Székely Lapok, 1901. szeptember (41. évfolyam, 71-79. szám)

1901-09-01 / 71. szám

XXXI. évfolyam 71 szá­m­. Marosvásárhely, 1901. szeptember hó 1. Megjelenik: Csütörtökön és Vasárnap. Szerkesztőség: Ev. ref. bell. nyomda (Benkő L.), hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Szerkesztőségi telefon­szám 137. POLITIKAI LAP. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos : Dr. Szász Károly Előfizetés: egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyed évre 3 kor., egy hóra 1 korona. Előfizetést és hirdetéseket felvesz Benkő L. (ev. ref. koll. nyomda.) Kiadóhivatal­ telefon­szám 161. Legközelebbi teendők: Alig esztendeje, hogy a városi gaz­dasági és pénzügyi szakbizottság az 1901. évi költségvetési előirányzatot tárgyalta, a­midőn is ki­jelentettem, hogy a magam részéről a költségvetés tárgyalásába mindaddig bele nem me­gyek, a­míg a bizottság elé egy, a város összes adósságait és függő tar­tozásait pontosan feltüntető kimutatás nem terjesztetik. Ugyanezen álláspon­ton voltak: Bürger Albert, Bedeházi János és Gáspár Antal­­. barátaim is. Kijelentettem továbbá azt is, hogy a városi háztartás radicális rendezését másként el nem tudom képzelni, mint úgy, ha az összes adóságok és függő tartozások kifizethetésére egy hosszabb lejáratú törlesztéses kölcsönt veszünk fel, melyből a tőke­adósság vissza fizettetik s melynek kamatterhe cseké­lyebb voltánál fogva a város közönsé­gét súlyosan érinteni nem fogja. A milyen horribilisnek tűnt fel leg­előbb a nagyközönség előtt a kibon­takozásnak ez a módja,­­ éppen oly gyors tempóban kezdte ez az idea magára az elfogadhatóság mezét ölteni, mihelyt a közönség a felvetett meg­oldási mód felett mélyebben meditálni kénytelen volt. És ma már ott állunk, hogy ez az eszme minden illetékes­­ factor által elfogadva legközelebb tes­tet ölt. Attól a körülménytől bátorítva, hogy a consolidáltabb viszonyok felé való első lépés az én kezdeményezésemre történt s most azon az úton haladunk a kibontakozás révébe, melyet én jelöl­tem meg, elő fogom adni röviden: mik a legközelebbi jövő teendői és mint lehet azokat a város minden nagyobb anyagi megterhelése nélkül­­ keresztül vinni.­­ Azt hiszem, nincs városunkban­­ senki, a­ki az iskolaügy rendezését,­­ vagyis, hogy nevén nevezzem a gyer­­­­meket, az iskolák felépítését a, legége­­­­tőbb szükségnek ne tartaná.­­ A törvényhatósági bizottság áthatva­­ szintén e tudattól, a függő adósságok­­ és tartozások rendezésével kapcsolato­s­ban oly nagy — 700.000 k. — köl­csön felvételét határozta el, hogy a függő adósságok kifizetése után még megmaradó összegből az iskolák föl­­építhetők s a modernitás követelmé­nyeinek megfelelőleg berendezhetők lettek volna. Mint tudva van, a belügyminisztérium azonban a határozatnak csak azon részét hagyta jóvá, mely az adósságok­nak törlesztéses kölcsönből való fede­zetére vonatkozott — nem tartván indokoltnak a nem jövedelmező iskola­építésbe a jelenlegi viszonyok között kölcsöntőkét belefektetni. Hogy azonban az iskolaépítés ügye szőnyegen maradjon és mód nyúj­­tassék arra, mikép az iskolák, ha nem is egyszerre, de successive átalakítha­tók, illetve fölépíthetők legyenek, uta­sította a belügyminiszter a város közönségét, tegye megfontolás tárgyává: nem volna-e czélszerű az erdőalapban még meglevő mintegy 10 000 koronát lejtmérezési költségek megtérítése czi­­mén befolyt s ezután befolyandó mint­egy 40.000 korona összeget iskolaalap képzésére fordítani. Mellékesen meg­jegyzem, hogy a belügyminisztérium az egész erdőalapot leírni határozta úgy, hogy én a tanácscsal egyetértőleg az erdőalapban még meglevő 10.000 ko­ronát törvényesen a házipénztárba folytathattam volna; arra való tekin­tetből azonban, mikép egy téves szá­­­mítás felhasználásával elérendett köny­­nyítése a házi pénztárnak nem éri fel azt a hátrányt, mely egy iskola­építési alap csírájának megsemmisíté­séből származnék, az erdőalap még meglevő összegét külön kezelés alatt hagytam. A törvényhatósági bizottságnak még nem volt módja az iskolalap létesítése kérdésében határozni. Annyit azonban előre lehet látni, hogy, ha a törvény- Egy kalandos utazás — A »Székely Lapok“ eredeti tárczája. — — Irta: Pál Gyula. — (Folytatás.) A látottak igen lehangolólag hatottak reánk. Kedvetlenül állottunk egy sarokban s azon reményben voltunk, hogy másnap talán a hajó tisztjei helyre állítják a ren­det. Ebben azonban csalatkoztunk, mert azok egyáltalán nem törődtek az utasokkal. A már leírt jelenetek pedig mindennap ismétlődtek, még pedig mindig fokozottabb mértékben. Mi egyáltalán a konyhához sem férhettünk, de nem is akartunk, s na­pokig a magunkkal hozott ananász és banaán képezte táplálékunkat. A helyzet végre már kiállhatatlan volt s elhatároztuk, hogy e hajóval nem megyünk Buenos­ Airesig, hanem a legközelebbi kikötőben valami után kihajózunk, ami, ha szép sze­rével nem sikerül, hát megszökünk. Egy portugál matróztól tudakozódtunk, hogy melyik lesz az első kikötőnk és oda mikor jutunk be ? — Holnap délután érünk be Santosba, — volt a válasz. Tehát még egy egész nap! Ez éjjel is­mét nem aludtunk. Különben sem voltunk álmosak, mert szökési tervünkkel foglal­koztunk. Ezt azonban nem tudtuk megálla­pítani, mert nem voltunk bizonyosak abban, hogy vájjon hajónk Santosban horgony alatt lesz, vagy pedig a part mellett fogunk kikötni. Már viradt és mi még mindég tanácstalanul állottunk. Azután rendbehoz­tuk podgyászainkat és tervünket a vélet­lenre bízva vártuk, a megérkezést. Dél felé feltűnt a láthatáron a szárazföld s nem sokára látni lehetett Santost. Men­tői jobban közeledtünk a kikötőhöz, annál nagyobb izgatottság vett erőt rajtunk. Nem törődtünk sem a város festői látképével, sem a gyönyörű pálma­erdőkkel, melyek az öböl torkolatánál az ég felé meredeztek, egyetlen gondolatunk volt: szabadulni, me­nekülni e nyomorult hajóról! Négy órakor értünk be a kikötőbe. A hajó egyik tisztjétől megtudtuk, hogy a part mellett fogunk kikötni, ami nekünk igen megnyugtató volt tervünk elérésében. Az emigránsok egy pillanat alatt ellepték a hajó fedélzetét s óriási lármát csaptak. Ordítoztak, sípoltak, rettenetes volt azt végig hallgatni. Minden hajót,­­amely mel­lett elhaladtunk, „hurrák.Mi kiáltással üd­vözöltek. Mikor már a parthoz közel voltunk, a mólón egy szakasz katonát pillantottunk meg. Még készen sem volt hajónk a kikö­téssel, mikor a fekete katonák szuronyt szegezve úgy a kijáratot, mint a hajónak a partnál levő oldalát elállták. A parancs­nok meg harsány hangon kiáltott le a ve­­zényhídról. „Figyelmeztetem az emigránso­kat, hogy a kijárathoz még csak közel se merjenek menni, Mattagrosoig a szárazra menni egyáltalán nincs megengedve.“ Erre nem voltunk elkészülve. (Folyt köv.)

Next