Székely Lapok, 1899. június (39. évfolyam, 44-52. szám)
1899-06-01 / 44. szám
Marosvásárhely, június hó 1. A hivatalos számbatartás leírt módon való lehetetlensége elősegíti azt is, hogy Oláhországban, mint már említem, oly fertelmesen nagy a vadházasságban élők száma, s okozza egyszersmind azt is, hogy az ember az ilyen becstelen életet folytató apákat és anyákat, — ha ugyan megérdemlik Isten és társadalom előtt ezt a Petri reám néz és igy szól: Az egész ■ világ — még az északi sark lakói is — tudja, hogy én függetlenségi párti vagyok Én tehát Krecsányiról csak annyit tudok, hogy az ő társulatának néhány tagja a Kossuth szobor leleplezése alkalmával énekelni fog és hogy ugyanakkor díszelőadás is lesz. Színházba azonban sem én, sem iparos polgártársaim nem járunk, mert nem tudjuk, kormánypárti-e Krecsányi, avagy függetlenségi. A függetlenségiek tehát nem pártolják Krecsányit, mert kormánypártinak tartják, a kormánypártiak pedig mert függetlenséginek tartják. Ezzel ott hagyott. Végem van! Ha Tüske János nem segít rajtam, nem válaszolhatok levelére. Tüske János pedig következőkép válaszolt. Krecsányi társulata nem sokat ér, mert directora soha korcsmába nem jár; a társulat az orpheumok színvonalát egyáltalán nem óhajtja elérni, sőt a director annyira megy naivitásában, hogy még a teknősbéka czimü disznóságot sem óhajtja feltálalni. E szakértői véleményből sem tudtam tanulni .... * * * Mentő gondolatom támadt. — Felkeresem magát Krecsányit. — A színházhoz mentem. — Egy a marosvásárhelyi közönség közönye folytán teljesen megőszült embert találtam, ki kérdésemre szive mélyéből fakadó sóhajjal ennyit mondott: „Oh Uram, bár ne volnék, Krecsányi! * * * Nagyságos Asszonyom ! E bánat biztos jel volt. E bánatos ember csakugyan Krecsányi Ignácz. Vén róka. Székely Lapok. 3-ik oldal, s akit nem lát, járjon utánna mi történt! Ily után nem következhetik be oly botrány, mit e lapban olvastam, hogy csak egy községben nyolcvan fiatal leány hiányzott, amire egy buzgó hazafi jött rá. Hát ugyan egy pap nem veheti-e észre, hogy hol vannak azon fiatal lelkek, miért nem jelennek templomban, iskolában vagy gyónásra sohasem meg. Ha jól emlékszem, kath. hitközségbeli volt azon falu és a leányok zöme, kik eltűntek 13—16 év közt váltakoztak. Higgyék el lelkészeink, hogy többet tesznek a hazának azzal, ha a kis számú falubeli népeikre nagyobb gondot fordítanak jövőre, mintha politizálnak s erre fektetik a fősulyt az egyházi szertartáson kívül. E véleményünk nemcsak a katholikus, hanem a protestáns magyar papságra is szól. A Széll Kálmán által teremtett új korszakot értse meg a társadalom is, mert csak ily után fognak népünkön segíteni, ha nem varrunk mindent az állam nyakába. Széll Kálmán jelezte a társadalomnak az e térem hivatását, értsük is azt meg és ne feledkezzünk az arany szavakról meg. Száműzetésem ideje. Vagy miért hagytam ott Oláországot. Irta: TORNYAI FERENCZ. X. szent elnevezést. -- tisztességes életre, tisztességes viszonyba hozzon, gyermekeiknek nevet adhasson. Megírtam, hogy Oláhországban, hol a házasság csak amolyan valami, a minek magasabb erkölcsi jelentősége nincs — már t. i. a Románok között* *) éppen nem feltűnő, ha alig felszabadult legénykék minden sok teketória nélkül megcsinálják a maguk házasságát a legelső kínálkozó menyecskével, együvé költöznek s élik világukat. Azt az oláhok úgy, mint a magyarok, teljesen természetesnek találják, mintha másképen nem is volna lehetséges. Gyermek természetesen lesz. Aztán eljő az idő, hogy hivatalos ügy, a gyermekek érdeke stb. szinte elkerülhetetlenül megkívánná, hogy esküdjenek meg, nagyon , soknál a sokáig elnyomott lelkiismeret is megszólal, megszólaltatja a nyomorúság, az Isten áldásának elmaradása. Azonban késő a bánat, mert megesküdni az Romániában a magyar embernek a leginkább van megnehezítve. Mióta pedig a polgári házasságról szóló, az egyszerű népet pláne agyonboldogító törvények végrehajtását a kivándorolt magyarokon is irgalmatlanul alkalmaztatják, nem véve tekintetbe a Romániában e tekintetben amúgy is számtalan megnehezítő körülményeket, mondom, azóta a legtöbb magyarnak még a legjobb akarat mellett is lehetetlenség az egyház és állam követelte szabályszerű házasságkötés. Az idegen franczia, olasz, német, ha úgy akarja s van pénze egyszerűen leszúrja az oláhanyakönyvvezető előtt a 60—140 franknyi költséget — a sok okmány láttamozása, oláhhitelesitése miatt stb. stb., az idegennek (!) oly nagy költségébe kerül ott a házasság. Aztán hát a baksis még hol van, nehogy még valami egyéb véletlen fenakadás történjék, és megcsinálja a polgári szerződést, aztán megy papjához az egyházi Ianetiót megengedő bizonylattal. A jómódú magyar is több esetben, de korántsem mindig, bár *) Hivatalos kimutatásban akárhányszor olvastam, hogy némely hónapban több volt a valtás mint a házasságkötés. Némelyek egy hónapnál tovább nem is élnek együtt; válnak s lesz ismét más férj, más feleség, úgy kellene, megteszi azt. Az austria német részén egyszerűen ki, ha konzulátusánál immatrikulálva van, az illető konzultól bizonyítványt, hogy semmi politikai vagy egyéb féle akadály nincs és intézi el papjával ügyét. Néhány esztendővel ezelőtt a magyar is úgy tehetett s kevés költséggel boldogult. Nem úgy azóta, hogy a polgári házasság reá nézve is kötelező. A legtöbb a konzulnál jegyzékben nincs, esztendők óta el van hazájától, de a konzuli hivatalnál nem jelentkezett. Ha legitimálni akarja magát, ott van az útlevél minden esztendőben szükséges előmutatása és a számbatartásával járó dij (egy évre 3—4 frt, tehát 6—10 évre 24—40 frt). Ott van a szükséges okmányok, ilyent pedig tömérdeket kíván az anyakönyvi hivatal — beszerzése innen hazulról. Már ez pénz nélkül nem megy. 1898. január 1-étől Romániában az anyakönyvi teendőkre felhatalmazott konzulátus van hat. Tekintetbe véve Oláhország területi viszonyait és a magyarság megoszlását, e felhatalmazott és felszerelt hivatalokban kevés a köszönet. Vegye valaki elő Oláhország térképét és látni fogja, hogy azon a nagy területen lakó tömérdek magyarok, Braila, Fogsani, Buzeu, Predeal, aztán fel Turnu-Severinig, Turnu-Severintől ismét le az Al-Dunán Brailáig, hozzávéve még a Dobrudja Bulgáriával határos részét Konstanczáig csak négy anyakönyvvezetői joggal bíró Konzulatushoz vannak beosztva, azaz tartoznának * Bukarest, Braila, Turnu-Severin s Konstaniczához. Vegyük azokat az irtózatos távolságokat s látni fogjuk, hogy aránylag csak kevésnek van lehetővé téve az anyakönyvi hivatalnál megkötni a polgári szerződését. Pedig anélkül most már egyházi, szentségi házasságkötés sincs. Ezt meggondolva, kell hinnem, hogy a magyar állam ugyancsak nem hisz a székely és egyéb magyarok Romániába való kivándorlásába, s tán azt se hiszi, hogy az oláh havasalföldön van 60—80 ezer magyar, ha nem több! mert ha az Oláhországban tartott és fizetett összes generális, egyszerű sincze-konzulátusi, vagy Gerendi-hivatalnak megadta volna az anyakönyvvezetést, még akkor se lett volna sok. így tehát hivatalos nehézségek, fizikai akadályok, pénzhiány és szegénység nem csak lehetetlenné, de gyűlöltté teszik az oláhmagyar előtt a becsületes házasságot. Ezekhez hozzájárul főkép a fiatalságnál a vallásos érzület teljes hiánya, az erkölcstelen életbe való belerögzés az idősebbeknél, és a dolog meg van magyarázva. Brailában 87, a vízkereszti házszentelések alkalmával meglátogatott magyar család közül feljegyeztem 36-ot vadházasságban élőt, nem számítva azokat, akiket lelkipásztorkodásom egyes ténykedései alkalmával mint vadházasokat ismertem meg; nem számítva ide azt a sok, szolgálókból felcseperedett magyar nagysás asszonyt, kik mivelhogy eszük volt és nyelvük a helyén, jól belefogaszkodtak kéjencz gazdájukba s most hol gyermekekkel, hol gyermektelenül élnek az ők állítólagos olasz, franczia, oláh és görög ajkú férjükkel. (?) Oh, a nagyobb városokban hány és hány van ilyen! És ezek aztán leginkább azok a boérnék, kik előszere-