Szegedi Napló, 1913. június (36. évfolyam, 131-157. szám)

1913-06-01 / 131. szám

Szeged, vasárnap SZEGEDI NAPLÓ 1913. junius 1. 131. sz. A magyar tengerpart. Fiume jelene és jövője. A hét kilométer hosszú és másfél kilométer széles magyar tengerpartról szándékozom egy kis vázlatot írni, olyant, melyet rövid ott tar­tózkodásom alatt információk és megfigyelések alapján sikerült szereznem. Jelenleg hatvan­­kétezer lakosa van Piumének. Ebből a szám­ból tizenkétezer magyar, a többi olasz és horvát. A magyarok meglehetős elszigeteltség­ben élnek ott. A horvátok, ha nyíltan nem is ellenségeskednek, de titokban annál jobban éreztetik gyűlöletüket a magyarsággal. Az olaszok, ezeknek elég a maguk baja. Ők már nyílt harcot visznek a horvátokkal a magya­rokkal azonban nincsenek fegyverbarátságban. A horvát-olasz ellenségeskedés különösen a reprezanta ülésein tűnik elő. Ott állandóak az összetűzések, amelyeknek hatása aztán érez­hető a magánéletben is. És ami a legrosszabb, a horvátok lassan ugyan, de biztosan egyre nagyobb területet hódítanak a maguk részére és a város ügyeinek a vezetésében is egyre nagyobb befolyásuk van. Ezt a térhódítást észrevették az olaszok évek­­kel előbb már, amikor is Zanella Richárd volt fiumei­­képviselő arra kérte a magyar kormányt, hogy helyezzen magyar ezredeket Fiumébe és vegye ki a fiumei papságot a zágrábi érsekség fennhatósága alól és helyezze valamelyik magyar püspökség alá. Zanella ezt a kérését azzal akarta a kormány előtt elfogadhatóvá tenni, hogy az olaszok inkább akarnak maagyarosodni, mint horvátosodni. A­­ kormánynak azonban nem sürgős a magyar tengerpart magyarosítása. Még a magyarokkal sem törődik, nemhogy idegen nemzetiségek magyarosítási hajlamát segítse elő. Pedig Fiume megérdemelné, hogy a kor­mány nagyobb gondot fordítson rá. Nem az anyagiakat értjük, mert hisz abban nincs hiány. Ha Fiume óhajt valamit, azt soronkívül intézik el. Milliókba kerülnek a mólok és ezeknek a móloknak a jó karban tartása is százezreket emészt föl. Két évvel ezelőtt építettek a ten­geren egy mólót, mely besüppedt és csak egy felterjesztésbe került Fiumének, hogy százezrekkel renoválják. A nagy hűhóval szer­zett hét kilométeres tengerparti sávnak nem­csak ilyen előnyöket kell nyújtani, hanem gondoskodni kell arról is, hogy az ország ezen részének népei beleolvadjanak az államba. A horvátok előtt állandóan vörösposztó a magyar. Fiume tőszomszédságában, Susákon életveszedelem a magyar szóhasználata. Buk­­kariban, amely alig néhány kilométernyire van Fiumétól, szemtanúja voltam, amikor a magyarul beszélő kirándulókat lakásuk ablakán kinéző horvát asszonyok leköpték. A­ féktelenségig fölizgatott horvátság kimondhatatlanul gyűlöli a magyarságot, a magyar kormány pedig a kis ujját sem mozdítja meg, hogy az össze­ütközésre vezető gyűlölségnek gátat vessen és olyan rendszabályokat léptessen életbe, amelyek alkalmasak megszüntetni ezt a szo­morúan visszás állapotot. Zanella­­Richárd kérését nem is nagyon ré­gen megismételte V­­­ó Ferenc is, Fiumének mostani képviselője. Az olaszságnak ez a ké­rése segélykiáltásnak is beillik és azt teljesíteni erkölcsi kötelessége a magyar kormánynak. Más ország kormánya örömmel fogadná ide­gen alattvalóinak beolvadási szándékát, nálunk, a mi kormányaink azonban nem tudnak az országért, a népért dolgozni, annak a ja­váért fáradozni. Az olaszság magyarosodásá­nak elősegítése pedig Fiume, a magyar ten­gerpart jövőjére nagy befolyással lenne. A női kézirású levél azonban ritkaság az ilyen «hivatalos» papirosok között. Ritkán, két évben egyszer jön a szokásos özvegyi le­vél. Amibe bele van írva, hogy az özvegy­nek az ura vasutas volt, nagy vasútépítő mér­nök volt és szenvedélyesen régész volt és nagyon sok régészeti tárgyat gyűjtött össze. Eddig kegyelettel őrizte ezeket a tárgyakat az özvegy, de most sanyarú anyagi viszonyai arra kényszerítik, hogy némi ellenérték fe­jében tőlük megváljon. Erre a célra a mú­zeumot szemelte ki, ahol tudja, hogy a tár­gyak biztos megőrzés alatt maradnak, satöb­bi. Ezek a tárgyak rendszerint bronzholmik szoktak lenni, egytől-egyig hamisítványok s az asszonykéz-irta levél mögött egy hamisitó­­banda rejtőzködik. Ezektől eltekintve, ritka a «hivatalos pos­tában» a női levél. Az asszonykezek finom, szálkás betűi mit keresnének ott. Nemrégen mégis ott volt a postában egy női levél, amelynek borítékján már meglátszott az asszonyírás. Ugyan mi van benne? Kíván­csian bontom­­fel, de le is kapom hirtelen a fejemről a házisapkát, özvegy Mikszáth Kál­­mánné írta a levelet. Mi van benne? Az van benne, hogy Mikszáth Kálmán-relikviákat ajánl fel a múzeumnak, csak menjek értük. Szeged volt az ■ ő otthona. — írja az úrnő az el­szomorodott hangú levélben — azt hiszem­, a legintimebb tárgyainak az a megillető helye. Ha kellenek. Hát hogyne kellenének. Me­gyek is értük azonnal. Budapesten alig talá­lom meg a Mikszáth Kálmán-teret. Hiszen olyan rövid ideje, hogy nagy hirtelenséggel eltávozott közanyánk ölébe, néha olyan, mint­ha ez a szomorú valóság nem is volna igaz. A tér új neve még nem egészen ment át a köztudatba. A legújabb Révai-féle pesti utcatérkép sem említi még. Előbb ki kell keresni az emlékezetből, hogy ezt a teret azelőtt Reviczky-térnek hívták, s ott lesz az a Józsefvárosban, a Reviczky­ utca mellett. Kis tér. Csendes tér. Iróembernek való la­kóhely. A házak körülötte magasak ugyan, de mégis ráillik a Mikszáth-lakásra, pedig ma­gas háznak az emeletén van, a régi mon­dás, hogy parva domus, magna quies. Kis ház, nagy nyugalom. Itt csendben lehetett írni, a bűbájos történetekbe nem csilingelt bele a villamos. Ezen a helyen meglátszik, hogy ez ki volt keresve. Egy különös kis, elvonult helyecske, nem szűk utca, hogy" az égi játékos bárányfelhőket elfogja a szem­től a szemközt való bérkaszárnya, de térnek sem tér, legalább nem a szegedi szemnek, amely öt-hat holdas telekhez van szokva. Ha­nem olyasvalami közepes a kettő között. Az emeleten tágas szobák. Itt lakott és itt itt Mikszáth. A tágas szobában egy ma­­gastermetű, szomorú ősz asszony. A sok vi­dám történet és ötlet születési helyén most nagy csend honol, még a cseléd is úgy megy keresztül a szobán, hogy a lépése sem hal­latszik. Elfogódottan köszönök be, bár vártak már, mert előre megírtam. E-vel valóan kezdek beszélni, de ez nem sokáig tart. Mik­­száthné is teljes palócos akcentussal beszél, itt hát nem fogják lenézni a szegedi dia­­lektust. — Költözködök, megyek. A fiúk családot alapítanak, mit csináljak én itt most már. Elmegyek haza az erdőnkbe, majd ott fákat ültetgetek. Olykor fellátogatok. Élek az uram emlékének. It­t oly szomorú lenni. Az asztalokon ládaforma üvegfalú tartályok vannak, bennük sok apró tárgy. KECSKEMÉTI VASIPARI TERMELŐ SZÖVETKEZET mint az Országos Központi Hitelszövetkezet tagja 838 a­­­á­ard­j­a.: nezirgazdasiji s­pgyirisal­­is VajSalídíjísíí '**'*«“*w*“»‘ ~a srazda-közönségi szives figyelmébe. Felesleges a fürdők ura annál, aki makacs székrekedése ellen minden reggel éh­gyomorra V2- esetleg egy egész borospohárnyi Ferencz József-keserüvizet használ. Ez szaporítja a bélnedveket s a beleket lassankint rendes működésre szoktatja. A Ferencz József­­vizet kellemes ize miatt mindenki szíveseb­ben használja, mint más hashajtóvizet. „A legjobb hashajtó az, amely anélkül, hogy az emésztőszerveket bántaná vagy fájdalmakat okozna, gyorsan és kellő módon könnyít a betegen. Mindezek a kellékek egyesítvek a Ferencz József-vizben, minek következtében ezt a gyógyvizet minden más ismeretes has­hajtószernél többre becsülöm.“ Így nyilatkozik a Ferencz József-keserűvizről dr. Guiseppe Longobardi, Olaszország egyik legkeresettebb orvosa, akinek véleményét osztja dr. Fran­ Macchia-Ferrio is, amikor azt írja e világhírű hazai gyógyvízről: „A jobb keserűvizek közül a „Ferencz József“-et előnyben részesítem.“ A fűszerkereskedésekben és gyógytárakban elcserélések elkerülése végett határozottan „valódi Ferencz József“-vizet kell követelni. 278 Szegedi tanulmányok, öreg városatyák a kisteremben. Közgyűlési délutánon a szomszédos bizott­sági terem zöldposztós asztalát körül ülő, meg ablakmélyedésben meghúzódó régi érdemes városatyák panaszkodását fülelem. Odakint, a nagyteremben csak alig néhány bizottsági tag hallgatja már a gyors egymásután következő apró-cseprő jelentéseket, amelyeket, bár ér­dektelen apróságok, de le kell darálni. Emitt kint, a folyosóra nyíló ajtó mellett álldogálva jól esik a cigarettázás, még nem mennek el a városatyák, mert hátha, ki tudja, milyen érdekesebb dolog kerülne szóba. Most pa­naszkodnak. Öreg urak, mellettük csizmás bá­csik, a tanyák küldöttei — lehangoltan, szí­vükből jő a fájó hang — elítélik a ma em­berét, csak lármázó, kiabáló, a munkát nem hogy előbbre vivő, sőt megakasztó ma em­berét. Neveket emlegetnek a múltból, a régi köz­gyűlés komolyságát sírják vissza olyan nevek felidézésével, akiknek viselői nem önjelöltként, nagyhangú handa-banda ígérgetések révén kerültek be a törvényhatósági bizottságba, hanem a nép bizalma tüntette ki őket a vá­rosatya címmel. Városatyák­­voltak, akik szí­vükön viselték a köz érdekét, ha harcoltak, támadták a támadásra megéretteket, komoly érvek nyilait röppentették a közhangulatba, keblük az igazság védpajzsával vértezetten el­lenállott minden oldaltámadásnak. De hisz ilyen oldaltámadások nem is voltak akkor. Akkor csak nyílt és élesre hegyezett fegyverekkel és alapos szónoklatokkal gyúrták meg a köz­gyűlés hangulatát, nem csattanó belezúdulások­­kal, humoros megjegyzésekkel.­­ Neveket emlegetnek, amelyeket csak tisz­telettel és megbecsüléssel hallottam eddig min­dig kiejteni, Babarczy Józsefet, Magyar Jánost, a tudós ügyvédeket, Fr­u­c­k Ferencet, Z­s­ó­t­é­r Andort, Wagner Károlyt, a po­­lih­isztort, Fodor Istvánt, Rainer Ferencet, Polczner Jenőt, Enyedy Lukácsot, Kulinyi Zsig-

Next