Székely Lapok, 1901. szeptember (41. évfolyam, 71-79. szám)
1901-09-01 / 71. szám
XXXI. évfolyam 71 szám. Marosvásárhely, 1901. szeptember hó 1. Megjelenik: Csütörtökön és Vasárnap. Szerkesztőség: Ev. ref. bell. nyomda (Benkő L.), hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Szerkesztőségi telefonszám 137. POLITIKAI LAP. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos : Dr. Szász Károly Előfizetés: egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyed évre 3 kor., egy hóra 1 korona. Előfizetést és hirdetéseket felvesz Benkő L. (ev. ref. koll. nyomda.) Kiadóhivatal telefonszám 161. Legközelebbi teendők: Alig esztendeje, hogy a városi gazdasági és pénzügyi szakbizottság az 1901. évi költségvetési előirányzatot tárgyalta, amidőn is kijelentettem, hogy a magam részéről a költségvetés tárgyalásába mindaddig bele nem megyek, amíg a bizottság elé egy, a város összes adósságait és függő tartozásait pontosan feltüntető kimutatás nem terjesztetik. Ugyanezen állásponton voltak: Bürger Albert, Bedeházi János és Gáspár Antal. barátaim is. Kijelentettem továbbá azt is, hogy a városi háztartás radicális rendezését másként el nem tudom képzelni, mint úgy, ha az összes adóságok és függő tartozások kifizethetésére egy hosszabb lejáratú törlesztéses kölcsönt veszünk fel, melyből a tőkeadósság vissza fizettetik s melynek kamatterhe csekélyebb voltánál fogva a város közönségét súlyosan érinteni nem fogja. A milyen horribilisnek tűnt fel legelőbb a nagyközönség előtt a kibontakozásnak ez a módja, éppen oly gyors tempóban kezdte ez az idea magára az elfogadhatóság mezét ölteni, mihelyt a közönség a felvetett megoldási mód felett mélyebben meditálni kénytelen volt. És ma már ott állunk, hogy ez az eszme minden illetékes factor által elfogadva legközelebb testet ölt. Attól a körülménytől bátorítva, hogy a consolidáltabb viszonyok felé való első lépés az én kezdeményezésemre történt s most azon az úton haladunk a kibontakozás révébe, melyet én jelöltem meg, elő fogom adni röviden: mik a legközelebbi jövő teendői és mint lehet azokat a város minden nagyobb anyagi megterhelése nélkül keresztül vinni. Azt hiszem, nincs városunkban senki, aki az iskolaügy rendezését, vagyis, hogy nevén nevezzem a gyermeket, az iskolák felépítését a, legégetőbb szükségnek ne tartaná. A törvényhatósági bizottság áthatva szintén e tudattól, a függő adósságok és tartozások rendezésével kapcsolatosban oly nagy — 700.000 k. — kölcsön felvételét határozta el, hogy a függő adósságok kifizetése után még megmaradó összegből az iskolák fölépíthetők s a modernitás követelményeinek megfelelőleg berendezhetők lettek volna. Mint tudva van, a belügyminisztérium azonban a határozatnak csak azon részét hagyta jóvá, mely az adósságoknak törlesztéses kölcsönből való fedezetére vonatkozott — nem tartván indokoltnak a nem jövedelmező iskolaépítésbe a jelenlegi viszonyok között kölcsöntőkét belefektetni. Hogy azonban az iskolaépítés ügye szőnyegen maradjon és mód nyújtassék arra, mikép az iskolák, ha nem is egyszerre, de successive átalakíthatók, illetve fölépíthetők legyenek, utasította a belügyminiszter a város közönségét, tegye megfontolás tárgyává: nem volna-e czélszerű az erdőalapban még meglevő mintegy 10 000 koronát lejtmérezési költségek megtérítése czimén befolyt s ezután befolyandó mintegy 40.000 korona összeget iskolaalap képzésére fordítani. Mellékesen megjegyzem, hogy a belügyminisztérium az egész erdőalapot leírni határozta úgy, hogy én a tanácscsal egyetértőleg az erdőalapban még meglevő 10.000 koronát törvényesen a házipénztárba folytathattam volna; arra való tekintetből azonban, mikép egy téves számítás felhasználásával elérendett könynyítése a házi pénztárnak nem éri fel azt a hátrányt, mely egy iskolaépítési alap csírájának megsemmisítéséből származnék, az erdőalap még meglevő összegét külön kezelés alatt hagytam. A törvényhatósági bizottságnak még nem volt módja az iskolalap létesítése kérdésében határozni. Annyit azonban előre lehet látni, hogy, ha a törvény- Egy kalandos utazás — A »Székely Lapok“ eredeti tárczája. — — Irta: Pál Gyula. — (Folytatás.) A látottak igen lehangolólag hatottak reánk. Kedvetlenül állottunk egy sarokban s azon reményben voltunk, hogy másnap talán a hajó tisztjei helyre állítják a rendet. Ebben azonban csalatkoztunk, mert azok egyáltalán nem törődtek az utasokkal. A már leírt jelenetek pedig mindennap ismétlődtek, még pedig mindig fokozottabb mértékben. Mi egyáltalán a konyhához sem férhettünk, de nem is akartunk, s napokig a magunkkal hozott ananász és banaán képezte táplálékunkat. A helyzet végre már kiállhatatlan volt s elhatároztuk, hogy e hajóval nem megyünk Buenos Airesig, hanem a legközelebbi kikötőben valami után kihajózunk, ami, ha szép szerével nem sikerül, hát megszökünk. Egy portugál matróztól tudakozódtunk, hogy melyik lesz az első kikötőnk és oda mikor jutunk be ? — Holnap délután érünk be Santosba, — volt a válasz. Tehát még egy egész nap! Ez éjjel ismét nem aludtunk. Különben sem voltunk álmosak, mert szökési tervünkkel foglalkoztunk. Ezt azonban nem tudtuk megállapítani, mert nem voltunk bizonyosak abban, hogy vájjon hajónk Santosban horgony alatt lesz, vagy pedig a part mellett fogunk kikötni. Már viradt és mi még mindég tanácstalanul állottunk. Azután rendbehoztuk podgyászainkat és tervünket a véletlenre bízva vártuk, a megérkezést. Dél felé feltűnt a láthatáron a szárazföld s nem sokára látni lehetett Santost. Mentői jobban közeledtünk a kikötőhöz, annál nagyobb izgatottság vett erőt rajtunk. Nem törődtünk sem a város festői látképével, sem a gyönyörű pálmaerdőkkel, melyek az öböl torkolatánál az ég felé meredeztek, egyetlen gondolatunk volt: szabadulni, menekülni e nyomorult hajóról! Négy órakor értünk be a kikötőbe. A hajó egyik tisztjétől megtudtuk, hogy a part mellett fogunk kikötni, ami nekünk igen megnyugtató volt tervünk elérésében. Az emigránsok egy pillanat alatt ellepték a hajó fedélzetét s óriási lármát csaptak. Ordítoztak, sípoltak, rettenetes volt azt végig hallgatni. Minden hajót,amely mellett elhaladtunk, „hurrák.Mi kiáltással üdvözöltek. Mikor már a parthoz közel voltunk, a mólón egy szakasz katonát pillantottunk meg. Még készen sem volt hajónk a kikötéssel, mikor a fekete katonák szuronyt szegezve úgy a kijáratot, mint a hajónak a partnál levő oldalát elállták. A parancsnok meg harsány hangon kiáltott le a vezényhídról. „Figyelmeztetem az emigránsokat, hogy a kijárathoz még csak közel se merjenek menni, Mattagrosoig a szárazra menni egyáltalán nincs megengedve.“ Erre nem voltunk elkészülve. (Folyt köv.)