Székely Lapok, 1909. március (49. évfolyam, 33-49. szám)
1909-03-02 / 33. szám
2-ik oldal, miniszter, a Lipót-rend lovagja és az országgyűlési többséget képező függetlenségi párt vezére, nem is jogászifjak kísérték útjában, hanem miniszterek és államtitkárok, akiknek vizitkártyáján ezek a sokat jelentő betűk láthatók : v. b. t. t. Hogyha 60 év előtt Kossuth Lajos, az egyszerű követ megfutamította Metternichet a hatalmas minisztert és az uralkodót minden követelmény megadására rábírta, helyesebben mondva : rákényszerítette, most a másik Kossuth, a Ferenc, a Lipót rend lovagja, zsebében hozza a nemzeti bankot, amely aránylag sokkal csekélyebb koncesszió, mint amit az a másik Kossuth magával hozott. Mivel azonban a logika gyakran sántít, nem csoda, hogy most sántít, vagyis az események egyáltalán nem bizonyítják, hogy a jelen a múltat, a fény az egyszerűséget legyőzi és hogy ami sikerült Kossuthnak, a követnek, az sokkal könnyebben sikerült a másik Kossuthnak, a miniszternek. Kossuth Ferenc nem hozott magával Bécsből semmit, nem hozta magával az önálló magyar bankot, sőt a kartelbankot sem. Az uralkodó ,kegyelmesen meghallgatta miniszterének és a függetlenségi párt vezérének alázatos előterjesztését, ,ad referendum* vette az elmondottakat és kijelentette, hogy tessék az osztrák kormánnyal tárgyalni — mert kettőn áll a vásár és, ha megegyezés jön létre, azután, majd meglássuk. Ezt hozta haza Bécsből Kossuth Ferenc és várjon hozhatott volna e egyebet is? Az uralkodó, aki sokáig élt, sokat tapasztalt, okos ember és kétségkívül jól tudja, hogy azt a projektumot, amelyet minisztere eléje terjesztett, a magyar nemzet nem is ismeri, az nem fakadt a nemzet szívéből, azt a miniszterek csinálták meg, csak a benfenteseknek van róla tudomásuk és az egész tervek célja nem más, mint a koalíciós uralom meghosszabbítása. Ki tudja most, hogy minő bankot akar a magyar kormány, ki van tisztában azzal, hogy mi lesz az a kartelbank, melyről azt állítják, hogy olyan lesz, mintha önálló nemzeti bank volna? Mi már kétféle variációt hallottunk a kartelbankról, de egyikben sem vagyunk képesek az önálló magyar jegybank rekompenzációját felfedezni és bizonyosan nem volna erre képes a közvélemény sem, ha végre a kormány terveit megismerné. Az uralkodó azonban kétségkívül tudja, hogy amit Wekerle, Justh és Kossuth előterjesztettek, az nem a nemzet követelménye, hanem egyszerű kormánypropozíció, melynek elodázása, sőt teljes elejtése sem fog az országban forradalmi hangulatot kelteni. Azonban számtalanszor kijelentettük már hogy a magyar kormánynak a bankkérdés élére állítása nem is komoly szándéka. Ez a kérdés csupán egyike a modus vivendiknek, valójában pedig a koalíciós kabinet azt szeretné, ha a bankszabadalomnak 1917 ig való meghosszabbítása segélyével ezen a kérdésen is olyan simán siklanék át, mint átsiklott a gazdasági kiegyezés kérdésén. És most a véletlen csakugyan kezére játszik e szándék megvalósítása tekintetében. Háborús hírekkel van tele a levegő, sőt a pesszimisták már európai konflagráció bekövetkezésétől félnek. Lehet-e ily körülmények közt gazdasági vívmányokért harcolni és olyan fontos kérdésben, aminő a bankügy, Ausztriával viszályba bonyolódni és nem okosabb dolog-e „elveink fenntartásával“ a bankszabadalmat ideiglenesen meghosszabbítani és aztán egész energiánkat a Szerbiával megvívandó nagy háborúnak szentelni? Ezt a kérdést illetékes helyen bizonyosan Kossuth elé tárták bécsi látogatása alkalmával és Kossuth lojálisan meghajolt a kérdésben rejlő legfelsőbb akarat előtt. Az a 60 év előtti történet ugyan kissé másként folyt le, akkor Radecki generálist erősen szorongatták Olaszországban és a monarkia alapépítménye recsegett, ropogott. És ennek dacára, vagy épen ezért mit tett Kossuth Lajos? Annál erélyesebben követelte a magyar nemzet összes kívánalmainak teljesítőt, mert nagyon jól tudta, hogy Ausztria csak akkor enged, mikor bajban lévén, reánk szorul. Pedig ekkor még nem ismerte Solferino és Königgrätz csak később belekövetkezett tanulságait. Így viszonylik egymáshoz a két Kossuth bécsi látogatása és a kettő közt mutatkozó óriási különbséget látva, valóban elmondhatjuk: mutantur tempora, et nos mutamur in silis. Tessék hanyatt vágódni! — Duci gróf tiszteli az autonómiát. — Petri Zsigabáék megjárták Budapestet minden vívmány nélkül. Nem hoztak se önálló bankot, se színházat, se miniszteri ígéretet, de mégis hoztak „valamit,“ amely többet ér minden vívmánynál. Ez a „valami” pedig egy nagyszerű kijelentés, amelyet az „alkotmányvédő“ Duci gróf tett a küldöttség előtt. Tessék hanyatt vágódni! Azt mondta a gavallér belügyminiszter úr, hogy „Ó,mármint ő nem szívesen nyúl bele a törvényhatóságok autonóm jogkörébe !“ Vagyis magyarul mondva, az „alkotmányvédő“ Duci gróf nagy csodára megjavult és most már tiszteletben tartja a törvényhatóságok autonomiáját. A testvértörvényhatóság önkormányzati jogába szerencsétlen Marostorda autonómiáját bezzeg nem tisztelte a gróf úr és könnyelműen eltiporta ezt az ősi alkotmánybiztosítokot az Ugronokért akkor, amidőn Nagy Józsefet és Erősdy Sándort kellett az őrhelyekről eltávolítani. Na persze akkor a belügyminiszter úr véleménye szerint más idők jártak és a hatalmi érdekek, meg az Ugron család érdekei kívánták a törvényhatóság autonómiájának erőszakos elkobzását. De most? Most csak egy ici-picikomédiás ügyről, egy színház hova építéséről van szó, amikor okvetlenül verhetjük hazafias mellünket és bolondíthatjuk a népet azzal, hogy hae lássátok o nép, mi törvénytiszteletből tiszteletben tartjuk a törvényhatóság szent, és sérthetetlen autonómiáját. Hogy is lehetne ez máskép, amidőn Székely Lapok Maros-Vásárhely, 1909. március hó 2. Erdélyi ásványvíz kartellen kívül. *Az ásványvíz fogyasztó közönség figyelmét felhívjuk arra, miszerint a „Borhegyi Borviz“ sziklából fakadó természetes gyógy ásványvíz kizárólagos fő lerakata Maros- Vásárhely és vidéke részére Vasvárig és Halász fűszer üzletében van, hol az egy literes palack 24 fillérért, a fél literes 20 fillérért kapható. ebben a megvédelmezett iarosvásárhelyi törvényhatóságban nem a darabontoktól kivert hazafias Nagy József, hanem a csontig darabolt Bernády polgármester, a Vozáry barátja az első tisztviselő Lenne csak Nagy József a marosvásárhelyi polgármester, tudom Isten másfajta választ adott volna Duci gróf a szinház ügyben kilincselő Petri Zsigáéknak. Akkor a legnagyobb készséggel, minden lelkiismereti furdalás nélkül eltiporta volna a kíméletes Duci gróf a törvényhatóság autonómiáját másodszor, harmadszor, sőt századszor is. De a jelen esetben, amikor a darabont Bernády hiúságának megmentéséről volt szó, Duci, az autonómia jogtipró darabontja nem tehetett máskép. Hiszen az egyik darabont védi a másikat Vagy nem ? Nedves idő, köd és szél minden arczbőrnek árt, éppen úgy, mint a forró nap. Megvédi arczát a felcserepesedéstől és testbőrének simaságát, üdeségét megtartja a Biró dr. féle „Havasi Gyopár Créme” használata által. Maros-Vásárhelyen minden gyógyszertárban kapható. Eltemették a megyei tűzkárbiztositót. — Soha fel nem támad. — A pénteken lefolyt vármegyei közgyűlésnek volt egy igen szomorú aktusa. Köllő alispán és hívei eltemették a körülbelül 70 év óta fennálló „Marostordai tűzkárbiztosító intézetet,“azt az ősi intézményt, amely valóságos áldása volt a tűzbiztosításra utalt szegény székely népnek. Az intézetet kivették az úgynevezett házi kezelésből és átadták a müncheni származású Első Magyar Általános biztosító társaságnak olyan formán, hogy a tűzkárbiztosítási díjak kivetésével és a díjak beszedésével az Első Magyart bízták meg. Az Első Magyar szerződésileg kötelezte magát arra, hogy a vármegyének „főügynöki jutalék“ címen 20 százalék jutalékot fizet, amely összegből 15 százalék a vármegyeház építési alapjára, 2 százalék a jegyzői nyugdíjalapra, 3 százalék pedig a biztosítási tartalék alapra fordítandó. Kötelezte magát végül a biztosító társaság arra is, hogy Dósa Sándort, a feloszlatott megyei tűzkárbiztosító vezérügynökét évi 6400 korona fizetéssel átveszi a társaság kötelékébe. Röviden ez volna a kötött vásár, amelyet vegyes érzelmekkel fogadnak a megyebizottsági tagok. Köllő alispán és hívei például azt állítják, hogy a tűzkárbiztosító átadásával egy nagyszerű vásárt kötöttek, míg mások, a higgadtabb belátású emberek tisztába vannak azzal, hogy az Első Magyarral kötött vásár nemcsak erkölcstelen, de valósággal egy illúziós kivihetetlen ügylet, amelyből a megye közönségére óriási károk fognak háramlani. Ez alkalommal csak általánosságban érintjük az Első Magyarnak Marostorda vármegyével kötött szerződését. Hangsúlyozzuk, hogy ez a szerződés semmi szín alatt sem emelkedhetik jogerőre, mert az ellen a megye közönségének jelentékeny része tiltakozni fog.