Székely Tanügy, 1901 (2. évfolyam, 1-19. szám)

1901-01-01 / 1. szám

Székely Tanügy, Marosvásárhely, 1901. január 1.­2-ik oldal, uj dolog Szászrégen. Segesvár, Medgyes és főleg Brassó régi időtől fogva ism­erik a székely leány cselédeket, kiknek nagyobb része több évi szolgálat után is­mét haza megy, egy része itt férjhez megy és szaporítja a nevezett városokban a magyar elemet. Brassóban jelenleg is legalább öt-hatszáz székely leány szolgál, fürge, eleven népség s a mellett dolgos is. Szép tavaszi és őszi vasárnapokon úgy el­le­pik a járdákat, hogy csupa gyö­nyörűség nézni őket. Én legalább gyönyörködöm bennök sigy szó­lok magamban. „Milyen jó,hogy ezek a­­leányok idehaza ma­radtak ..." Jól tudom én azt, hogy Há­romszék megye hazafias főis­pánja mindent megtesz a kiván­dorlás apasztására, de quid hoc ? Egyes ember, sőt megye is erő­­telen arra a nagy munkára. Le­het, hogy idővel kenyeret kap odahaza minden székely leány, de azt mi már nem érjük meg. Ma még csak egy része kap, a többi kénytelen szolgálni menni. Háromszék megye csak egy ötöd része a nagy Székelyföldnek, a­hol ha sikerülne is végleg be­szüntetni a kivándorlást, a többi székely megyék és a mi csán­góink még mindig hátra vannak. Száz szónak is egy a vége. A székely leányokat ne bocsássuk Romániába, de igen a hazai vá­rosokba addig, a­m­íg odahaza meg nem élhetnek. Végső szám pedig a székely tanítókhoz az, hogy jövőre ka­rolják fel mindnyájan ezt a la­pot, akármilyen iskolában szol­gálják a magyar tanügyet s ál­tala édes hazánkat. E remény­ben kívánok a székely és csángó tanítóknak, tanítónőknek boldog uj évet Brassó, 1900. dec. 31. Koós Ferencz, kir. tanácsos, nyug. kir. tanfelügyelő. Reformeszmék. *) I. V isssapillantá s. Ezelőtt öt évvel, midőn az önök bizalmából e tanítói látáskörben az elnöki széket elfoglaltam éppen úgy, mint elődeim magam is tisztában vol­tam azzal, hogy e tanügyi testület működésében szomszédjainál többre. ’) Elnöki megnyitó: irta és felolvasta a háromszékvármeg­yei ált. tanítótestület kézdi-járási tanító­köri gyűlésén Bereckben — Kiss Jenő kézdi járási tan­­köri elnök, szélesebb körű munkásság kifejtésére van utalva; tisztába voltam azzal, hogy e területen mostoha életviszo­nyok, a tudatlanság következtében közgazdasági fejlődésében megakasz­tott, erkölcsében megingott, kivándor­lásra hajlandó népünk között a nép iskolájának missziót kell teljesítenie. Missziót, — melyhez az eszméket, törekvéseket — (cselekvésünk helyes irányát) tan­ járáskon gyűléseinkben kell kiforralni, dűlőre juttatni — célul kitűzve, hogy itt minden tanügyi törekvés a maga gyypontját időről­­időre megtalálhassa. Ebből kifolyólag nem mulasztottam magára sem­el gyűléseinken a min­dennapi életnek a nép iskolájával szemben felhangzó következményeire rámutatni Kimutattam ma is theori­a­tikus alapokra helyezkedő népneve­lési rendszerünk hiányait ; sürgettem községeinkben a népkönyvtárak, nép­képzők, olvasókörök, hitelszövetkeze­tek berendezését;­­ a népiskolák mellett faiskolák, méhészetek létesí­tését, a munkára való nevelés ke­resztülvitelét. Felmutattam a nép és iskolája közt napjainkban is tátongó űrt s ennek alapján bebizonyítottam e kettő között a mainál szorosabb kapcsok létesítésének szükségességét s ez­által az iskolának a nép anyagi és erkölcsi életrendszeri, életelveire történhető előnyös befolyását. Öt év alatt elnöki megnyitóimban nem egy alkalommal mutattam rá arra is, hogy a leggondosabban ke­resztül vitt valláserkölcsi oktatás sem A gyermekek szót fogadnak, meg­kínálják a jövevényt, de neki nem kell, nem szól semmit, csak sir ke­servesen, m­íg a háta mögött terem egy alig 50 éves, de arcáról ítélve 60 évesnek látszó férfi, ki ebben a pillanatban szállt le észrevétlenül a padlásról s igy szól: Ugyan fiam, ki volt az a kegyetlen lélek, hogy téged e veszett időben útnak eresztett, mikor még a jó kutyát sem kellene kibocsá­tani ? Az árva megtörd könnyes sze­mét e kellemes hangokra s egy hal­dokló hangjához hasonlóan mondja. — A sors. — Hát van-e édesapád és hol van? — Volt, de elhalt, még meg sem­­ismerhettem. — Hát az édesanyád hol lakik?­­ Holnap lesz kilenc esztendeje, hogy meghalt, azt mondják. — Hát te hány éves vagy? — Tiz — Testvéreid vannak-e ? — Nincsenek. — Hát téged legalább hogy hívnak? — Bojgó István ... — Hát apád ? ... hogy hívták ? — Azt mondják, hogy Bojgó Ist­ván . .. — Szent Isten! — kiált fel ijed­ten az iskolamester, s mert ő az, hiszen a te apád mester volt ott fenn a tó­tok között, tán. . Zsurkóban? — Azt mondják. — Uramisten! hát meghalt volna ? Szegény Pista öcsém! no ezt már nem hittem volna. — S keserves könnyek omlanak a férfi szemeiből, miközben sóhajtozik : Szegény Pista... Szegény Pista ! ! — Jere feleség, jerték gyermekek! Egy testvéretek van itt, kinek atyja az én Pista öcsém meghalt már tíz éve. Jertek imádkozzunk a megbol­dogult lelki üdvéért s azután lássunk öcsém után. Az öreg s­zava mint parancs teljesül. Elhangzik az utolsó „Isten nyugtasd meg“, mire az árva áthatva és megtörve a sok fájdalom­tól és kiutól s e pillanatnyi örömtől a család mély bánatára összerogy s elalszik örökre. Ott érte egy szegény tanító fiát a halal, egy ötét szerető bátyjánál kinek addig hírét sem hallotta. Jó, hogy itt könyörületes szivekre talált, mert ha ez sem lesz, talán valamely árok szélén vagy kerítés alján érte volna utol halála. Karácsony harmad­napján temették el s még sokáig ápolta sírját a testvéri szeretet, mig­­len az is kialudt. * * * Egy félszázad előtt megtörténhetett. Egy tanító árvája nem tudhatta, hol éri utol végórája. Ha meghalt a csa­ládapa s vagyont nem hagyott, koldus lett neveletlen gyermeke. Az árvák­nak csak valameddig volt biztos men­­helyök az idő viszontagságai ellen is. A szegény iskolamester halálából csak ínség és nyomor lesett a fa­ladra. Egy félszázad múlva . . . ma útra dobott tanitó árvák nincsenek. Hála érte Istennek és ügyeinket rendező nagyjainknak, ma menhely van nyitva a szegény tanító árváknak és nem keseregnek — látva mások boldogsá­­g­os és angyali ajándékát. Ma ott

Next