Székesfehérvár és Vidéke, 1878 (6. évfolyam, 1-112. szám)

1878-01-02 / 1. szám

hozzáadással, hogy végre keresett dolgot, és talált, de most is jobb lett volna magánügyeinél maradni, nem pe­dig növelni a közigazgatás bonyodalmait. Mi ezen több éves tapasztalás nélkül is adtunk már kifejezést idevonat­kozó meggyőződésünknek, hogy a lelkiismeretesen és buz­­góan betöltendő városi főügyészi hivatal annyi munkával és dús jövedelemmel jár, hogy ezen hivatali közeg tevé­kenysége csakis a városi ügyek vezethetésére korlátol­­tassék. A városi főügyész jelenleg a várossal szemben­álló magánosok, egyletek ügyvédje, egyszersmind a város­­hatósági testületet is képviseli, pedig már két urnák sem, annál kevésbbé tehát több urnák becsülettel szolgálni egy­szerre — nem lehet. Reméljük, hogy azon befolyás, mely évek előtt a főügyészi állomás rendszeresítését elég kárté­konyan végezte, ma bizonnyára elnémulni fog, mert kit az eredmény sem tájékoztat, az nem illetékes szolgálatot tel­jesíteni a közügy oltáránál. Egyéb visszásságokat a közigazgatás útjából félre­­mozdítani a leendő szervezők feladata, csak emlékezetbe hozni óhajtjuk itt, hogy a korcsmák látogatóinak köréből őrizkedni kell tisztviselőt választani, ki a hivatalos helyi­séget a literes borüvegek csarnokaival,­­ a hivatalos teendőket permanens kortesüzelmekkel cseréli fel, mert mielőtt az üdvösen működhetnek, korántsem a hivatal fá­radalmai miatt, hamar megírja kegydíjazási folyamodását. A korcsmai borban a költő szerint nemcsak a bú, de a lelkiismeret, az értelem is elalszik, és ezért lehet azután a korcsmai asztal körül „csatlósokat“ *) szerezni a városi pénztár megkárosítására is. A városi tanácshoz is volna egy tiszteletteljes sza­vunk, mely a felmerült alkalomból kötelességre figyelmez­tető óhajt lenni, hogy mint végrehajtóközeg a közgyűlési végzéseket életbeléptetni volna hivatva, sőt felelősségre is vonható a mulasztás következményeiért. Egyesek ha gú­nyolódnak is a javadalmazó polgárok törvényhatósági jog­­gyakorlata, közgyűlési hatásköre fölött, ezeket támoga­tásban részesítenie nem szabad, de még gyanúsítani se lehessen a tanácsot, hogy a törvényes közakarat ellen a tiszteletlenséget előmozdítani képes. Mi itt nem politizálunk, teszik ezt helyettünk a szer­­bek, románok — mi nem népgyűlésezünk, teszik azt a horvátok és a jövőben élni törekvő szomszéd nemzetisé­gek, szorítkozunk a város közügyeire, melyeket ha ezután is a véletlennek ha kiszolgáltatjuk, ha ezután is a közöny fagypontjára, a szeszélyes tekintélyek kegyzsámolyára kár­hoztatunk, akkor maholnap közügyeink oda alakulnak, hogy a különben lázitás ráfogásával „ne nyúlj hozzám “ők lesznek azon városi közegek, kiket midőn nem az állami közpénztárból, hanem közvetlen saját magunk zsebjéből *) Újabban a városi közgyűlésben K. H. J. kedvencz szójárása, kell javadalmazni — ugyanakkor fölöttünk határoznak, de megérdemeljük ha azt némán tűrjük, sőt bátorítjuk. Hogy mi eredménye leszen a fennemlített választmá­nyi ülés egyhangú határozatának, —­mely a főügyész hi­vatalos eljárása okából K. M. vállalkozó folyamodásaira hozatott és a tanácshoz beterjesztetett, illetőleg a városi közgyűlési végzés végrehajtását komolyan szorgalmazza? arról sietni fogunk a közönséget értesíteni. Martonvásár, decz. 30. 1877. földbirtokosnak, mégpedig gazdagnak vallotta, ki jó borravalókat szokott osztogatni. — A ruhát én tehát nyugodtan haza küldöttem. Egy ne­gyed óra múlva segédem vissza­jött, de se pénzzel, se ruhával, mert neki a „nagyságos“ úr azt mondá, hogy maga fogja a dolgot kiegyenlíteni, úgyis akarván egy színházi felöltőt készítetni. No jól van gondolom tehát még egy darab. — A legénynek ki a ruhát házhoz vitte két forint borravalót adott. Én várok, várok, de a­ki nem jött, az nem volt más mint az én „nagyságos“ uram. Egész reggel csak tűrtem, de délután már nem tarthatom ki tovább, hogy magam ne menjek új rendelőmet személyesen felkeresni. — Midőn a hotelhez érek kérdém a portástól, hogy idehaza van Koray ő nagysága ? — Nincs — felelé a portás — mert a déli vonattal elutazott. — El a ... taz ... ott — kérdém én akadozva — hová ha szabad tudnom? — Jószágára — válaszolá a portás. Most már tudtam, hogy hányadán vagyok, tehát schwind­­lerrel van dolgom, kinek már üthetem a nyomát. Oda­haza egy szót sem szóltam, nehogy még kineves­senek. Ez lehetett úgy szeptemberben. Egy hónapra vagy úgy hat hétre éppen a kávéházban vagyok, midőn a kávéház ajtaja kinyúlik és azon az én fiatal emberem még két másikkal lép be- Úgy látszott, hogy csak jól fedezve szeret kisétálni. No elképzeli, hogy a tornának se örülhettem volna meg jobban, mint mikor őt megpillantom. ő azonban mihelyt észrevett szemlátomás el­­haloványodott. De megtartva hidegvérét egyenesen nekem tartott. És mielőtt csak szólhattam volna, ő már sajnálatát fejezte ki, hogy hirtelen elutazása miatt azt a bagatella ügyet nem hozhatta rendbe, de holnap csak fáradjak hozzá, majd kifizeti a tartozást. Ismét az „Angol királynőben“ lakom — végzi be szavait. Tévedés, tehát emberi dolog — gondolom — majd tehát holnap megkapom pénzemet. Tek, szerkesztő úr! Múlt hó 27-én nálunk oly ünnepély lett tartva a legnagyobb lelkesültséggel, mely bámulandó volt. A vaáli járás újonnan meg-Kávéház után pedig nemmel színházba mentem, a­hol a sors Barnady komámmal hozott össze, ki ép mellém került. A szünetek alatt mindenről beszélgetve komám elkezd panaszkodni, hogy tegnapelőtt ugyan szép üzletet csinált. Bejött hozzá — mint elbeszélő — egy dandy, ki két pár­nák topánt rendelt és ki a czipőket lakására vitette, de az inast rászedő és a czipőkkel odább állt. Egy gondolat villant meg agyamban, hogy nem-e ugyan­­egy - két gavallér. De semmit sem szóltam. Leírása után az én fiatal emberem nagyon hasonlított barátoméhoz. Most már kétségtelen volt, hogy emberem csaló. És a­mint úgy elgondolkoztam, hogy mikép csíphetnénk meg közös csalónkat, barátom oldalba lökött és egy irányba mutatott. Én a kijelölt irányba néztem és egy páholyban kit vettem észre, mint emberünket, ki egy fiatal hölgynek nagyban udvarolt. Ha ! ha! ha! ez igen érdekes történet — vágott szavába a hallgató fiatal ember — de remélem, most már csak ki nem eresztették. — De még mennyire nem — felelé savanyu arczc­al az elbeszélő — de hallja a történet folytatását. Minket t. i. engem és Barnady barátomat e páratlan szemtelenség annyira kihozott sodrunkból, hogy már nem is figyelve a darabra, alig vártuk, hogy annak vége legyen. Szemeinket folyton az említett páholyra függesztettük, nehogy valamikép ismét kijátszhasson. Arról meg voltunk győződve, hogy bennünket észre nem vett. Mert ha nézett valahová, úgy mindig csak a páholyokra vetődött tekintete. Mi volt ő neki egy másodemeleti szerény zártszékecske. De tudj’ Isten, hogy mikép történt, egyszer mégis elfelej­tettem magam elé szabott hivatásomat és a darabot bámultam. Hej Vízvári Vízvári soha se bocsátom meg neked, hogy érted egy uj oldalba lökést kaptam komámtól. — Mennek — hangzott a figyelmeztetés. Én páholyomra fordítom szemeim, a­melyben az a három egyén, köztük a mi emberünk is haza készültek. Ez a jelenet úgy a harmadik felvonás közepe táján lehetett. Színi szemle. Szombaton adatott: „Hunyady László nagy opera, részben sikerült előadással. Sőt leszámítva a ka gyengeségét és Traversz énekének pár gixerét, a főszerepk művészileg állták meg helyöket, mégis leginkább kimaradtak: Kocsis Irma, Mándokyné és Fekete. A közönség többsör adott meg­elégedésének kifejezést. Tele ház. Vasárnap adatott: „A rokkant huszár, egy: Tündér­lak Magyarhon­on“ szép számú közönség előtt, z előadásban Popovits Mari szép dalai és természethű játél­ úgy Bérczy Mit tegyünk tehát most, mikor még a darabnak ge sincs. De barátom már tisztában volt magával, mért is felúlizott, hogy kövessem. Én tehát nőmnek csak annyit súgva, hogy indjárt vissza­jövök, siettem barátom után, kit már csak a lépni értem utól. Nem telt bele két percz és mi már az előcsarkban voltunk. Itt néhány inas, köpenyekkel karjaikon váratott a darab végére. Úri emberek mintegy öten lehettek. Mindlyan emberek, kik a darab vége előtt szeretik a színházat elhani. Nem sokáig kellett várnunk, mert a jobldali feljáraton csakhamar észre vettük Korayt, ki még most seunt bele abba az ördöngős kurizálásába. Mi velük épen szete­posztíroztuk magunkat. Koray észre vette a felpereseket, m­i is még job­ban neki hevülve szórta bókjait. Én most már megbántam, hogy elhagyd feleségemet, mert úgyis hiába, hisz itt úgy se kezdhetünk el amit. Barnady komám azonban egészen más eményben lát­szott lenni, mert alig léptek le ők a lépcsőről,imám azonnal oda lépett Korayhoz és nem is hederítve a két ügyre, elkezdé őt egy gazembernek, egy hmnezfutnak össze-via simpfelni. Koray láthatólag nagy zavarban volt, dit az ördöngős flegmája most se hagyta cserben. Egész hidegérrel fordult a hölgyek felé és szánakozva mondá: — Szegény őrült, egykori házmesterem csak volna itt valami rendőrféle vagy hordár, hogy a kórházbitethetném ! Na, nem kellett több Barnadynak, ki e vakat meghal­lotta, mert torkaszakadtából orditá: — Én őrült, én házmester! Engem­­házba vitetni, engem, a becsületes iparost, ki neked, szemen Schwindler, czipőt adott a lábadra és ki engem rútul uraltál. Ne válj csak, majd megtanu­lak, csak látnék egy konszert! Mintegy aproposra belépett egy rend ki egyenesen barátomhoz tartott és kérdé, hogy mért klab­arátom azon­ban még fel se nyithatta újból száját, meKoray valamit monda a rendőrnek, ki barátomat azonnal von ragadá és vonszold kifelé. Én természetesen közbeléptem, védve rátomat, de a Búcsú szó az 1877. évhez. Egy év!-------Hatalmas isten, mily hosszú idő ez, ha lá­vát terhelt, s mily rövid ha örömteli! Egy hosszú év tűnt el újra az enyészetbe, hátrahagyva nyomort, fájdalmat s a keserűségnek bőségszaruját. Egy silány év vonult el felettünk, dúsan osztva reánk s testvérnépünkre idétlen villámait, — de melyek mégis mindkét nemzet léterét fenyegették megsemmisítéssel! Nem is volt ez év — — nem is lehetett a rendes kerék­vágásban döczögő vén idő szülötte — nem­ ez egy — adója által megsiratott fillér vala, melyet a világ ura kellemetlenül dobott az emberiség Jeoldus kalapjába­ s mely ép azért nem lehetett áldásos az elfogadónak. A nyomor, bűn, fajtalanság s több ilyszerü fegyverei az emberiséget emésztő vampyrnak, — az „idő“-nek — gombaként termett a salonokban úgy, mint a paraszt viskójában. . . . Gyil­kolás, rablás napirenden valónak .... s az alig kifejlett szűz önként ajánlkozott eladni istenétől nyert bájait! A becsületes, igaz ügy védelmezői letiportatának s diadal­mámorban fetrengett a vandal győzők serege!! Nem is volt ez rendes év------egy óriási gyászlepel vala, mely megfojtással fenyegette Európát! De ébrednie kell a haldokló önérzetnek, ébredni az igaz­ságot osztó szunnyadó égi hatalomnak — igen ébredni! s letépve magáról a fásultság s önzés piszkos rongyait, uj lélekkel, fenn­­költ szellemmel haladnia a becsület sikamlós útján, hogy végre az összes emberiség, — sőt maga az Isten is kedvtelve gyönyör­ködjék az erény, felvilágosodás, s a nagy nemes nemzetek diada­lában a sötét képű bűn és zsarnokság felett! Hisz ha a jövő év csak legkevesebbet is hasonlítana előd­jéhez, a teremtő maga pirulva fordidna el kontár munkájától, s világot alkotó hatalmáról lemondva, eltörölné az „időt“ e földről örökre! Nem ! — még az erény s igazügy nem halt meg egészen, — s ha ezek feltámadnak, — s feltámadniok kell, úgy mentve az emberiség — mentve az istenség! e világnak, s ne engedj diadalt ülni a zsarnok önkénynek az ár­tatlanul eltiportak feletti E. Szabó Gyula, választott szolgabirája , Lits Gyula úr, olyan fogadtatásban ré­szesült, hogy mióta Magyarország alkotmányos állam, egy szolgabirót sem szerencséltetett ilyen kitüntetés. A gyülekezet este 6 órakor kezdődött, képviselve volt ott a járás minden községe. 7 órakor a menet megindult a vonathoz 20 zászlóval, 30 fáklyával és víg zeneszó mellett harsogtatva az éljent. Még a kedves hölgyeink sem kimérve piskóta lábaikat, (vekni), ugyancsak gázolták a puha havat. A vasúti állomás meglehetős distantja, képzelhetni a tö­meg nagyságát, midőn az eleje kiért, a vége még a város­ban volt. Kiérve a vasúti állomásra, egy része künn várakozott, míg a másik a váró­termeket lepte el.­­ Nemsokára meg­érkezett a vonat, ropogtak a puskák, rezgett a levegő a harsogó éljentől, mialatt az elrobogó vonatról háromszor hang­zott „Éljen Soroksár.“ A zajt lecsendesítő azon szó­t halljuk.“ Plébános úr szónokolt, de hogy mit, nem mondhatni, mert igen fátyolozott hangon beszélt. Ezután megindult a menet hazafelé , nagy feltűnést keltett néhány egyén, ki majd a nyakát törte, azért, hogy az ünnepelt­ férfi által észrevétessék. ..........fiatal dijnok annyira magánkívül volt, hogy kalapját a kezében levő égő fáklyára téve, midőn legnagyobb bámulatára, karimája ma­radt meg, aminek nagy kac­agás lett a jutalma. A házak mind ki voltak világítva, néhány görögtűz is volt látható. A fáklyásmenet minimum 500 emberből állott. Láttam egy szép koszorút a szolgabiró úr karján, mely igen illett ezen ünnepély emeléséhez, csak az kár, hogy nem nőtől, hanem egy fiatal embertől kapta. Ezután következett a társas vacsora. A toasztok egymást érték, különös említést érdemel Lies és Nyilák urak beszéde, a többinek csak a hangászok, s a társaság sarntja kacsagott. Tizenegy óra után volt egy kis tánc­, hanem a hölgyek bizonyosan megrázottan jöttek, mert igen egyhangúan ugrálták végig a járó termet. Lits Gyula úr annyira kedves ember let, hogy ezen alka­lommal képviselőnek is kikiáltatott. A mulatság reggel 8 óráig tartott, a váróban P . .­­ néven ismeretes fiatal ember annyira leszopta maát, hogy a bőgőt képzelte kedvesének, s azt ölelgette, mig a cigány nem rivalt „csilaj te“ s odább lökte, ő pedig béka módjára elterült. Hanem azért másnap már udvarolt kedvesének dühseit, elbeszélte, hogy mily nagyszerűen mulatott ő, mikor nagyládék haza mentek. A bakter is akarván az ünnepélyt emeln egy rosdás pus­kát oly keményen megtöltött, hogy a lövés kövtkeztében szét­pattant a csőve, amikor bal kezéről 3 ujját s p­aczimpaját le­sodorta, hanem a község penzióba tette egész festéssel. Tisztelője: P. P.

Next