Református kollégium, Székelyudvarhely, 1884
Szélsfoglaló értekezés, 1884. szeptember hó 3-án tartotta Solymossi Endre r. tanár. M .ltó s ág és Elöljáróság! Tekintetes Tanárikar! Tisztelt Közönség! Nem mindennapi az érzelem, mely lelkemet e pillanatban átjárja. Oka az alkalom, mely ünnepélyességét azon momentumokból veszi, hogy egy reményteljes —■ aggodalmas iskolai év lett megnyitva, s hogy a tanárkar tagjai közé egy új tag vétetett föl. Új tag, ki esküvel lett kötelezve, hogy azon munkakörnek, mely reá vár, lelkiismeretes elvégzője, az ifjúságnak, mely reá bizatik, hű vezetője, — apa helyettese lesz. S ebben az esküben van főkép az, mi lelkemben a legérzékenyebb húrokat pendíti meg. Mintha vizsgálnám önmagam, az vagyok-e valóban ki voltam, annak akarok-e maradni ki vagyok? Úgy érezem magam e pillanatban, mint az az ifjú harcos, ki a csapat figyelmén kívül, erős ütközetekben, kétes csatákban, odaadóan, lelkesedéssel küzdött, nem habozott volna, élete önfeláldozásán is megmenteni a zászlót, melyre a nemes cél jelszavai valanak írva: esküdjék meg, hogy ahoz a zászlóhoz nem fog mítelen maradni, a közönyösség által nem engedi széttépetni! Úgy érezem, mintha arra szólítottak volna fel, hogy lelkem mindazon törekvései, melyek iskolánk érdekére, az ifjúság nevelésére, s ezeknek a család, társadalom s hazánk becsületes tagjaivá nevelésére, az emberiség eszméje előmozdítására irányultak, ezután is változatlanul meg fognak-e maradni ? Mintha ezen ünnepélyes hivatalos eljárásban kétkedését látnám annak, hogy a gyermekből nem halt-e ki a szülői szeretet. 1*