Székely Nemzet, 1885 (3. évfolyam, 1-202. szám)

1885-05-23 / 79. szám

III. évfolyam. Szerkesztőségi iroda: Söpsii-Szentí Györg­yön: Csiki-utcza Nagy Elek-féle ház, nova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadóhivatal: Jókai-nyomd­a-részvén­y-társulat hová az előfizetik pénzek és hirdetések ^ hóm­entesen küldendők. ^ ft fel ®------------------------­Előfizetési ár helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre . 10 fit — kr. Félévre . . 5 fi­t — kr. Negyedévre . 2 frt 50 kr. SÍIK«­ti Sepsi-Szentgyörgy, szombat, 1885. május 23. POLITIK­AI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZ­ATI LAP. Megjelenik hetenként négyszer: vasárnap, kedden, csütörtökön és szombaton. Hirdetmények dija : 4 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdijért külön 30 kr. 79. szám. -is^SS Csikmegye részére : szerkesztőség s kiadóhivatal Csik-Szeredában T. Nagy Imre társ­szerkesztő lakásán (kedd-utcza, saját ház) hová Csik megyéből a lap szellemi részét illető közlemények, valamint előfizetési pénzek és hirdetések bérmentesen küldendők. f­­­aaft N­yilttér­ sora 15 kr. A hirdetmények s nyiltterek dija előre fizetendő. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS a „SZÉKELY NEMZET“ czímü politikai és társadalmi lapra. A „Székely Nemzet“ megjelenik hetenként négyszer: kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap reggel egy nagy ivén, szükség esetén melléklettel. Előfizetési ára : egész évre. . 10 frt félévre .... 5 frt negyedévre . . 2 frt 50 kr. Az előfizetéseket legczélszerűbb postai utal­ványokkal küldeni. Mutatványszám kívánatra ingyen. Gyűjtőknek 5 előfizetés után tiszteletpéldán­­­nyal szolgálunk. Kérjük az előfizetéseket minél előbb meg­tenni, mivel felesleges példányokat nem nyomat­­tathatunk. A JÓKAI-NYOMDA-RÉSZVÉNY-TÁRSULAT mint a „Székely Nemzet“ kiadó tulajdonosa.­­ Szünet. — május 22. Az országgyűlés első ülésszaka véget ért. A legfelsőbb királyi leirat felolvastatván, szétoszlott a képviselőház a hosszú szünidőre. Törvényhozó honatyák, paragrafusokba mé­lyedő­ államférfiak hazautaznak, kiki a maga otthonába és lesz belőle békés családapa, boldog nagyapa, szántóvető gazda s az elnök csengettyűje helyett sipolni fog a cséplőgép gőzszelepe, hosszú tárgyalások unalmas órái helyett széles szénarendek üditő illatában ta­lálja fel azt a gyönyörűséget, a­mit a fővá­ros czifra palotái meg nem szerezhettek neki. A jól megérdemlett pihenés napjai ezek. Hosszú, négy hónapig terjedő szünete lesz az országgyűlésnek, de szükségképen pihenőt kellett tartani a nagy munka után. Mert míg egyfelől a kezdeményezés terhes feladatával megbízott kormánynak a közigazgatás és ál­talában az állam­ adminisztrác­ió részére föl kell dolgoznia a nyert anyagot, gondoskodnia kell a szentesített törvények végrehajtásának módozatai felől, addig másfelől elő kell a kormánynak készülnie a jövő ülésszakra, be kell vezetnie az előterjesztendő törvényjavas­latokat, hogy a jövő ülésszak munkaanyaga minél világosabb és minél könnyebben fel­dolgozható legyen. Ilyenformán ez a hosszú szünet, a­mi négy hónapig tart, csak láttam­ csalódás. Csak a képviselőházra nézve szünet az és nem egyszersmind a minisztériumokra. Minél több az alkotott törvény, annak végrehajtása körül annál éberebb adminisztráczió szüksé­ges. És minél szokatlanabb, vagy újabb va­lamely törvény által szentesitett instituczió, annál keményebb harczot kell vívnia az ad­­minisztrácziónak a létező állapotokkal, vagy hagyományos viszonyokkal, melyeket érzéke­nyen talált az új alkotással a törvényhozás. Nem lehet tehát abszolút munkaszünete­lésről szó a törvényhozás terén még akkor sem, mikor a képviselőház tagjai Baden- Baden árnyas lombjai alatt whisteznek, vagy a Balaton hullámai közt hűsölnek. A törvény­­hozás munkája alkotmányos kormányforma alatt szakadatlan. Örökmozdony, a­melynek szerkezete fölött a legéberebb kormányosok őrködnek. És ezt a folyton működő munkás gépet beli sokszor akarták a lefolyt ülésszak alatt is megakasztani. Nagy érdeme az a szabadelvű pártnak, hogy ellene állt minden ilyen kísérletnek. Mert a most bezárult ülésszak nevezetes és nagyfontosságú alkotásai ki voltak téve a személyes ambíc­iók és hazafiatlan pártten­­dencziák legelkeseredettebb támadásainak, úgy, hogy a szabadelvű párt részéről nagy önmeg­­tagadásnak, férfias türelemnek láttuk nem egyszer kiváló tanújeleit akkor, midőn a tá­madásokat — habár rendelkezése alatt ál­lottak — nem viszonozta hasonló fegy­verekkel. Sok kellemetlen órák folytak le a képviselőház első ülésszakában, a­melyeknek kínos hatása nem maradt csupán a törvény­hozói terem négy fala közt, hanem átcsapott annak hulláma az országba szerteszélyes, szerencsére károsabb eredmények nélkül. Sok esetet tudnánk idézni, nem egy szenvedélye­sebb szónok nevét fel tudnók itt jegyezni annak bebizonyításául, hogy az első ülésszak tárgyalásai közben maga a parlament tekin­télye ellen is meggondolatlan merényletek követtettek el. Alkalmat szolgáltatott egy-egy felhevült ellenzéki szónok a külföldi sajtónak olyan ítéletek em­ucziálására, a­melyek a magyar parlamenti élet tisztességére nem voltak épen a leghízelgőbbek. Mindezekről hosszasan lehetne itt beszélni és nagyon ke­serű szemrehányásokat tehetnénk érte az ellenzék előkelőbb vezértagjainak , de hát ne bántsuk. Ezek a visszaemlékezések nekünk épen olyan fájdalmasok most, mint a minő arczpirítók voltak azok a tények akkor. Annyi tény, hogy dac­ára a létesített alkotások ellen irányzott támadásoknak, az első ülésszak befejezésekor mégis bizonyos megnyugvással kell visszapillantanunk a le­folyt ciklusra. A­nélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk s a törvényhozás munkálataira csak általánosságban is visszapillantanánk, el kell ismernünk, hogy az első ülésszak sze­rencsés volt. Nagy anyaghalmazt akkora pre­­c­ízióval feldolgozni, a nemzet életébe vágó intézkedéseket oly tapintattal hozni létre, mint azt ez első ülésszak alatt láttuk: a legpesszimisztikusabb politikát is kielégíthetné. És ebben — ismételjük — a kormányozó hatalom tapintatosságán és előrelátásán kívül nagy érdeme van a szabadelvű pártnak, mely tör­hetetlen bizalommal a fennálló, ez idő szerint legjobb kormányzat iránt, törvényhozói köteles­ségét férfias erél­lyel, higgadt megfontolással és bölcs belátással oldotta meg. Lehetővé tette, hogy a megindult irányban minden fennaka­dás nélkül evezhessen az állam hajója. És erre most nagy szükség van. Válsá­gos napokat élünk. Ki tudja, mit hoz a hol­nap, vagy hova sodor bennünket is a meg­indult áramlat ? Ilyenkor a tapintatosság első dolog. Ilyen­kor a dolog mélyére ható politikai belátás­sal bíró párt megérdemli az elismerést. A szabadelvű párt pedig ilyen volt a le­folyt ülésszak alatt is. B. N. = Alsó-Fehérmegye főispánja. A képviselő­­házban kedden f. hó 19-én mutatta be az elnök Tisza Kálmán belügyminiszter 1950. évi. számú átiratát, melyben a miniszter arról értesíti a házat, hogy a­ császári és apostoli felsége f. hó 16-án­ kelt legfelsőbb elhatározásával báró Kemény Kálmánt, a szászrégeni választókerület ez idő­ szerinti ország­gyűlési képviselőjét Alsó-Fehérmegye főispánjává leg­kegyelmesebben kinevezni méltóztatott. Ugyanez nap közölte a „Budapesti Közlöny“ a legfelsőbb kéziratot, mely így hangzik : A belügyminisztérium vezetésével megbízott ma­gyar miniszterelnököm előterjesztésére, br. Kemény Kálmánt Alsó-Fehérmegye főispánjává nevezem ki. Kelt Bécsben, 1885. évi május hó 16-dikán. Ferencs József, s. k. Tisza Kálmán, s. k. Az örök kortes h­arcz. ni. — máj. 21. Ami pedig most következik, az kisebb dolog, de ez is elegendő világosság arra, hogy felis­mertessék a Tarjagosi Üléskedés . A Madarász József sárkeresztturi kerületé­ben, tudvalevőleg, alig van intelligens ember, de minden faluban van egy néptanító, s ezek kivétel nélkül a Madarász József hívei. Nincs is ellene semmi kifogásunk. Ha szeretik Madarászt, az ő dolguk és szerelmi viszonyukba nem aka­runk avatkozni. Elég az hozzá, hogy a néptaní­tók mint nem helyest hozták föl Madarász előtt Trefort ama intézkedését, hogy tanfelügyelőnek nem a néptanítókat, „hanem más osztályokból“ szed embereket, s kérték, tegyen e dologban valamit. Hogyne tenne ! Tudjuk azt, hogy a jó kor­tes minden képviselő előtt kedves ember, s hogy ennek kérését, ha csak lehet, teljesíteni szokták a képviselők. Madarász azonfelül még kapott is rajta, hogy Trefortba bele­köthet. Nem is késett vele. Vágott hozzá a néptanítók érdekében egy olyan interpellácziót, hogy kihallatszott Sárke­­reszttura. Ez ellen sincs semmi kifogásunk, hanem aztán az ellen a korteskérdés ellen, melyet az interpelláczióval s a miniszter válaszával úgy mellékesen elkövetett. Trefort, amint várni lehetett, azt válaszolta, hogy : „Ott veszem a tanfelügyelőt, ahol találom. Ha néptanítók közt találok rá alkalmas egyént, onnan, ha nem találok hát máshonnan.“ Ami nagyon természetes, mert a­nélkül, hogy a néptanítóknak akár tekintélyükből, akár érdemeikből levonni kívánnánk, meg fogják ők en­gedni magok is, elismerik magok is, hogy ma még (később lehet, sőt hisszük) de ma még nincs kifejlődve tekintélyük annyira, amennyire hogy kifejlődve legyen, egy ilyen állás követeli; sem jövedelmeik nem voltak még eddig olyanok, hogy a társadalmi érintkezések magasabb igényének megfelelő fellépést elsajátíthatták volna. Hogy mind­ez később megjön, nemcsak reméljük, de akarjuk is, még­pedig fokozatos fejlesztéssel, nem pedig oly erőltetéséül a dolognak, hogy a társadalom minden osztályával érintkező tan­­felügyelői állásra, minden áron néptanító nevez­tessék ki. Hát mondjuk, amit Trefort mondott, azt a józan ész és felfogás szerint mondta, a mel­lett, hogy a néptanítókra való akár hivatkozást, akár megjegyzést gondosan került, nagyon jól tudván, hogy bármely megjegyzést félremagya­rázna, s tőke­csinálásra használna fel Madarász. Pláne tudni lehetett, hogy az interpelláczió más­részről oly tőrbeejtés akar lenni, melyből nem vergődhetik ki a miniszter. A néptanítókról akár­mit, de valamit szólnia kell, s legyen az akármi, de oda fog magyaráztatni Madarász által, hogy a néptanítók sértésnek vegyék. Trefort felismerte a kelepczét, és úgy szólván még a „néptanító“ kifejezést is kikerülte. Válasza egészen tárgyi­lagos volt és általános helyesléssel fogadtatott. Nem így Madarász József által. Madarász József belátta ugyan, hogy reményeiben csalat­kozott, de kortesfogásától azért nem állt el; nem fogadta el a miniszter válaszát, mert ? — „Mert abban sértést látott a néptanítók ellen.“ Hogy melyik szót, avagy kifejezést találta sérel­mesnek, azt nem mondta, — ám találják ki a néptanítók — elég az, ha ő reá mutat, hogy a válaszban sértés vagyon. Semmi kétség, hogy a sárkereszttúri kerület néptanítói a választ szintén sérelmesnek fogják találni. Hogy miért? Azt ugyan nem fogja ok­­adatolhatni senki, de ha Madarász annak ta­lálta, mégis csak kell benne lenni valami sérel­mesnek. Madarász pedig annak találta azért, mert hogy annak fogja találni, feltette magában még az interpelláczió előtt, mert tessék az el­lenzéki interpellácziókat jól szemügyre venni, hát kortes czélból lesz elmondva valamennyi. Azaz ma már az egész ellenzéki állásfoglalás nem egyéb, mint minden további komoly czél nélkül való, országos önző korteskedés Tisza ellen. És ezt, a pusztán korteskedésből agitáló Bud­aházi Illéskedést nem lehet hovatovább an­­­nyira leplezni, hogy a kormány elleni támadá­sokban maga a nagy­közönség föl ne ismerje a kortes-czélt. Nemsokára megérjük, hogy a­mint egy ellenzéki képviselő felszól­al, avagy interpel­lál, a közönség már előre és mosolyogva fogja kérdezni: Vajjon mi ennek a kortes-czélja ? És csak keresse, rá fog akadni bizon­nyal. Csakhogy nem ez egy ellenzéknek a feladata, mert ilyen feladattal az igazságszeretet nemcsak hogy meg nem férhet, de mint érzék, tökéletesen eltompul s oda viszi az embert, a­hova már vitt is nagyon sokat, hogy tt­i. a kormány cseleke­dete felett helyes bírálatot mondani nem lesz képes és ebből kifolyóan nem lesz képes arra, hogy az ország helyzetét megítélje. S vajjon nem mutatkoznak e jelenségek már most is ? Mert hogy lehetne az máskülön­ben, hogy a kormány mindig rosszat csinál; mindig helytelen manipulácziókba megy ; mindig az ország kárával dolgozik ; folytonosan a gaz­dák elpusztítására, az ipar tönkretevésére műkö­dik, stb. s még­is egy olyan országos kiállítást mutat be a világnak, a­melyen a magyar ipar és gazdászat eddig még csak nem is álmodott produktumokkal áll elő. És ekkor az ellenzéki lapok elkezdik a kiállítást, a haladást megéne­kelni, a kormányt pedig ütni, csapni, rágalmazni, szóval tökéletesen jelezni azt, hogy most már sem józan felfogásuk, sem itélőtehetségük nincs helyén, hogy megölte azt a korteskedés, a mi­után okos embernek menni nem lehet. Tóvölgyi Titusz: A szászok igazságszeretete. i. H­é­t­f­a­l­u, máj. 21. Midőn a szászok a magyar nemzetet után­­utfélen a más nemzetiségek elnyomásával vádol­ják, nem érdektelen egy pillantást vetni az ő kulis­száik mögé, hogy meglássuk, hogyan bán­nak ők a magyarokkal ott, a­hol ők az urak, p. o. az egyházi téren. A fenntebbi czim alatt ne­hány adatot akarok a nyilvánosságra hozni. A türkösi magyar evangélikusok Brassó­­megyében a brassói esperességben, régi idő óta a csernátfalusi anyaegyházhoz tartoznak. Va­sárnaponként odajárnak a templomba, de hétköz­napi isteni tiszteletüket otthon a türkösi iskolá­ban tartják a közöttök lakó tanítónak, ki egyszersmind felszentelt segédlelkész, vezetése alatt. Építettek volna ők már régen templo­mot, mert míg a csernátfalusi anyaegyház 1738 lelket számlál, addig a türkösi hívek száma 1816. Azonkívül a türkösi hívek sokkal módosabbak, mint a csernátfalusiak. Ámde a szászok, a­kik még az egyházi élet fejlődé­sének is ellenségei, ha magyar jellegű, a templom­építésre irányuló törekvéseket a maguk rafinériájával igen ügyesen mindig el tudták nyomni. Végre a mostani segédlelkész Kis Ár­pád kifogott a privilégiumos hősökön és a templom f. évi márczius végén elkészült. A szász konzisztórium erről értesülvén, kiküldötte az es­perest, hogy a templomot a türkösiek kívánsága szerint áprilben szentelje fel. És az esperes urunk születése után az 1885. évi ápril 6-án d. e. 9 órakor tengernyi nép jelenlétében felhágott a főajtó lépcső­zetére, kezébe vette a templom kulcsot és tört magyarsággal tudtára adta a türkösieknek, hogy „ezt a templomot a türkösi hivek építették*) és én azt a közhaszná­latnak ezennel átadom, menjetek be hát nagy ihatóságga­l**) a templomba.“ A felszente­lés megtörtént, az esperes azt végig­nézte s csak akkor hallata újra szavát, mikor a diszebéden a pe­csenyét már körül hordozták, akkor is hogy német felköszöntőt mondj­on az o­s­z­t­r­á­k­­ c­s­á­s­z­á­r­r­a, a­miből mi hétfalusiak persze csak annyit ér­tettünk, hogy most inni kell. Ebéd után az es­peres az örvendező csángóknak kijelenté, hogy „a templom mától kezdve zárva marad“ s az­tán ott hagyta őket a faképnél. Lehetetlen azt a jelenetet leírni, a­mely erre a kijelentésre következett. A csángók bo­­szankodtak, egyesek átkozódni kezdtek, a Bras­sóból és a vidékről összegyűlt vendégek pedig kaczagtak, így végződött az épületes ünnepély. Az esperes meg lehet magával elégedve. A tem­plom pedig már két hónapja lesz, hogy zárva van, a falára valami kópé csángó gyerek nagy betűkkel felpingálta: „Adtál Uram esőt, de nincs köszönet benne.“ Az esperes eljárása következetlen volta mel­lett, azok előtt, a­kik a viszonyokat nem isme­rik, érthetetlen is. Megkísértjük tehát annak ma­gyarázatát adni. A türkösiek a templomépítéssel együtt az’ anyaegyházzá való alakulást is kimondották. Más felekezeteknél a hit­élet ilyetén jelenségét örömmel szokták üdvözölni. Nálunk máskép áll a dolog. A szászok az uj magyar evangélikus egyházak alakulásának kézzel-lábbal ellene dolgoz­nak, mert minden uj magyar ev. ekklézsia alaku­lásakor két szavazattal erősödnek a magyarok az esperességi gyűlésen.***) Ezért gördítettek, a brassói magyar evangélikusoknak is mindenféle kigondolható módon annyi akadályt ttjokba, hogy azoknak az önállás iránt 1882-ben határo­zatiig kimondott óhaja még ma, 1885-ben, te­hát a negyedik évben sem nyerhetet valósulást, sőt­­— ha jól vagyok értesülve — az egyház az ő szándékától elállani volt kénytelen. Ezért kellett bezárni a türkösi templomot is. Ezen tény következtében ugyanis a hívek fi­gyelme egy időre elfordul az anyásítás tervétől; egyelőre azon fognak lenni, hogy a bezárt temp­lom kinyitására nyerjenek engedélyt, ezért fut­*) A türkösiek egészen a felszentelés órájáig nem tudták, hogy a templomot ők építették. **) Azt akara mondani: áhitatossággal. Az esperes bizonyosan az ünnepélyt követő díszebédet forgatta elmé­jében, azért botlott a nyelve. ***) Az esperességi gyűlésre minden ekklézsia két képviselőt küld.

Next