Székely Nép, 1909 (27. évfolyam, 1-142. szám)

1909-04-22 / 43. szám

XXVII. évfolyam. 43. szám. Csütörtök Sepsiszentgyörgy, 1909. április 22. ELŐFIZETÉSI ÁR : vidékre postán, v. helyben házhoz hordva : 1 ■­ .évre . . . 16 K. I Egy negyed évre . 4 K. V fél évre . . 8 K. [ Egy hónapra 1 K 50 J. Egyes szám­ára 10 fillér • szerkesztőség bérmentetlen leveleket nem fogad el és kéziratokat nem ad vissza. A papírnak csak egyik oldalára tessék írni. Telefon­száma 23. SZÉKELY NÉP POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. A FÜGGETLEN VÁRMEGYEI PÁRT HIVATALOS LAPJA. Megjelenik hetenként háromszor: kedden, csütörtökön és szombaton. Előfizetési árakat, hirdetéseket és nyílttérbe fuló közleményeket a kiadóhivatal részén fel. HIRDETMÉNYEK DÍJA : 1 hasábos petit sorért, vagy annak helyéért . 12 I. Nyilttér sora............................................... 30 f. A hirdetmények s nyiltterek díja előre fizetendő. SZERKESZTŐSÉG : Sepsiszentgyörgyön, Kossuth Lajos-tér 78. Felelős szerkesztő: DAMOKOS ÖDÖN. KIADÓHIVATAL : Sepsiszentgyörgyön, Kossuth Lajos-tér 78. —r Hol lenyeli a székely kamara? (drb.) Most van szó arról, hogy a székelyföldi kereskedelmi és iparkamara állandó székházát hol építsék fel? A székházat Marosvásárhely magának vin­dikálja azon jogon, hogy eddig is ott volt s hogy valahol a város rejtett ré­szein telket ajánlott fel az építésre. Érteni utóvégre lehet Marosvásár­hely ragaszkodását a kamarához, érteni lehet Székelyudvarhely igyekezetét is, hogy az épületet s így a székhelyet ma­gának megkaparintsa, de ez a vágya­kozás talán még nem elég arra, hogy a két város közül akármelyik is meg­kapja a kamarát. A kamara végleges elhelyezésének kérdését egyedül a közérdek szem előtt tartásával szabad és lehet eldönteni. Marosvásárhely a legnagyobb és leg­gazdagabb város, de a Székelyföld leg­szélén fekszik s oly gyalázatosan rossz vasúti összeköttetése van, hogy Sepsi­­szentgyörgyről, de még Székelyudvar­helyről is Budapestre kényelmesebben lehet felutazni, mint a szomszédban levő Marosvásárhelyre átrándulni. A marosvásárhelyi ipari és kereske­delmi kamara eddig minden egyéb volt, csak székely nem s éppen a nagy távol­ság és rosz összeköttetés miatt a szé­kely ipari és kereskedelmi érdekeket védelmezni, istápolni és képviselni nem tudja, már azért sem, mert az itteni kamarai tagok, kik érdekeinket kép­viselni hivatják, nem tudnak az ülése­ken megjelenni. Hogy nálunk nélkül érdekeinkről mikép határoznak s mint védik meg azokat, elképzelhető. Sepsiszentgyörgy közlekedési viszo­nyai még a mostani viszonyok között is kiválóaknak mondhatók. A fővonallal naponként 8 közvetlen összeköttetése van, ezenkívül Kézdivásárhely, Bereczk, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Gyi­­mes felé is jó összeköttetései vannak és ha a székely körvasút és a székely­udvarhely—csiki vasút kiépül, össze­köttetésünk egyenesen ideálisnak lesz mondható. Az összeköttetést véve alapul, az összes székelyföldi városok között Sepsi­­szentgyörgyöt illeti az elsőség, hogy a kamarai székház itt építtessék fel s a kamara székhelye Sepsiszentgyörgy le­gyen. De vannak más indokok is, melyek Sepsiszentgyörgy mellett szólanak. Egy fejlődésnek indult szép, tiszta, jó levegőjű város körülbelül 8500 la­­kossal. Nagy és virágzó gyártelepei vannak, Kiinger szövőgyár, dohánygyár, magas színvonalon álló, hivatásukat szépen teljesítő közintézetek, iskolák műveltség tekintetében az elsők közé emelik Sepsiszentgyörgyöt. Azonkívül nagyszámú és jó munkás kisiparossága­­van, és központja lévén Háromszék­­­ megyének s Csikvármegye által is a leg­­j­könnyebben lévén megközelíthető, úgy Háromszék vármegye, mint Csikvármegye­­kereskedői és iparosai érdekeinek leg­jobban megfelel s a legintenzivebben s teljesíthetné hivatását, hogy ezek ér­dekeit megvédelmezze s köztük a kap­csolatot fentartsa. Udvarhelyvármegye is közelebb esik Sepsiszentgyörgyhöz, mint Marosvásárhelyhez, neki is inkább az lenne érdeke, hogy a kamara Sepsi­szentgyörgyön legyen. Igaz, Marosvásárhely veszítene, de az a csekély veszteség semmi Maros­­vásárhely gazdagságát, nagyságát és fejlettségét tekintve, azt meg sem érezné és utóvégre is Marosvásárhely városa és Marostorda megye csak kis része a Székelyföldnek s a döntésnél a nagyobb rész Háromszék-, Csik- és Udvarhely vármegyék érdekeinek kell döntő súlylyal bírniok, ha az intéző körök a közérde­ket és az igazságot tartják szem előtt A kamara eddig legnagyobb részt Marosvásárhely ipari és kereskedelmi érdekeit képviselte, jóllehet az egész Székelyföld kamarai illeték címen sze­dett adójából lett fentartva, ha a szék­ház felépítésével véglegesen odakötik, eddigi sovány tevékenységét még vé­konyabban fogjuk érezhetni. Nincs értelme annak, hogy Maros­vásárhelyből erővel még nagyobb vá­rost csináljanak, ha a többi székely városokat elhanyagolják s valóságos leigázott alattvalókká teszik. Ránk férne, hogy felénk pillantsanak a hatalmasak s méltányolva azokat az igazán óriási áldozatokat, melyeket Sepsiszentgyörgy városa haladásának és kultúrájának emelése céljából meghozott, segítsék e város és e vármegye, de az egész Szé­kelyföld kisiparosságát és kereskedősé­­gét, hogy haladhasson, boldogulhasson s ezért hozzák Sepsiszentgyörgyre a keres­kedelmi és iparkamarát, hogy az itt tel­tek hóhérjait, s mennyire óhajtom, hogy mind­annyian egy sorban függjenek . . . — Miféle impertinens beszéd ez? — vág közbe az öreg úr — függjenek ? — Igen, függjenek. A­mi nemsokára be is következik Magyarország minden cenzorával. — Ejnye de goromba ember ön — szólt méltatlankodva a páter — most tessék távozni, nincs több szavam. — De nem távozom ! válaszolt Petőfi a széket ragadva, s leült a szoba közepére. Az öreg úr, ki e percben minden lélek­jelenlétét elveszítette, hol piksziséhez, hol zseb­kendőjéhez kapkodott. A felbőszített cenzor és az előtte guny­­mosolylyal ülő Petőfi méltó tárgy lett volna akármely művész ecsetére. — De Sándor — szólok csillapítólag — fere menjünk. — Vigye, vigye barátom — vágott közbe az öreg — vigye mert nem állok jót ma­gamról ! — De nem visz, megyek ha nekem tet­szik, de nem megyek csak azért, mert önnek úgy tetszik. Szólítsa kollegáit, de az egész konviktus se visz ki innen. — Soha ilyen rabiátus embert! A pap mérgében egy másik széket vett elő, leült szemben vele s szikrázó szemekkel néztek egymásra. Én nevettem s a fölött ta­nakodtam magamban, hogy melyik fogja a másikat kiböjtölni. Egyszerre csak Petőfi sebesen felemel­kedett székéről: — Csak azért is szavalni fogok! — De nem fog! — De megmutatom én! —­ De én is megmutatom! — szólt az öreg székéről fölkelve s két kezével az asz­talra támaszkodva. — Jer Sándor, jer — mondám én az aj­tót kinyitva s Petőfit karonfogva. — De azért is fogok! — De nem fog! — Hóhér­­­jesen székely legyen s hivatását a szé­kely iparosság és kereskedők érdeké­ben teljesíthesse úgy, a hogy azt egy székely kamarától megkövetelni lehet. Felhívjuk a kérdésre városunk agilis polgármesterének és vármegyénk alis­pánjának figyelmét. Nem kételkedünk, hogy úgy a város, mint a vármegye érdekét szívükön hordozva, mindent megtesznek a kamarai székháznak Sepsi­szentgyörgyön leendő felépítése érde­kében. A SZÉKELY NÉP EREDETI TÁRCÁJA. Petőfi és a cenzor. Feleki Miklósnak, a magyar szívművészet immár porladó jelesének hátrahagyott írásai­ból közöljük az alábbi epizódot, a­mely irodalom­­történeti érdekű már csak azért is, mert hőse — Petőfi Sándor. — Nem nagyfontosságu epizód az, — írja Feleki — a mi itt leírok emlékeim tárházából, de mindenesetre érdekes vonásokat tartalmaz Petőfi jellemének megítéléséhez. Petőfi 1846-ik év szeptember vagy októ­ber havában leverten érkezett Erdődről Debre­­czenbe s engem m­ég­ az este felkeresett. Feljött a színpadra, megölelt mint régi barátját s első szava volt hozzám : — ■ Te! Én holnap szavalni akarok ! — Nagyon örülök — mondám, kapva az alkalmon — de hát mit ? — Majd reggel megmondom, csak tétesd ki a szinlapra: Petőfi szaval. Rögtön a nyomdába küldtem s a már kiszedett szinlap tetejére nagy betűkkel rá­nyomattam : Petőfi Sándor a felvonások kö­zött szaval. Reggel korán széthordták a szinlapot s a közönség mohón kapkodta a jegyeket. Én a színház épületében laktam s vártam Petőfit. A költő nemsokára meg is jött s látva a közönség tódulását, igy kiáltott fel: — Jertek csak, majd szavalok nektek olyat, hogy szétszeditek ma a Nánásy szín­házát ! Én elmosolyodtam az önbizalom e merész kifejezésére s újra kérdezem tőle: mit fog szavalni ? — Az nem tartozik reád. — Nem tartozik? Hát hogy a menykőbe ne tartoznék, hisz én vagyok az igazgató. — Én besöpröm­ a publikumot, te besöp­­röd a pénzt, aztán nagyot vacsorálunk, punktum. — Jó, jó, de nálunk cenzúra is van- és én bizonyos körülmény következtében nem a legjobb lábon állok a cenzorral. Az öreg pe­dáns ember s újra megteheti velem, a­mit már egyszer megtett. — A cenzor kéreti igazgató urat, tessék hozzá jönni — szakitá félbe egy hang­társal­gásunkat. —­ Ahá, itt a farkas! — szólott Petőfi. — Azonnal. Ez bizonyára a szavalatért lesz — mondom én. — Menj csak — biztatott Petőfi — ha szükség lesz rá, majd magam is elmegyek. Néhány perc múlva már otthon voltam. — A cenzor okvetlen akarja a szavalat leadását, máskép meg nem engedi. Micsoda ? Jejünk ! Úgy is régóta éhe­zem a cenzorokra. A szent Anna utcai konviktus hosszú folyosóján végig menve, csakhamar K . M . cellája előtt állottunk. Kopogni akarok. — Es mit! — szólt dühösen Petőfi — soha se kopogtass. Az ajtó robajjal föltárult s mi a szoba közepén állottunk. — Uraságod a cenzor ? — Igen is, kihez van szerencsém? — Szerencséje van Petőfi Sándorhoz, ki a mai előadáson szavalni akar. A jó öreg K... kissé fölingerült a „szeren­cséje van“ kitételre, de elnyomva neheztelé­sét, lehetőleg nyájas mosolylyal kérdezte: — És mit akar szavalni uraságod, ha kér­deznem szabad? — Kérdezni szabad, de nem mondom meg. — Nem mondja meg? Akkor nem szaval­hat. Igazgazgató úr — folytatá felém fordulva — én a szavalatot jogomnál fogva betiltom. — Tilt bizony az úr... majd megmondom mit! — szólt a heves költő. — Ej, ej, kissé csendesebben, ha kérnem szabad, hát akkor miért tetszett hozzám fá­radni, ha nem akarja megmondani? — Miért? hogy elmondjam önnek s önben minden cenzornak egyenként és összesen, hogy mennyire gyűlölöm önöket, a szabad gondola­t Hóhér vagy magad! A legválogatottabb címzések váltakozása közben haladtunk végig a hosszú folyosón, elől Petőfi, nyomban utána a pap, újrázva és duplázva a költő nyájaskodásait. Hazaérve, Petőfi a divánon végigvágta magát és nagyot nevetett. — De mit csinálunk most? — Mit? Hát szavalni fogok. — No már engedj meg, édes barátom, én nem tehetem ki társulatomat annak az eshető­ségnek, hogy beszüntessék az előadásait. — Jó, jó, majd estére beszélünk — szólt Petőfi és ezzel egy külön szobába vonult dol­gozni. Este tele színház volt. Az öreg cenzor az első zárt széksor végén, rendes helyén ült. A közönség közt mindenki Petőfi után tudakozódott, ki nemsokára meg is érkezik, de már egy kissé lehangoltam Én újra kértem: tartózkodjék minden de­monstrációtól, a függönyfelhúzónak pedig meg­parancsoltam, hogy rendeletem nélkül a füg­gönyt föl ne húzza. Az első felvonás után öltözködnöm kellvén, az öltöző­szobába men­tem. Egyszerre csak rengeteg taps és kiabálás üti meg füleimet. Félig öltözve futok a szín­padra, s mit látok : a függönyt csakugyan nem húzták fel, hanem Petőfi, távollétemet fel­használva, az előfüggöny előtt a mécsek közé állott s irtóztató tapsvihar közt engedelmet kért a közönségtől, hogy nem szavalhat, mert ez az ür­e se szónál a zártszékben ülő cen­zorra mutatott — nem engedi meg; de téve hozzá vigasztalólag, majd eljön még ezen urak­nak is a napja! A közönség hahotázott, a cenzor pedig majdnem eszméletlenül támolygott ki a zárt­­székéből. Így szavalt Petőfi Debreczenben. Játék után művészek és közönség nagy lakomát csaptunk, a pohárköszöntések egymást érték, éltették Petőfit, a debreczeni publiku­mot, a színészeket. A dinom-dánom akkor ért véget, mikor MIT ÍRNAK A LAPOK? Az Újság. „Rovás.“ Hárman vannak együtt Bécsben: az előzékeny Wekerle, az engedelmes Kossuth és a sötétben ólálkodó Apponyi. A dráma már meg van írva, csak az előadása folyik, melynek fordulatai a szí­nészeket nem fogják meglepni, hacsak ... No lám, mindent tisztán látunk, de Apponyi mintha nem kapott volna kész szerepet és a saját szakállára — az egyetlen szakállas ember a kabinetben — szándékozik domborítani. Egy rejtelmes és éppenséggel nem komikus peles­­kei nótárius ő, a­ki ott van, hogy hirtelenül a színen teremjen. Kossuth Ferenc vitte magá­val, úgy látszik azért, mert Apponyi nem eresztette el. Ő fog neki kihallgatást szerezni a királynál, úgy látszik azért, mert Apponyi parancsolja. Minek ? Ha Kossuth engedékeny, azért, hogy ő ne legyen engedékeny s ha Kossuth kitartana, azért, hogy őt letromfolja. Apponyi volt az első, a ki kimondta, hogy az önálló bank most őrültség és azóta hallgatott s kellő időben beteg volt. Úgy látszik, ebben a kampányban ő a trójai fa­ló, a­ki negyven jól fölfegyverzett vitézt rejteget az­­ agyában. Budapesti Hírlap. „A szultán”. A szul­tán egy önkényes zsarnok, a hivatalos Török­ország pedig egy szervezett kém- és zsaroló szövetkezet, a­mely kizárólag csak magát és a szultánt szolgálta, közérdeket, hazát, államot nem ismert, a katonaságot nem fizette, a hiva­­talnokságot a szabad lopásra, zsarolásra és borravalóra kapatta, az alattvalókat a legutála­tosabb kémrendszerrel zaklatta és üldözte. Ez

Next