Székely Lapok, 1909. március (49. évfolyam, 33-49. szám)

1909-03-02 / 33. szám

2-ik oldal, miniszter, a Lipót-rend lovagja és az országgyűlési többséget képező független­ségi párt vezére, nem is jogászifjak kísér­ték útjában, hanem miniszterek és állam­titkárok, akiknek vizitkártyáján ezek a sokat jelentő betűk láthatók : v. b. t. t. Hogyha 60 év előtt Kossuth Lajos, az egyszerű követ megfutamította Metternichet a hatalmas minisztert és az uralkodót minden követelmény megadására rábírta, helyesebben mondva : rákényszerítette, most a másik Kossuth, a Ferenc, a Lipót rend lovagja, zsebében hozza a nemzeti bankot, amely aránylag sokkal csekélyebb kon­cesszió, mint amit az a másik Kossuth magával hozott. Mivel azonban a logika gyakran sántít, nem csoda, hogy most sántít, vagyis az események egyáltalán nem bizonyítják, hogy a jelen a múltat, a fény az egyszerűséget legyőzi és hogy ami sikerült Kossuthnak, a követnek, az sokkal könnyebben sikerült a másik Kossuthnak, a miniszternek. Kossuth Ferenc nem hozott magával Bécsből semmit, nem hozta magával az önálló magyar bankot, sőt a kartelbankot sem. Az uralkodó ,kegyelmesen­ meg­hallgatta miniszterének és a függetlenségi párt vezérének alázatos előterjesztését, ,ad referendum* vette az elmondottakat és kijelentette, hogy tessék az osztrák kormánnyal tárgyalni — mert kettőn áll a vásár és, ha megegyezés jön létre, azután, majd meglássuk. Ezt hozta haza Bécsből Kossuth Ferenc és várjon hozhatott volna e egyebet is? Az uralkodó, aki sokáig élt, sokat tapasz­talt, okos ember és kétségkívül jól tudja, hogy azt a projektumot, amelyet minisztere eléje terjesztett, a magyar nemzet nem is ismeri, az nem fakadt a nemzet szívéből, azt a miniszterek csinálták meg, csak a benfenteseknek van róla tudomásuk és az egész tervek célja nem más, mint a koa­líciós uralom meghosszabbítása. Ki tudja most, hogy minő bankot akar a magyar kormány, ki van tisztában azzal, hogy mi lesz az a kartelbank, melyről azt állítják, hogy olyan lesz, mintha önálló nemzeti bank volna? Mi már kétféle variációt hallottunk a kartelbankról, de egyikben sem vagyunk képesek az önálló magyar jegybank rekompenzációját fel­fedezni és bizonyosan nem volna erre képes a közvélemény sem, ha végre a kormány terveit megismerné. Az uralkodó azonban kétségkívül tudja, hogy amit Wekerle, Justh és Kossuth előterjesztettek, az nem a nemzet köve­telménye, hanem egyszerű kormány­propo­­zíció, melynek elodázása, sőt teljes elej­tése sem fog az országban forradalmi hangulatot kelteni. Azonban számtalanszor kijelentettük már hogy a magyar kormánynak a bankkérdés élére állítása nem is komoly szándéka. Ez a kérdés csupán egyike a modus vivendiknek, valójában pedig a koalíciós kabinet azt szeretné, ha a bankszabadalom­nak 1917 ig való meghosszabbítása segélyé­vel ezen a kérdésen is olyan simán siklanék át, mint átsiklott a gazdasági kiegyezés kérdésén. És most a véletlen csakugyan kezére játszik e szándék megvalósítása tekinteté­ben. Háborús hírekkel van tele a levegő, sőt a pesszimisták már európai konflagráció bekövetkezésétől félnek. Lehet-e ily körül­mények közt gazdasági vívmányokért har­colni és olyan fontos kérdésben, aminő a bankügy, Ausztriával viszályba bonyolódni és nem okosabb dolog-e „elveink fenn­tartásával“ a bankszabadalmat ideiglenesen meghosszabbítani és aztán egész energián­kat a Szerbiával megvívandó nagy háború­nak szentelni? Ezt a kérdést illetékes helyen bizonyosan Kossuth elé tárták bécsi látogatása alkalmával és Kossuth lojálisan meghajolt a kérdésben rejlő leg­felsőbb akarat előtt. Az a 60 év előtti történet ugyan kissé másként folyt le, akkor Radecki generálist erősen szoron­gatták Olaszországban és a monarkia alapépítménye recsegett, ropogott. És ennek dacára, vagy épen ezért mit tett Kossuth Lajos? Annál erélyesebben követelte a magyar nemzet összes kívánalmainak tel­jesítőt, mert nagyon jól tudta, hogy Ausztria csak akkor enged, mikor bajban lévén, reánk szorul. Pedig ekkor még nem ismerte Solferino és Königgrätz csak később be­lekövetkezett tanulságait. Így viszonylik egymáshoz a két Kossuth bécsi látogatása és a kettő közt mutatkozó óriási különb­séget látva, valóban elmondhatjuk: mutan­­tur tempora, et nos mutamur in silis. Tessék hanyatt vágódni! — Duci gróf tiszteli az autonómiát. — Petri Zsigabáék megjárták Budapestet minden vívmány nélkül. Nem hoztak se önálló bankot, se színházat, se miniszteri ígéretet, de mégis hoztak „valamit,“ amely többet ér minden vívmánynál. Ez a „va­lami” pedig egy nagyszerű kijelentés, a­melyet az „alkotmány­védő“ Duci gróf tett a küldöttség előtt. Tessék hanyatt vágódni! Azt mondta a gavallér belügyminiszter úr, hogy „Ó,már­mint ő nem szívesen nyúl bele a törvény­­hatóságok autonóm jogkörébe !“ Vagyis ma­gyarul mondva, az „alkotmányvédő“ Duci gróf nagy csodára megjavult és most már tiszteletben tartja a törvény­hatóságok au­tonomiáját. A testvért­örvényhatóság önkormányzati jo­gába szerencsétlen Marostorda autonómiáját bezzeg nem tisztelte a gróf úr és könnyel­műen eltiporta ezt az ősi alkotmánybiztos­­ítokot az Ugronokért akkor, a­midőn Nagy Józsefet és Erősdy Sándort kellett az őrhelyekről eltávolítani. Na persze ak­kor a belügyminiszter úr véleménye sze­rint m­ás idők jártak és a hatalmi érde­kek, meg az Ugron család érdekei kíván­ták a törvényhatóság autonómiájának erő­szakos elkobzását. De most? Most csak egy ici-picikomédiás ügyről, egy színház hova építéséről van szó, amikor okvetlenül verhetjük hazafias mellünket és bolondíthatjuk a népet azzal, hogy h­ae lássátok o­ nép, mi törvény­tiszteletből tiszteletben tartjuk a törvény­­hatóság szent, és sérthetetlen autonómiáját. Hogy is lehetne ez máskép, amidőn Székely Lapok Maros-Vásárhely, 1909. március hó 2. Erdélyi ásványvíz kartellen kívül. *Az ásványvíz fogyasztó közönség figyel­mét felhívjuk arra, miszerint a „Borhegyi Borviz“ sziklából fakadó természetes gyógy ásványvíz kizárólagos fő lerakata Maros- Vásárhely és vidéke részére Vasvárig és Halász fűszer üzletében van, hol az egy literes palack 24 fillérért, a fél literes 20 fillérért kapható. ebben a megvédelmezett i­arosvásárhelyi törvényhatóságban nem a darabontoktól kivert hazafias Nagy József, hanem a csontig darabolt Bernády polgármester, a Vozáry barátja az első tisztviselő Lenne csak Nagy József a marosvásár­helyi polgármester, tudom Isten másfajta választ adott volna Duci gróf a szinház ügyben kilincselő Petri Zsigáéknak. Akkor a legnagyobb készséggel, minden lelki­ismereti furdalás nélkül eltiporta volna a kíméletes Duci gróf a törvényhatóság autonómiáját másodszor, harmadszor, sőt századszor is. De a jelen esetben, amikor a darabont Bernády hiúságának megmentéséről volt szó, Duci, az autonómia jogtipró darabontja nem tehetett máskép. Hiszen az egyik darabont védi a másikat Vagy nem ? Nedves idő, köd és szél minden arcz­­bőrnek árt, éppen úgy, mint a forró nap. Megvédi arczát a felcserepesedéstől és testbőrének simaságát, üdeségét megtartja a Biró dr. féle „Havasi Gyopár Créme” használata által. Maros-Vásárhelyen minden gyógyszer­tárban kapható. Eltemették a megyei tűzkárbiztositót. — Soha fel nem támad. — A pénteken lefolyt vármegyei közgyű­lésnek volt egy igen szomorú aktusa. Köllő alispán és hívei eltemették a körül­belül 70 év óta fennálló „Marostordai tűz­­kárbiztosító intézetet,“azt az ősi intézményt, amely valóságos áldása volt a tűzbizto­sításra utalt szegény székely népnek. Az intézetet kivették az úgynevezett házi kezelésből és átadták a müncheni szár­mazású Első Magyar Általános biztosító társaságnak olyan formán, hogy a tűzkár­­biztosítási díjak kivetésével és a díjak be­szedésével az Első Magyart bízták meg. Az Első Magyar szerződésileg kötelezte magát arra, hogy a vármegyének „főügy­nöki jutalék“ címen 20 százalék jutalékot fizet, amely összegből 15 százalék a vár­megyeház építési alapjára, 2 százalék a jegyzői nyugdíjalapra, 3 százalék pedig a biztosítási tartalék alapra fordítandó. Kö­telezte magát végül a biztosító társaság arra is, hogy Dósa Sándort, a feloszlatott megyei tűzkárbiztosító vezérügynökét évi 6400 korona fizetéssel átveszi a társaság kötelékébe. Röviden ez volna a kötött vásár, amelyet vegyes érzelmekkel fogadnak a megye­bizottsági tagok. Köllő alispán és hívei például azt állítják, hogy a tűzkárbiztosító átadásával egy nagyszerű vásárt kötöttek, míg mások, a higgadtabb belátású emberek tisztába vannak azzal, hogy az Első Magyar­ral kötött vásár nemcsak erkölcstelen, de valósággal egy illúzió­s kivihetetlen ügylet, amelyből a megye közönségére óriási károk fognak háramlani. Ez alkalommal csak általánosságban érintjük az Első Magyarnak Marostorda vármegyével kötött szerződését. Hang­súlyozzuk, hogy ez a szerződés semmi szín alatt sem emelkedhetik jogerőre, mert az ellen a megye közönségének jelentékeny része tiltakozni fog.

Next