetős elszigeteltségben élnek ott. A horvátok, ha nyíltan nem is ellenségeskednek, de titokban annál jobban éreztetik gyűlöletüket a magyarsággal. Az olaszok, ezeknek elég a maguk baja. Ők már nyílt harcot visznek a horvátokkal a magyarokkal azonban nincsenek fegyverbarátságban. A horvát-olasz ellenségeskedés különösen a reprezanta ülésein tűnik elő. Ott állandóak az összetűzések, amelyeknek hatása aztán érezhető a magánéletben is. És ami a legrosszabb, a horvátok lassan ugyan, de biztosan egyre nagyobb területet hódítanak a maguk részére és a város ügyeinek a vezetésében is egyre nagyobb befolyásuk van. Ezt a térhódítást észrevették az olaszok évekkel előbb már, amikor is Zanella Richárd volt fiumeiképviselő arra kérte a magyar kormányt, hogy helyezzen magyar ezredeket Fiumébe és vegye ki a fiumei papságot a zágrábi érsekség fennhatósága alól és helyezze valamelyik magyar püspökség alá. Zanella ezt a kérését azzal akarta a kormány előtt elfogadhatóvá tenni, hogy az olaszok inkább akarnak maagyarosodni, mint horvátosodni. A kormánynak azonban nem sürgős a magyar tengerpart magyarosítása. Még a magyarokkal sem törődik, nemhogy idegen nemzetiségek magyarosítási hajlamát segítse elő. Pedig Fiume megérdemelné, hogy a kormány nagyobb gondot fordítson rá. Nem az anyagiakat értjük, mert hisz abban nincs hiány. Ha Fiume óhajt valamit, azt soronkívül intézik el. Milliókba kerülnek a mólok és ezeknek a móloknak a jó karban tartása is százezreket emészt föl. Két évvel ezelőtt építettek a tengeren egy mólót, mely besüppedt és csak egy felterjesztésbe került Fiumének, hogy százezrekkel renoválják. A nagy hűhóval szerzett hét kilométeres tengerparti sávnak nemcsak ilyen előnyöket kell nyújtani, hanem gondoskodni kell arról is, hogy az ország ezen részének népei beleolvadjanak az államba. A horvátok előtt állandóan vörösposztó a magyar. Fiume tőszomszédságában, Susákon életveszedelem a magyar szóhasználata. Bukkariban, amely alig néhány kilométernyire van Fiumétól, szemtanúja voltam, amikor a magyarul beszélő kirándulókat lakásuk ablakán kinéző horvát asszonyok leköpték. A féktelenségig fölizgatott horvátság kimondhatatlanul gyűlöli a magyarságot, a magyar kormány pedig a kis ujját sem mozdítja meg, hogy az összeütközésre vezető gyűlölségnek gátat vessen és olyan rendszabályokat léptessen életbe, amelyek alkalmasak megszüntetni ezt a szomorúan visszás állapotot. ZanellaRichárd kérését nem is nagyon régen megismételte Vó Ferenc is, Fiumének mostani képviselője. Az olaszságnak ez a kérése segélykiáltásnak is beillik és azt teljesíteni erkölcsi kötelessége a magyar kormánynak. Más ország kormánya örömmel fogadná idegen alattvalóinak beolvadási szándékát, nálunk, a mi kormányaink azonban nem tudnak az országért, a népért dolgozni, annak a javáért fáradozni. Az olaszság magyarosodásának elősegítése pedig Fiume, a magyar tengerpart jövőjére nagy befolyással lenne. A női kézirású levél azonban ritkaság az ilyen «hivatalos» papirosok között. Ritkán, két évben egyszer jön a szokásos özvegyi levél. Amibe bele van írva, hogy az özvegynek az ura vasutas volt, nagy vasútépítő mérnök volt és szenvedélyesen régész volt és nagyon sok régészeti tárgyat gyűjtött össze. Eddig kegyelettel őrizte ezeket a tárgyakat az özvegy, de most sanyarú anyagi viszonyai arra kényszerítik, hogy némi ellenérték fejében tőlük megváljon. Erre a célra a múzeumot szemelte ki, ahol tudja, hogy a tárgyak biztos megőrzés alatt maradnak, satöbbi. Ezek a tárgyak rendszerint bronzholmik szoktak lenni, egytől-egyig hamisítványok s az asszonykéz-irta levél mögött egy hamisitóbanda rejtőzködik. Ezektől eltekintve, ritka a «hivatalos postában» a női levél. Az asszonykezek finom, szálkás betűi mit keresnének ott. Nemrégen mégis ott volt a postában egy női levél, amelynek borítékján már meglátszott az asszonyírás. Ugyan mi van benne? Kíváncsian bontomfel, de le is kapom hirtelen a fejemről a házisapkát, özvegy Mikszáth Kálmánné írta a levelet. Mi van benne? Az van benne, hogy Mikszáth Kálmán-relikviákat ajánl fel a múzeumnak, csak menjek értük. Szeged volt az ■ ő otthona. — írja az úrnő az elszomorodott hangú levélben — azt hiszem, a legintimebb tárgyainak az a megillető helye. Ha kellenek. Hát hogyne kellenének. Megyek is értük azonnal. Budapesten alig találom meg a Mikszáth Kálmán-teret. Hiszen olyan rövid ideje, hogy nagy hirtelenséggel eltávozott közanyánk ölébe, néha olyan, mintha ez a szomorú valóság nem is volna igaz. A tér új neve még nem egészen ment át a köztudatba. A legújabb Révai-féle pesti utcatérkép sem említi még. Előbb ki kell keresni az emlékezetből, hogy ezt a teret azelőtt Reviczky-térnek hívták, s ott lesz az a Józsefvárosban, a Reviczky utca mellett. Kis tér. Csendes tér. Iróembernek való lakóhely. A házak körülötte magasak ugyan, de mégis ráillik a Mikszáth-lakásra, pedig magas háznak az emeletén van, a régi mondás, hogy parva domus, magna quies. Kis ház, nagy nyugalom. Itt csendben lehetett írni, a bűbájos történetekbe nem csilingelt bele a villamos. Ezen a helyen meglátszik, hogy ez ki volt keresve. Egy különös kis, elvonult helyecske, nem szűk utca, hogy" az égi játékos bárányfelhőket elfogja a szemtől a szemközt való bérkaszárnya, de térnek sem tér, legalább nem a szegedi szemnek, amely öt-hat holdas telekhez van szokva. Hanem olyasvalami közepes a kettő között. Az emeleten tágas szobák. Itt lakott és itt itt Mikszáth. A tágas szobában egy magastermetű, szomorú ősz asszony. A sok vidám történet és ötlet születési helyén most nagy csend honol, még a cseléd is úgy megy keresztül a szobán, hogy a lépése sem hallatszik. Elfogódottan köszönök be, bár vártak már, mert előre megírtam. E-vel valóan kezdek beszélni, de ez nem sokáig tart. Mikszáthné is teljes palócos akcentussal beszél, itt hát nem fogják lenézni a szegedi dialektust. — Költözködök, megyek. A fiúk családot alapítanak, mit csináljak én itt most már. Elmegyek haza az erdőnkbe, majd ott fákat ültetgetek. Olykor fellátogatok. Élek az uram emlékének. Itt oly szomorú lenni. Az asztalokon ládaforma üvegfalú tartályok vannak, bennük sok apró tárgy. KECSKEMÉTI VASIPARI TERMELŐ SZÖVETKEZET mint az Országos Központi Hitelszövetkezet tagja 838 aáardja.: nezirgazdasiji spgyirisalis VajSalídíjísíí '**'*«“*w*“»‘ ~a srazda-közönségi szives figyelmébe. Felesleges a fürdők ura annál, aki makacs székrekedése ellen minden reggel éhgyomorra V2- esetleg egy egész borospohárnyi Ferencz József-keserüvizet használ. Ez szaporítja a bélnedveket s a beleket lassankint rendes működésre szoktatja. A Ferencz Józsefvizet kellemes ize miatt mindenki szívesebben használja, mint más hashajtóvizet. „A legjobb hashajtó az, amely anélkül, hogy az emésztőszerveket bántaná vagy fájdalmakat okozna, gyorsan és kellő módon könnyít a betegen. Mindezek a kellékek egyesítvek a Ferencz József-vizben, minek következtében ezt a gyógyvizet minden más ismeretes hashajtószernél többre becsülöm.“ Így nyilatkozik a Ferencz József-keserűvizről dr. Guiseppe Longobardi, Olaszország egyik legkeresettebb orvosa, akinek véleményét osztja dr. Fran Macchia-Ferrio is, amikor azt írja e világhírű hazai gyógyvízről: „A jobb keserűvizek közül a „Ferencz József“-et előnyben részesítem.“ A fűszerkereskedésekben és gyógytárakban elcserélések elkerülése végett határozottan „valódi Ferencz József“-vizet kell követelni. 278 Szegedi tanulmányok, öreg városatyák a kisteremben. Közgyűlési délutánon a szomszédos bizottsági terem zöldposztós asztalát körül ülő, meg ablakmélyedésben meghúzódó régi érdemes városatyák panaszkodását fülelem. Odakint, a nagyteremben csak alig néhány bizottsági tag hallgatja már a gyors egymásután következő apró-cseprő jelentéseket, amelyeket, bár érdektelen apróságok, de le kell darálni. Emitt kint, a folyosóra nyíló ajtó mellett álldogálva jól esik a cigarettázás, még nem mennek el a városatyák, mert hátha, ki tudja, milyen érdekesebb dolog kerülne szóba. Most panaszkodnak. Öreg urak, mellettük csizmás bácsik, a tanyák küldöttei — lehangoltan, szívükből jő a fájó hang — elítélik a ma emberét, csak lármázó, kiabáló, a munkát nem hogy előbbre vivő, sőt megakasztó ma emberét. Neveket emlegetnek a múltból, a régi közgyűlés komolyságát sírják vissza olyan nevek felidézésével, akiknek viselői nem önjelöltként, nagyhangú handa-banda ígérgetések révén kerültek be a törvényhatósági bizottságba, hanem a nép bizalma tüntette ki őket a városatya címmel. Városatyákvoltak, akik szívükön viselték a köz érdekét, ha harcoltak, támadták a támadásra megéretteket, komoly érvek nyilait röppentették a közhangulatba, keblük az igazság védpajzsával vértezetten ellenállott minden oldaltámadásnak. De hisz ilyen oldaltámadások nem is voltak akkor. Akkor csak nyílt és élesre hegyezett fegyverekkel és alapos szónoklatokkal gyúrták meg a közgyűlés hangulatát, nem csattanó belezúdulásokkal, humoros megjegyzésekkel. Neveket emlegetnek, amelyeket csak tisztelettel és megbecsüléssel hallottam eddig mindig kiejteni, Babarczy Józsefet, Magyar Jánost, a tudós ügyvédeket, Fruck Ferencet, Zsótér Andort, Wagner Károlyt, a polihisztort, Fodor Istvánt, Rainer Ferencet, Polczner Jenőt, Enyedy Lukácsot, Kulinyi Zsig-