Székely Lapok, 1899. június (39. évfolyam, 44-52. szám)

1899-06-01 / 44. szám

Marosvásárhely, június hó 1. A hivatalos számbatartás leírt módon való lehetetlensége elősegíti azt is, hogy Oláhországban, mint már említem, oly fer­­telmesen nagy a vadházasságban élők száma, s okozza egyszersmind azt is, hogy az ember az ilyen becstelen életet foly­tató apákat és anyákat, — ha ugyan meg­érdemlik Isten és társadalom előtt ezt a Petri reám néz és igy szól: Az egész ■ világ — még az északi sark lakói is —­­ tudja, hogy én függetlenségi párti vagyok Én tehát Krecsányiról csak annyit tudok, hogy az ő társulatának néhány tagja a Kossuth szobor leleplezése alkalmával éne­kelni fog és hogy ugyanakkor díszelőadás is lesz. Színházba azonban sem én, sem iparos polgártársaim nem járunk, mert nem tud­juk, kormánypárti-e Krecsányi, avagy füg­getlenségi. A függetlenségiek tehát nem pártolják Krecsányit, mert kormánypártinak tartják, a kormánypártiak pedig mert füg­getlenséginek tartják. Ezzel ott hagyott. Végem van! Ha Tüske János nem segít rajtam, nem válaszolhatok levelére. Tüske János pedig következőkép válaszolt. Kre­csányi társulata nem sokat ér, mert direc­­tora soha korcsmába nem jár; a társulat az orpheumok színvonalát egyáltalán nem­­ óhajtja elérni, sőt a director annyira megy­­ naivitásában, hogy még a teknősbéka czimü disznóságot sem óhajtja feltálalni. E szakértői véleményből sem tudtam ta­nulni .... * * * Mentő gondolatom támadt. — Felkere­sem magát Krecsányit. — A színházhoz mentem. — Egy a marosvásárhelyi közön­ség közönye folytán teljesen megőszült embert találtam, ki kérdésemre szive mé­lyéből fakadó sóhajjal ennyit mondott: „Oh Uram, bár ne volnék, Krecsányi! * * * Nagyságos Asszonyom ! E bánat biztos jel volt. E bánatos ember csakugyan Kre­csányi Ignácz. Vén róka. Székely Lapok. 3-ik oldal, s a­kit nem lát, járjon utánna mi történt! Ily után nem következhetik be oly botrány, mit e lapban olvas­tam, hogy csak egy községben nyolc­van fiatal leány hiányzott, a­mire egy buzgó hazafi jött rá. Hát ugyan egy pap nem veheti-e észre, hogy hol vannak azon fiatal lelkek, miért nem jelennek templomban, iskolában vagy gyónásra sohasem meg. Ha jól emlékszem, kath. hit­községbeli volt azon falu és a leá­nyok zöme, kik eltűntek 13—16 év közt váltakoztak. Higgyék el lelkészeink, hogy többet tesznek a hazának azzal, ha a kis számú falubeli népeikre nagyobb gondot fordítanak jövőre, mintha politizálnak s erre fektetik a fősulyt az egyházi szertartáson kívül. E véleményünk nemcsak a katholikus, hanem a protestáns ma­gyar papságra is szól. A Széll Kálmán által teremtett új korszakot értse meg a társada­lom is, mert csak ily után fognak népünkön segíteni, ha nem varrunk mindent az állam nyakába. Széll Kálmán jelezte a társadalomnak az e térem­ hivatását, értsük is azt meg és ne feledkezzünk az arany szavakról meg. Száműzetésem ideje. Vagy miért hagytam ott Olá­­országot. Irta: TORNYAI FERENCZ. X. szent elnevezést. -- tisztességes életre,­­ tisztességes viszonyba hozzon, gyermekeik­nek nevet adhasson. Megírtam, hogy Oláhországban, hol a házasság csak amolyan valami, a minek magasabb erkölcsi jelentősége nincs — már t. i. a Románok között* *) éppen nem feltűnő, ha alig felszabadult legénykék minden sok teketória nélkül megcsinálják a maguk házasságát a legelső kínálkozó menyecskével, együvé költöznek s élik vi­lágukat. Azt az oláhok úgy, mint a ma­gyarok, teljesen természetesnek találják, mintha másképen nem is volna lehetséges. Gyermek természetesen lesz. Aztán eljő az idő, hogy hivatalos ügy, a gyermekek érdeke stb. szinte elkerülhetetlenül meg­kívánná, hogy esküdjenek meg, nagyon , soknál a sokáig elnyomott lelkiismeret is megszólal, megszólaltatja a nyomorúság, az Isten áldásának elmaradása. Azonban késő a bánat,­ mert megesküdni az Ro­mániában a magyar embernek a leginkább van megnehezítve. Mióta pedig a polgári házasságról szóló, az egyszerű népet pláne agyonboldogító törvények végrehajtását a kivándorolt magyarokon is irgalmatlanul alkalmaztatják, nem véve tekintetbe a Ro­mániában e tekintetben amúgy is szám­talan megnehezítő körülményeket, mon­dom, azóta a legtöbb magyarnak még a legjobb akarat mellett is lehetetlenség az egyház és állam követelte szabályszerű házasságkötés. Az idegen franczia, olasz, német, ha úgy akarja s van pénze egy­szerűen leszúrja az oláhanyakönyvvezető előtt a 60—140 franknyi költséget — a sok okmány láttamozása, oláhhitelesitése miatt stb. stb., az idegennek (!) oly nagy költségébe kerül ott a házasság. Aztán hát a baksis még hol van, nehogy még valami egyéb véletlen fenakadás történjék, é­s megcsinálja a polgári szerződést, aztán megy papjához az egyházi Ianetiót meg­engedő bizonylattal. A jómódú magyar is több esetben, de korántsem mindig, bár *) Hivatalos kimutatásban akárhányszor olvas­tam, hogy némely hónapban több volt a valtás mint a házasság­kötés. Némelyek egy hónapnál tovább nem is élnek együtt; válnak s lesz ismét más férj, más feleség, úgy kellene,­­ megteszi azt. Az austria német részén egyszerűen ki, ha konzulá­tusánál immatrikulálva van, az illető kon­zultól bizonyítványt, hogy semmi politikai vagy egyéb féle akadály nincs és intézi el papjával ügyét. Néhány esztendővel ezelőtt a magyar is úgy tehetett s kevés költséggel boldogult. Nem úgy azóta, hogy a polgári házasság reá nézve is kötelező. A legtöbb a kon­zulnál jegyzékben nincs, esztendők óta el van hazájától, de a konzuli hivatalnál nem jelentkezett. Ha legitimálni akarja magát, ott van az útlevél minden esztendőben szükséges előmutatása­ és a számbatartá­­sával járó dij (egy évre 3—4 frt, tehát 6—10 évre 24—40 frt). Ott van a szük­séges okmányok,­­ ilyent pedig tömér­deket kíván az anyakönyvi hivatal — be­szerzése innen hazulról. Már ez pénz nélkül nem megy. 1898. január 1-étől Romániá­ban az anyakönyvi teendőkre felhatalmazott konzulátus van hat. Tekintetbe véve Oláh­ország területi viszonyait és a magyar­ság megoszlását, e felhatalmazott és fel­szerelt hivatalokban kevés a köszönet. Vegye valaki elő Oláhország térképét és látni fogja, hogy azon a nagy területen­­ lakó tömérdek magyarok, Braila, Fogsani,­­ Buzeu, Predeal, aztán fel Turnu-Severinig,­­ Turnu-Severintől ismét le az Al-Dunán­­ Brailáig, hozzávéve még a Dobrudja Bul­­­­gáriával határos részét Konstanczáig csak­­ négy anyakönyvvezetői joggal bíró Konzu­­­­latushoz vannak beosztva, azaz tartoznának *­­ Bukarest, Braila, Turnu-Severin s Konstan­­i­czához. Vegyük azokat az irtózatos távol­­­­ságokat s látni fogjuk, hogy aránylag csak­­ kevésnek van lehetővé téve az anyakönyvi hivatalnál megkötni a polgári szerződését. Pedig anélkül most már egyházi, szentségi házasságkötés sincs. Ezt meggondolva, kell hinnem, hogy a magyar állam ugyancsak nem hisz a székely és egyéb magyarok Romániába való kivándorlásába, s tán azt se hiszi, hogy az oláh havasalföldön van 60—80 ezer magyar, ha nem több! mert ha az Oláhországban tartott és fizetett­­ összes generális, egyszerű s­incze-konzu­­látusi, vagy Gerendi-hivatalnak megadta volna az anyakönyvvezetést, még akkor se lett volna sok. így tehát hivatalos nehéz­ségek, fizikai akadályok, pénzhiány és sze­génység nem csak lehetetlenné, de gyűlöltté teszik az oláhmagyar előtt a becsületes házasságot. Ezekhez hozzájárul főkép a fiatalságnál a vallásos érzület teljes hiánya, az erkölcstelen életbe való belerögzés az idősebbeknél, és a dolog meg van magya­rázva. Brail­ában 87, a vízkereszti ház­szentelések alkalmával meglátogatott ma­gyar család közül feljegyeztem 36-ot vad­házasságban élőt, nem számítva azokat, a­kiket lelkipásztorkodásom egyes tényke­dései alkalmával mint vadházasokat ismer­tem meg; nem számítva ide azt a sok, szolgálókból felcseperedett magyar nagysás asszonyt, kik mivelhogy eszük volt és nyelvük a helyén, jól belefogaszkodtak kéjencz gazdájukba s most hol gyermekek­kel, hol gyermektelenül élnek az ők állító­lagos olasz, franczia, oláh és görög ajkú férjükkel. (?) Oh, a nagyobb városokban hány és hány van ilyen! És ezek aztán leginkább azok a boérnék, kik előszere-

Next