Szegedi Népszava, 1945. június-szeptember (1. évfolyam, 1-86. szám)

1945-06-19 / 1. szám

­ Ellentmondó tanúvallomások Lippai Imre fűrészárugyáros népbírósági tárgyalásán ítélet kedden várható A Népbíróság h­étfőn délelőtt, immár nem a Kereskedelmi és Iparkamara tanácstermében, hanem a Törvény­szék II. emeleti tárgyalótermében foly­tatta üléseit. Ez a terem kis befogadó­­képességű,és nem elegendő ahhoz, hogy a nagyobb érdekességű perek közönsége benne elférhessen. Bozsó Ferenc tárgyalási elnök fél 10 órakor nyitja meg a tárgyalást a népellenes bűntettel vádolt Lippai Imre fűrészárugyáros ügyében.­­A vádat dr. Biró Sándor ügyész képviseli, aki azzal vádolja Lippait, hogy a jogos munka­­bérü­ket követelő munkásokat kommunis­táknak nevezte és csendőrséggel és inter­nálással fenyegette. A védelmet dr. Gráf Andor ügyvéd látja el. Az elnök kérdéseire az őszbajuszu vádlott elmondja, hogy földjét, mint hábonis szerzeményt, elvették és fel­osztották. Ez ellen fellebbezéssel élt. Fellebbezését azzal indokolta, hogy az oroszok bejövetele után dr. Valentiny Ágoston polgármester felhívására tizen­­hetedm­agával aláírt egy proklamációt, amely megcáfolta, a Szálasi-kormány hazugságait és megadásra hívta fel a fővárost védő magyar katonákat. Ezt a proklamációt röpcédulák formájában le­dobták Budapestre és ezért őt a többi aláíróval halálra ítélték. Fellebbezése alapján birtoka felosz­tását a felebbezés eldőltéig felfüg­­­gesztették, őt magát azonban őrizetbe vették, kihallgatták, később szabadon bocsátották, majd egy hónappal ezelőtt ismét letartóztatták és azóta őrizetben van. Bozóki népbíró tüzetesen kérdezi a vádlottat abban az irányban­, hogy be­­­­tartotta-e a minimális munkabéreket, ki­fizette-e, azokat pontosan és jelentett-e fel munkást fasiszta hatóságnál. A vád­lott a leghatározottabban jelenti ki, hogy a megállapított munkabéreket pontosan fizette és 4­1 éves munka­adói múltja alatt egyetlen munkást sem jelentett fel, csupán egyszer fordult elő, hogy egy Csányi József nevű fi­atal munkást hirtelen haragjában tett­­leg bántalmazott. Ezek­­után megkezdődött a tanuk kihallgatása. Daróczy Vince fűrész­­gyári tőkemester vallomásában elő­adta, hogy két év­ előtt mint kommu­nistát hosszabb ideig őrizetbe vették, Lippai Imre azonban, bár jól halla, hogy mivel vádolják, esedékes munka­béreit felszólítás nélkül feleségének és családján­ak kifizette. Fábián Albertné magántisztviselő, aki Lippai letartóztatása alkalmával a jegyzőkönyvet vezette, elmondta, hogy a vádlott ellen több gazdasági cselédje terhelően vallott Szeles György gyári­munkás tanúvallomása szerint 1933- ban a munkások fizetésjavítást kértek, amit a vádlott megtagadott. Ar­rról nem tud közvetlenül, hogy Lippai szidal­mazta volna a munkásokat, vagy bár­mivel­­megfenyegette volna őket. För­geteg János műbútorasztalos hallotta, amikor a vádlott kommunistáknak és lacibetyároknak nevezte a munkásokat. Az elnök felmutatja a tanú előzetes rendőri és ügyészségi vallomásait, amelyek jelenlegi vallomásával szöges ellentétben vannak. A tanú azzal ma­gyarázza ezt, hogy előző vallomásai­­kéor beteg volt a fia és dúlt lelkiálla­potban volt. Klablik Ferenc anyagosz­tályvezető ugyancsak tud arról, hogy a­ vádlott a fizetésemelést kérő mun­kásokat kommunistáknak nevezte. Ke­szeg Ferenc és Fátyol József lénye­gében érdektelen vallomása után Csury Mihály, a vádlott kocsisa tesz tanúállomást és teljes egészében meg­tagadja azokat a terhelő állításokat, amelyeket Algyőn az ő aláírásával jegyzőkönyvbe foglaltak. Az elnök szigorúan meginti a tanút: Maga miatt ül a vádlott, nem veszi ezt a lelkére ? ! Milyen ember maga ? ! Víg Máté vallomása után az elnök szünetet rendel el, majd folytatódik a tanúkihallgatás. Daróczy János sze­rint a­­vádlott két munkást, Szeles György és Sörös Ferencet, akiket indulatában meglökte. Margit munkaidő alatt halászáson értek, fel­jelentett a hadiüz­ei parancsnokságnál. Faragó István, Lehák Sándor, Király Lajos, Szabó Lajos, Törönc A­iklós mun­kások annyit tudnak, hogy J­ippai a fiatal Csányit megütötte és Szabó La­jost egyizben Daruba Lajosné és Brezina tisztviselőnők a vádlott jó szivéről ta­núskodnak. Mellette vall Bidik István gyári munkás is. Csányi József el­mondja, hogy miként ütötte meg je­lenleg távollevő fiát, amiért később tőle bocsánatot kért. A leghatározot­tabban jelenti ki az egyik népbíró kér­désére, hogy nézete szerint olyan mun­kaadóra, mint Lippai nincs szükség. Faragó Pál, Erdei Sándor és Deutsch Imre tanúvallomásai után az elnök déli háromnegyed 2-kor a tárgyalást berekesztette. Kedden reggel 8 óra­kor folytatják a tárgyalást. SZEGEDI NÉPSZAVA Szeged, 1945 június 19. A jövő hétfőn jelölik ki a szegedi főkapitányt A rendőrség minden taggja megtalálja a tisztességes megélhetést Mint ismeretes, a magyar államren­­dőrség megszervezésével kapcsolatban, dr. Szerbenyi Endre miniszteri tanácsos vezetésével Budapestről repülőbizottság érkezett Szegedre, amely körülbelül két hétig marad itt és célja az, hogy karöltve az itteni hatóságokkal előké­szítse a rendőrség átszervezését. Tekintettel arra, hogy a főkapitány és a politikai osztály vezetőjének sze­mélyét a­ törvényható­sá­g jelöli ki, a rendőri tisztikar­ tagjainak kinevezé­sére pedig javaslatot tesz, a törvény­­hatósági bizottság június 25-én, a jövő hétfőn délelőtt 10 órakor rendkívüli ülést tart. A két vezető mellett 17 fogalmazói, 8 felügyelői, 3 detektív­felügyelői, 2 számvevői, 23 kezelői és 12 altiszti állás betöltése kerül a tárgy­­sorozatra és akkor választja meg a közgyűlés a ren­dőrlegénységet és a detektívtestületet toborzó négytagú bi­zottságot is. Megjegyzendő, hogy­ úgy a tiszti állások betöltésénél, mint a legénység toborzásánál különös figye­lembe ve­szik azoknak a személyét, akik a felszabadulás óta szolgálatukat hűségesen teljesítették és tették ezt igen jelentéktelen fizetések ellenében. A jövőben az államosított rendőrség minden tagja megkapja nehéz mun­kája ellenében a tisztességes megél­hetést biztosító javadalmazást. Civitas Libertatis Romok, amelyeket el kell takozítani, célok, amelyekért dolgozni kell Március Lén fáradt, rettenetesen kimerü­lt vándorral vánszorgott be a vonat a szegedi állomásra. Pontosan négy napig tartott az út Budapesttől Szegedig. Kezdődött vonaton, folyta­tódott gyalog. Aztán jött egy szekér, amelynek gazdája felvette, majd Nagy­kőrösnél egy orosz soffőr könyörült meg rajta, hogy végül Kecskeméten ismét vonatra szállhasson. Minden lé­pés, minden kerékfordulás délebbre juttatta s m­éterről-méterre távolodott­­a főváros helyén füstölgő romhalmaz­tól. A pokoli vizió hegyes körmökkel szaggatta a lelkét s nem mert visz­­szanézni észak felé. Félt, hogy látni fogja az utcán heverő holttesteket, a Dunába lógó hidakat, a menydürögve összeomló égő bérpalotákat, hallani fogja a kínzókamrákból feltörő halál­­hörgést. Tűl volt mindanon, ami önfegyelmezésre kötelezhette vol­na s nem tartotta vissza a szeméből patakokban folyó könnyeket. Arra gon­dolt, hogy ilyen lehet az, amikor va­lakinek a szeme előtt küldik halálba szenvedélyes szerelemmel szeretett kedvesét. Nincs többé Pest, nincs Buda, nincs­ Margitsziget, csak bunke­rek vannak a föld alatt s a bunke­rekben kifosztott, testben, lélekben meggyötört emberek. Az évekkel előbb elhagyott régi otthon visszahivta a Tisza partjára. A földalatti menedékhelyeken átvergő­dött éjszakák marcangoló nosztalgiát szültek a lelkében s ez ellenállhatat­lan erővel űzte dél felé. Milyen csodálatos érzés volt talál­kozni az ép Szegeddel, égő villany­lámpákat látni, tiszta szobában, ágy­ban aludni. Megfürödni meleg vizben, kádban. A Duna partján még füstöltek a kiégett házak, éhínség volt s a meg­­maradottak nem tudták, hol kapasz­kodjanak bele az életbe. A Tisza partján a körvonalak ek­kor már bontakoztak. A gép kerekei forogtak, látszott, hogy az erőfeszíté­sek roppant nagyok, de ez senkin­ek sem fájt s a demokratikus új magyar élet itt már megkezdte az országépí­­tést. (De nehéz leirni ezt a szót: or­­szágépités. Az elmebajos tébolyának tetőfokán álló „nemzetvezető testvért“ asszociálja, aki ezzel a címmel tette közzé országpusztító programját.) A márciusi tavasz azóta júniusi nyárba fordult s egy este összetalál­kozott véletlenül a cigányzenés Szé­­chenyi-téren valakivel, aki ugyanabból az infernóból jött, ahonnan ő hóna­pokkal ezelőtt. Kapcsolatukat a közös sors és a közös küzdelem kovácsolta össze s jól esett megszorítaniuk egy­más kezét a túlsó parton, ahová nem tudták, várjon megérkeznek-e, amikor elindultak. — Szép a város — dicsérte a ven­dég Szegedet. — Nincsenek megté­pázva az utcák, a háborúnak alig-alig látszik valami külső nyoma. Az újjá­születés minden energiáját a szellemi és társadalmi rekonstrukcióra lehet fordítani, így kezdődött a beszélgetés. — Igen, a város sértetlen maradt, de a szerencsés helyzetbe került vá­rosnak egy ren­dkívül nyomasztó tér­ het kell leráznia magáról, mielőtt ki­bontakozhatna falai között a szeplőte­t­len, tökéletes demokrácia. Az 1919 ős ellenforradalomnak­­ ez a város volt a fészke. Ami tulajdonképpen maga az ellenforradalom volt, az már nem itt zajlott le, mert innen csak elindult s a folyamatok és összefüggések tárgyi­lagos felderítése a most következő történetírás feladata lesz. A dolog vége azonban az volt, hogy a hordó­szónokok Szeged ,,dicsőségével“ tele­kiabálták a világot. Kiagyaltak utólag egy fikciót, a „Szegedi gondolatot“, feldeámázták a várost, mint egy ka­rácsonyfát az ellenforradalmi „hősköl­­temény“ minden sallangjával. És a­­ maszlagot szép lassan mindenki be­vette, vállalta­ és elhitte. Huszonöt esztendő múlva a luftballon szétpukkadt s ugyanez a hely volt az elsők között való, ahol a bilincsek lehullottak. Emlékszel milyen sóvárogva néztünk októberben Szeged felé a rádió fölé hajolva, pattanásig feszült izgalommal lesve a gép min­den szavát, amikor a város kapitulált? A­ bálványok ledőltek , s a negyedszá­zados kábulat és a néhány hónapos szégyenteljes rémuralom után a sza­badságot, az igazságosságot, a tiszta humánumot, a fejlődés nagy eszmé­nyeit, az emberi egyenlőség és test­vériség szent alapelveit sugárzó nap felé fordíthatta arcát a város. Most aztán felmerül a kérdés : Mi lesz a Szegedi Gondolattal ? A háború förgetege Budapestet úgy elpusztította, hogy az ostrom utáni első pillanatokban vajmi kevesen voltak azok, akik hinni tud­tak a főváros gyors talpraállásában. És íme: a holtnak hitt kedves, akit olyan keserves könnyekkel elsirattunk, él és a beteg tagokban szétáramló friss, egészséges szellem vitalitással tölti el. A Szegedi Gondolatról azért beszéltem, nehogy azt hidd, hogy mert itt épek maradtak a házak, nincs rop­pant erőfeszítésre szükség ahhoz, hogy a város megtalálja a helyét nemcsak a jövendő évtizednek, hanem a követ­kező évszázadoknak dolgozó demokra­tikus újjáépítésben. De az építészeti rekonstrukció helyett itt a lelki re­konstrukció a feladat. Zadravetz püs­pök, aki letatóztatásakor azt mondta, hogy elkábította a hangos propaganda, elnevezte Szegedet „Civitas Solis“-nak a Nap Tárosának. A mi feladatunk az, hogy ezt az építeten ornanst ki­­rtsuly minden hozzátapadó képzettel­­és gondolattársítással egyetemben és megteremtsük a Tisza partján a „Ci­vitas Libertatis“-t, a Szabadság Váro­sát. A feladatot roppant körültekin­téssel szívós akarattal, lángoló hittel, céltudatos felkészültséggel kell meg­oldani, hogy ne csak a jelszó változzon meg, de a lényeg is, amit takar. Tiszta lélekkel, a múlt bűnbánó megtagadá­sával, konstruktív építőmunkával így vezekelheti le Szeged a Szegedi Gon­dolat határtalan nagy történelmi és­­ politikai eltévelyedését. " — A vihar elmúlt — mondta a vendég — az eszmények, amelyeket eddig csak titokban, lopva, veszélyek­kel dacolva szolgálhattunk, ma már körülragyognak bennünket. Megnyíltak előttünk a kapuk. A vihar megtépázott mindent. Bennünket is elválasztott. De a cél közös és annyira magasztos, hogy tér­beli távolság nem választhatja el azo­kat, akik a demokrácia szolgálatába szegődtek. Még sokáig beszélgettek­ ezekről a dolgokról a Széchenyi-tér platánjai alatt. A cigányzenekarok édes-bús nó­tákat muzsikáltak a Tiszáról, az Alföld­ről, a szegedi boszorkányokról, a csár­dabeli szépaszsonyról... Osváth Tibor

Next