Székely Lapok, 1898. november (28. évfolyam, 88-95. szám)
1898-11-03 / 88. szám
XXVIII. évfolyam 8®. s.ám Marosvásárhelyt, 1898. november hó 3. politikai, társadalmi fis közgazdasági hetilap. -#*. J It» g- je I p 11. es ittö t* töle ö 11 és vísárnapon. ., , . . j ELŐFIZETÉS: SZEllKESZTOSEG: Kelelös FzerUoRütö: Segéd szerkeszti».- jr.^y évre , f. frt kr. | | Fél évre . . . frtokr Régibaromvásár utcza l-sö szám, hová a lap szellemi , , , Negyed évre . . ifrtönkr. részét illeti» közlemények küldendjtk. [)" FENYVESI SOMA MATHÉ JÓZSEF: Elöfizetést és hirdetményeket felvesz a .Székely Lapok' Telephon szám 58. kiadója: Adi Árpád. Telephon 101.____________ Parlamenti gülyedés. (Dsk.) Az a szemérmetlenség, amit most a parlamentben 20—25 ember véghez visz, még a legbékésebb elméket is felháborítja . . . Azaz, hogy pardon, nem akarunk ilyen erős kifejezéseket használni. De hát tehetünk e arról, hogy evés közben jő meg az étvágyunk s viszhangjaivá válunk a parlamenti csataorditásoknak ? Csak úgy röpködnek az alkotmány védbástyáján, az országgyűlésen a legaljasabb lebujba illő káromkodások, czégéres jeligéi a matrózkocsmáknak, leteremtettezései minden tisztességnek, szidalmazásai a becsületes törekvéseknek, orfeum viczczei a tiszta szándékot becsmérlő krakelerségnek, handabandái a megvadult értelemnek, orgyilkos tőrszúrásai a fenkölt hivatásnak, melyre a törvényhozó testület predestinálva van. ... És mindez az undorító komédia a szent szabadság, a parlament tekintélyének és méltóságának megóvása érdekében történik. Legalább úgy hallottuk illetékes helyről és oldalról kijelentve a napokban. Undorító azért, mert olyan, amilyen komédia azért, mert nem a benső meggyőződés sugallatára történik, hanem a feneketlen gyűlölet sorában hengergőző színjáték, melynek bukását azok is jól tudják, akik végigjátszódjak. Hogy mi a beléptidija ennek a komédiának, s mik a kuliszái, avval nem törődnek. Tartunk tőle, hogy a belépti díjat milliókban az ország érdekei lesznek kénytelenek kiizzadni, s hogy kulisszáknak a drága és szent magyar alkotmány rongyokká tépett foszlányait használják föl. Neveket nem emlitünk, mert a személyeskedés nem kenyerünk akkor sem, ha czégeres alkotmánygyilkosokról, a legszentebb népjog rablóiról akarnánk szólani, s erre nincs is szükség, mivel az Efiálteszek és Herosztráteszek neveit gyalázkodva emlegetik a késő századok is. De annyi bizonyos, hogy a vak gyilkosség e sötétlelkű harczosai nemzetünk történetének preskribáltjai közé lesznek iktatva. Kik azok, akik ily áron akarják megszerezni átkos hírnevüket ? Találunk köztük valamely jelentékeny, erkölcsi súllyal, politikai múlttal rendelkező egyént? Oh nem! A sötétség bandája csupa ismeretlen alakból vergődött össze. Kit a sértett hiúság, a vak pártszenvedély, a személyes bosszú, a stréberség, a semmiből feltűnni vágyás bizgat, ösztökél, az mind ott van köztük. Parlamentünk dicséretére szolgál, hogy azok, kik ilyen nemtelen indulatok rabszolgái,nagyon kevesen vannak, s nem elegen arra, hogy ennek a népjogok alapján működő nagy gépezetnek forgását, életszerveit ideig-óráig megbéníthassák. De van-e közéletünk sulylyal bíró egyetlen embere is köztük, kit a meggyőződés e gyalázatos komédia játszótársává avatott volna föl ? Minden párt számottevő vezérembere vagy hallgatással, vagy távollétével, vagy - - ami még súlyosabb — egyenes rosszulásával tüntet e veszedelmes csufondárkodás ellen. Magában ez a tény, fölér egy halálos ítélettel a komédia szereplőire s annak sorsára nézve. Ez még csak a néma megdöbbenés hangja, melyet a komédia rendezők ordításhoz szokott fülek nem hallanak meg, melyet a nemtelen indulatok elhallgattatnak bensőjükben, de nemsokára fog jönni a közvélemény hatalmas szava, mely túlharsogja a kicsiny csoport lármáját s elhallgathatja azt. Már föl is hangzott Csongrád vármegye közgyűlésén, még pedig elementáris erővel s harsogása bizonyára megölő viszhangot fog kelteni országszerte. Érzik ezt jóslatos lélekkel azok a politikai faktorok, akik s amelyek nem szegődtek ez álarcos mimelők nyikorgó bordájához, s akik szerint a saját pártállásuk integritásának megóvása, részint annak az érdekében, amit e szélütött politika az ország legdrágább kincsei közül veszélyeztet, nem áldozzák föl ezt a két tényezőt az ádáz gyűlölség politikájának. Hol van Horánszky, Apponyi, Eötvös Károly, gr. Károlyi Sándor Hódossy Imre, György Elek s még számtalan más ellenzéki kapacitás; a campagne-ba szégyenkezve, megbotránkozva vonultak vissza a szájhősök czégétől. Apponyi grófot tehát nem illeti a vád, hogy beállt volna a komédiához, de emlékezzék, ama bizonyos olajcseppet ő öntötte a jászberényi riadóval az obstrukczió már akadozó gépezetébe. Mint Goethe tudásának inasa, nem bir a fölidézett szellemekkel. Hiszen az ő pártja tartja a szuszt az obstrukczióban, azaz hogy az ő pártjának tagjai, kiket a kiegyezés védelme arra is felbátorít, hogy azt minden vonalon támadják. A nemzeti párt harczias része összekötötte magát a szélből már megvert, de annál bosszúvágyóbb kis csapatával. Ezeknek nincs már mit veszteni, Apponyiéknak se sok, de mégis valami: az el nem játszott nymbusz kicsike foszlányai. Most azokat tépdesik ki, Apponyi politikai nyughelyének utolsó tönkre nem ment darabját. Ha aztán politikájának ezt a kicsiny fészkét is elveszti a fészekalkotó program utánpőrére vetkőzve bolygózsidóskodhatik s legföljebb az ég madaraitól várhat támogatást. TANCZ Halottak napján. (Emlékezés Virág Benedekre.) Temetőben vagyunk, suhantok között, melyek mindegyike egy-egy hosszabb rövidebb életpályát megfutott embernek nyugvó tetemét őrzi. Temetőben vagyunk, hol a hantok felett az őszi hervadásnak szele süvölt el, megfosztva a fákat lombjaiktól, hogy hervadt levelek özönével temesse be a sírdombokat. Hervadás itt, hervadás mindenütt. ... A természet hervadásában látjuk, érezzük legjobban, hogy: mi az emberi vég ? hová jutunk ? . . . Bármely czél felé igyekezzék, bármely eszmevilágot építsen magának, vagy törjön bár ég felé is az emberi szellem: hová térni fog, hová térnie kell — a sír, a halál. Ez a természet örök, mély titka rendje, törvénye. . . . A sírral azonban nincs teljes vég, nincs teljes megsemmisülés: a lelken nem uralkodik a halál. ... A sírral nem szűnik meg végképen a kapocs, mely szeretteinkkel, embertársainkkal a földön összeköt. Nem, ezen a sírnak nincs hatalma ; ez él keblünkben még soká, él örökké! — így a nagyjaink iránt való kegyelet és hála érzelme, melylyel nekik tartozunk, nem hagyja őket elfelednünk: emlékük megmegújul keblünkben s utódról-utódra szent örökség gyanánt száll. Ilyen érzelem vezérel bennünket a sir hantjaihoz; ez az, a mi keblünket e pillanatban is átitatja: hálás kegyeletünket leróni jöttünk mi ide — Virág Benedek iránt. Ő hozzá jöttünk, őt felkeresni e hantok alatt, hol rég pihen s mélyen álmodik. —Álmodik?! most is, mint életében, mikor — a költő — hazánk jövendő nagyságát álmodta, remélte? . . . Nem! most már az álom valóvá lön: magyar dal hangjai tőrnek az égnek, hol ő lakozik s a honnan most boldogan mosolyg le ránk. . . . Virág Benedek! Mily kevesen ismerik ma őt, a „szent Öreget“, a nemzeti léleknek — egykor — tüzes ébresztőjét. — Érzem, mily nehéz a feladat, mely osztályrészemül ez alkalommal jutott. Nehéz a mai kor fiának szólani róla, ma, az irodalom terén oly sok jeles után. . . . De tekintsünk vissza arra a korra, a melyben ő élt; melyben mellőzve, feledve volt a magyar nyelv, feledve az, hogy nemzet, hogy magyarok vagyunk; és a melyben ha nem bűn, de szégyen volt magyarul írni, beszélni s e hon fiának magyarnak lenni! — E korban élt és e korban munkálkodott ő. És ha Virágot saját korának szempontjából s korára tett hatásából kell megítélnünk, nyelve ma bár avult lehet, az ízlés tovafejlődése s verseinek classicus formái miatt művei ma nem is élvezhetők eléggé: el lehet s el kell mondanunk, hogy a maga korában nagy volt, mint ember, mint költő és mint hazafi egyaránt! Virág Benedek 1752-ben született, s miután tanulmányait elvégezte, a pálosok rendjébe lépett. Oly időben tanult, melyben a magyar nyelv úgy a közhasználatból, mint az iskolákból is kiszorittatott s helyét mindenütt a latin foglalta el. — Hogy mennyire fájt jobbjainknak nyelvünk és nemzetünk elmaradottsága, mennyire Virágnak, azt e szavaiból is tudhatjuk: „Tudjuk — mondás el sem is feledjük, hogy iskoláinkban mestereink édes anyánk nyelvét megtiltották, sőt gyalázták, így űzetett ki belőlünk a hazafiság és idegenek kezdtünk lenni hazánkban“. — Ez volt, mi nemzete s hazája iránt való szeretetét oly annyira fölkelte; ez volt, mint a szerzetesi életre késztette, hogy itt azoknak javára szentelhesse minden idejét. — 1794-ben, megrongált egészségi állapota miatt állásáról lemondani kényszerült, s lakását Pestre, majd Budára tette át, hol élete végéig lakott. Csendes természeténél fogva választotta Budát, hol zavartalanul élhesse napjait, hogy nyelvünk és irodalmunk felvirágoztatására fordíthassa minden perezét; de — Budát választotta, melynek dicső őseink vére öntözte minden porszeme oly drága, oly szent volt előtte, s most e föld takarja tetemét, e szent porokkal egyesültek hamvai. Itt élt, itt halt. — Egyedül, mert nagyon csekély jövedelméből még csak egy szolgát sem tarthatott magának. Egyedül élt, dolgozott, munkált szakadatlanul : a hazáért s a hazának. Nélkülözésekkel küzdött, mint a magyar költőhöz illett; hetekig fütetlen volt szobája, de — hevítve kebele nemzete s hazája iránti lángoló szeretetének szent tüzétől. És bár mostohák voltak is körülményei, sorsa ellen nem zúgolódott soha ; s ha olykor kél is ajkán panasz: nem a maga, hanem népe, hazája állapota fölött kesereg. Igen, mert a szent czélért fáradott, munkált: magyarnak látni — a magyart és boldognak tudni hazáját! Költeményei egyes papir-darabokra nyomtatva terjedtek el az országban s örömmel fogadtattak — a nép által — mindenfelé; hiszen minden szavából, minden betűjéből a hazaszeretetnek, a jónak és nemesnek hangja szólt. Költeményein kívül — bár iratai egy tűzvésznek estek áldozatul — egy fordítása és a „Magyar Századok“ czimü történelmi műve maradtak fenn. Horác minden munkáját lefordította s e fordítás oly Lapunk mai számával egy féliv mellékletet adunk.