Székesfehérvár és Vidéke, 1880 (8. évfolyam, 2-104. szám)

1880-01-14 / 4. szám

VIII-ik évfolyam. 4. szám. 1880. január 14-én. Megjelenik hetenkint kétszer, * minden szerdán és szombaton. Szerkesztőség és kiadó-hivatal : Belv., lakatos­ utcza 2. sz., «nelet. Minden a lap szellemi részére vonatkozó köz­lemény, továbbá előfizetések, felszólamlások, hirdetések stb. ide intézendők.­­ Egyes példányok ugyanitt kaphatók. a Társadalmi, közművelődési és szépirodalmi KÖZLÖNY. Szerkesztői és értekezni lehet napot kint délelőtt 9-től 2 óráig. ^ Előfizetési árak: ^ Egész évre...................................8 frt — kr. Fél évre........................................4 frt — kr. Negyed évre..............................2 frt — kr. A „Nyílttériben egy sor 30 kr. Előfizetések és hirdetések még elfogadtatnak: Budapest Goldberger A., Szervita-tér 3. m. Rajnai Vilmos, Kohtár-utcza, Bécs, Hasenstein és Vogel, Taborstr. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Állapotaink. Milyen új esztendő virradt fel szegény ma­gyar nemzetünkre: a jó Ég megmondhatója. Sok jót nem jósolhat magának. Tudja Isten, mi lehet az oka ama szomorú jelenségnek, hogy pár év óta mindent,­­ csak megelégedést, boldogságot nem látott az ország; mintha az Ég és föld összeesküdtek volna elle­nünk, pusztulunk s veszünk, rohamosan haladunk a megsemmisülés felé. Hol vannak az idők, midőn tisztelt és becsült volt a „magyar” név Európában, midőn a magyar adott szava többet ért mások pecsétes hitlevelei­nél, midőn a magyar becsület, mint gyémánt tündöklött, s inkább vérével adózott, mintsem rajta a legkisebb homályt is ejteni hagyja?! — Hol vannak a hazafiak, kik üldözést, kinhalált szenvedtek, kik békés otthonjukat feldulatni enge­dők, csakhogy honjuknak jogait, szabadságát meg­óvják?! Hol vannak a szó, a toll emberei, hogy felrázzák e népet tespedéséből, s megállítsák a lejtőn, melyre lelkiismeretlen kezek vezették?! — Nincsenek, eltűntek-------örökre. A mai nemzedék emlékoszlopot állít elhunyt nagyjai sirja fölé, de tőlük az erényt, mely őket nagggyá tette, nem tanulja el. Könyőrületességet gyakorol, — csakhogy neve dicsőittessék; jóté­kony intézeteket állít, — csakhogy élökre állhas­­son s tündököljék. Kenyérkereset mai nap a ha­za­f­i­s­á­g, melynek éve alatt egész az ország tör­vény termébe bejutnak, hogy maguknak biztos állást szerezzenek. Az országos hivatalok legelőkelőbb polczait glaco-kertyüs fosztogatók — hogy gyengén nevezzük őket — foglalják el. — Az utonállót, a rablót, a tolvajt büntetik, nem nyugosznak, mig az igazság keze utol nem éri őket, s ez jól van igy, mig a „magasrangu f enyveskezüeket, kik a keservesen behajtott adó filléreiből duslálkodva élnek, s ha kisül a turpisság, futni engedik, s két levegőbe sütött pisztolylövéssel a becsületet helyre állítva, az ügyet rehabilitálva gondolják. Nincs eszköz, melyhez ne kapnának a hata­lom bitorlói, hogy minél inkább előnyükre zsák­mányolják ki a helyzetet. S a pajtáskodás szolgá­lataiért, nincs magas állás, melyre a törpékből embert ne találjanak. A n­ép bo­l­d­o­gí­tás any­­nyira ment, hogy a szegény népet csupa szeretes­ből agyon­boldogítják, koldusbotra juttatják. Azt mondták a kisbirtokosok teszik a nemzet zömét, ezeket kell a tönkrejutástól meg­óvni , ezeket kell a lelkiismeretlen uzsorások ke­zeiből kiszabadítani, s állítanak megmentésükre (?) hitelintézetet. És mi történt? Felesleges említe­nünk, mert ez eset a magyarországi botrány-kró­nikát egy szép (?) lappal szaporitá. Ujjal mutat reánk a külföld, és nem sokára kerülni, megvetni fog, mint a mételyeseket. Elmúlt azon idő, mikor a magyar büszkén­­vallá, magát bárhol is­* magyar-­ nak; s most a külföld a magyar nevezettel az „enyves kéz* fogalmát fogja egybekapcsolni. Minek a vallás, mondják, hisz ennek tiz parancsolatja, erkölcsi törvényei útjában állnak a féktelen emberi szenvedélynek; az „enyém és tied* közt különbséget állítuak fel, s nem ismeri, a túlzó szabadságot. Ha az erkölcsöt kiirtjá­tok, félelemmel és rettegéssel kormányozhatjátok a népet, de csak ideig óráig. Nem lehet az alatt­valótól a polgári jogok lelkiismeretes teljesítését követelni, ha a felebbvalónak nincs lelkiismerete. Hol nem kölcsönösek a jogok és kötelezettségek, ott nincs szoros kötelék. Mert az erőszaknak az a csalhatatlan jele, midőn csak az egyik rész bír ki­váltságos jogokkal, a másik pedig merő kötele­zettségekkel. És ez mind az „alkotmány” leple alatt űzetik! Hisz Francziaországban is, La Fayette, Brissot, Robespierre, Merlin és Napoleon alatt alkotmányos élet volt, mégis volt e nép, mely többet szenvedett, mint a franczia, ép ez időkben. Sokba, nagyon sokba, talán éltébe is kerül a ma­gyar nemzetnek ez alkotmányossága, e külcsil­­logása. Eljátszották, eladták már régen e nemzet jogait, s a valódi ősi alkotmánynak már csak egy töredéke vagyon, mely mint a tört hajó utolsó darabja addig hányatik a tenger által, mig végre végkép meg nem semmisül. Hiába beszéltek az ipar, a kereskedelem emeléséről, fejlesztéséről, mikor Bécsben feladtátok a főtényezőt, mely azt fejlesztené. Hiába ábrándozták a nemzeti vagyo­­nosodás emeléséről, mikor a kisbirtokost az uzso­rások karjaiba hajtottátok. És a legsajnálatosabb, hogy a magyar nép pusztul, vész. — Az idegenek pedig épen e nép zsírján gyarapodnak, gazdagodnak. Félre kell itt tenni mindent, nevezzék „műveltségi* tekin­tetnek, midőn a magyar nép jövője, létérdeke fo­rog szóban. Nem első eset, hogy ujjal mutatnak hazánkban ama m­­afajra, melyhez kiválóan az uzsorások, népünké lapjai tartoznak. Európaivá s leszen nemsokára a ■‘■rdős Ti»ély Rovanni"be.,­ s újabban Oroszország­ban ma* _ hullámokat vet, de a mit nem is esi­rálhatunk, n.n s, jövőjük függ ettől. A kisbirtokosig lassankint földönfutóvá lesz, s helyébe ül az „uj földes ur”, a kit az uzsora ten gazdaggá, és a magyar nemessé. Nézzétek meg tereiteket, kik épitenek manap fényes palotákat, hacsak nem azok, kik, mikor ti urak voltatok, ők takarítottak és munkálkodtak. Szomorú dolog, hogy népünkben nincs meg azon szellem, lelemé­nyesség, mely másokat hatalmassá, gazdaggá teszen. Iparunk, kereskedelmünkre bsz nem igen tá­maszkodhatunk. A termés silánysága csakhamar érezhető köznyomort hoz létre. Tehát ez az, mi­ben egyedüli reményünket vethetnék, de ha ez sem fizet? — Úgy az adót sem fizethetjük, úgy mint máskor. Hja! Az igaz, az alkotmányosság sokba kerül, de a­hol nincs, ott ne keress. Ha a jó Ég nem könyörül rajtunk, bir e szomorú álla­potokból nehéz lesz a kilábolás. Porphir. TÁRCZA. A zárda-szűz. Künn zúg a szél, űszi a hópehelyt, Recseg a néma klastrom ablaka. Benn a sötét, komor falak között imára nyíl’ egy szép szűz ajaka. Kulcsolt kezekkel a kereszt előtt, Távol a zajtól, csendben térdepel . . . Szive, mely titkos bútól vérezik, Az ájtatos perczekben enyhre lel. Nyugodt az ajk, nem szól világi kint; Mi kedves volt előtte — halva már. A sajgó szív, világi ír helyett, Csupán mennyadta gyógybalzsamra vár. Gyermek­múltjának tündérképiről Vergődő lelke most nem álmodoz; Apa, anya, testvér és jó barát . . . Tört keble mély sírjában porladoz. * Ajka remeg . . . halkan imádkozik — Szemében a remény könnycseppje ül... Nem tudja, sejti csak, hogy egykoron Ha majd virág nyíl’ hantolt sírj­okon, Övéivel az égben egyesül! Paal Gyula. A családi ereklye. — Eredeti elbeszélés. — (Folytatás.) — Az én véleményem is az, hogy nincs, mondd a doctor örvendve, — de hiába a főrangú egyének előíté­leteiktől szabadulni nem képesek!.. . . .• — Én, mondd a gróf, — bár nem vagyok olyan nagy demokrata, de tiszta lélekkel mondhatom, hogy ha leányomat bár­ki, a ki őt boldoggá tenni tudná, kéri meg, — s ha leányom vonzalmát ajándékozta az illetőnek, — azonnal beleegyezésemet adandóm. Pedig csak egy leányom van, — s családomnak utolsó férfi tagja vagyok az öregebb ágon. — A gróf úr véleményét csak helyeselni tudom, mondá a doctor, mialatt visszafordult s a grófot is visszatérésre szólíttá fel. — Hát ez az kedves doctor, a mien igy el­gondolkodott? — Nem bőséges anyag-e a gondolkodásra? — Az ilyen ostobaságokra még gondolni sem ér­demes. Lássa édes doctor sokan csak a látszatot óhajtják megőrizni minden áron. S az ilyeneknek nincs mit beszélni! . . .. S nincs miért vesztegetni reájuk a gondolatot sem! Beszélgetve haladtak a kastély felé. — Amint egy után a kert ajtaja felé kanyarodtak, — a titkárral áll­tak szemközt. A gróf és a doctor meglepetve néztek a fiatal­emberre. Rövid egy óra alatt teljesen megváltozott. Mintha a sírból kelt volna fel, oly halavány volt. Szemei véresek, mélyen ültek benn nagy homloka alatt. — Ön barátom beteg, mondá a gróf szánalommal tekintve a fiatal emberre. Mi baja?... Miért nem fordult a doctor úrhoz tanácsért ? Aladár nem szólt semmit. Fejét rázta, s csak hosszas hallgatás után tudott ennyit mondani: — Nincs semmi bajom ! Rajtam az orvosi tudo­mány nem segítheti .... Az öreg doctor szánakozóan mosolygott. — Már félig meddig segített is, gondolá magában. Hanem nem szólt, hallgatott. A gróf és a doctor eltávoztak, az ifjú pedig szo­bájába ment, hogy egyedül lévén adhassa át lelkét az ábrándok ringó déli bábjának. .... Ha tudott volna ábrándozni ! De lelkét csak az az egy gondolat töltötte el, hogy ő senki, semmi!.... III. Késő éjfélig ült fenn szobájában. Ezer és ezer terv fogant meg agyában, é­s ugyan annyit vetett el. Egyet sem tartott czélra vezetőnek. — Nem! kiáltott fel gyakran, — elfelejteni nem tudom. Érzem, hogy szívem szakadna meg, ha feledni akarnám­­ ... És ez nagyon jól lenne úgy, — sóhajtott azután. Vége lenne a kínnak, vége a szenvedésnek. Hiszen úgy sem ér az élet nekem semmit. — Miért született oly magasan? .... Miért vagyok a nyomor, a bűn gyermeke .... Ha elibe állhatnék bátran .... Ha szabad volna szivem érzelmeit feltárnom, mily boldogság volna már csak az is számomra!___De igy: szenvedés, örökös kis osztály részem! — És megeredtek könnyei. Szive megkönnyebbült. Felnyitotta ablakát, — meren­gett ki a néma éjbe. A kastély azon részében, hol Jolán szobája volt, még világ égett. S egyszer-egyszer úgy tetszett az ifjú­nak, mintha a függönyök mögött egy alakot, — az ő alakját látná ide s tova mozogni. — Lehetséges lenne, gondolá, ő még nem hajtotta álomra fejét? .... Vagy őt is gyötri egy gondolat, nem hagy békét, mint nekem? .... És valóban úgy volt. Jolán nem tudott nyugodni. Szégyelte magát, hogy a doctorral még csak sejtette is, hogy szive fáj, szive vérzik. Pedig az öreg doctor semmit nem szólt. De a nőknek finom érzéke van. Jolán az öreg doctor fő­csóválásából azonnal észrevette, hogy az sejt valamit. És asztalnál pedig nem kerülte el figyelmét a doctor fürkésző pillantása. Ez bo­­szantotta őt. — Már most csak azért is lemondok róla, — susogta önkénytelenül. Meglátom, nem tudok-e paran­csolni szivemnek, — ha én akarom! És azonnal szivéhez kapott. Mintha tűszúrás érte volna .... Nem, nem---­lehetetlen elfelednem! Pedig ő fel sem veszi, r­epedésemet ! Nem hiába mondják, hogy a szerelem Istene pajkos gyermek; nem hiába ábrázolják vidor mosolygó arczc­al a művészek. Figyelmesen körültekinteni Amor nincs hivatva. Ha Jolán csak egyetlen egyszer kiséri higgadt figyelemmel Aladárt, lehetetlen leendett észre nem vennie, annak zavartságát. Mint erőlködött ural­kodni ön­magán, mint nyelte el sokszor a félig kimondott szavakat. . .. S mily zavart, tétovázó volt tekintete, ha véletlenül egyedül maradt Jolánnal. Azonban ő mindezt nem látta. Azt várta volna, hogy az ifjú halmozza el bókjaival, hízelgéseivel. Arra nem is gondolhatott Jolán, hogy az ifjút az a végtelen különbség, mi állásuk között van, tarthaja vissza, s szorítja az udvariasság hideg szabályai közé .... Hiszen Jolán fiatal, tapasztalatlan nő volt. A fő­városi élet zaját nem szerette. Gyermeteg lelkére a természetnek oly hatalmas varázs hatása volt,­­ hogy egy erdei sétáért otthagyta volna a világ összes táncz­­vigalm­át; egy fülemile dal többet ért előtte, mint az összes művész­ világ czikornyázott dala ... A termé­szetet szerette és csodálta. Egy kis virág egy bogárka, egy rejtett bokor madár­fészke neki új, nagyfontosságú tünemény, figyelemre méltó dolog volt. S őszintén elmerte mondani, hogy a biborfalvi erdő dalnokait jobban ismeri, mint a világhírű művésznőket. Ily viszonyok között, a­kinek nem volt fogalma sem arról a határtalan gőgről, a­mi az embereket egymástól elválasztja, nem jöhetett azon gondolatra sem, hogy Aladár azért nem mer közeledni hozzá, mert ő a főrangú világ egyik előkelő családjának tagja. Jolán szíve nem ismerte az előítéletes büszkeséget. A legegyszerűbb oláh fiúval épen oly szelíden, barátsá­gosan beszélt, mint bárkivel mással. A két ifjú kebel tépelődésének a késő és vetett véget. Aladár nyugtalanul hánykódott, ágyában, s csak a hajnali órákban nehezedett szemére a jól tevő angyal fátyola. Jolán ellenben édesen aludt. Ajaka mosolygott. Ott látta maga előtt az ifjút, s szeretettel szorította keblére azt. Az álom jóltevőleg hat a kimerült idegzetre. Reggel ismét a pajzán, a jó kedvű Jolán köszön­tötte a doctort. — Doctor bácsi mit álmodott ? — Ilyen vén emberek nem szoktak álmodni, csak az ifjaknak vannak szép álmai. Jolán azt hitte, hogy a doctor még szíve titkát is ismeri, hogy ily jókedvűen beszél. Mélyen elpirult. — Igaz, mi álmodunk, mondá komolyan, de csak is álmodunk ! ... . — Az álmok sokszor valósulnak is, mondá a doctor szintén komolyan! . .. . Beszélgetésüket kocsirobaj szakasztotta félbe. (Folyt. köv.) A megyei tanügy köréből. A székesfehérvári egyházmegyében kebelezett és szent Gellértről czimzett vaáli tankerület 1879-ik évi november 11-én Vaálon tartott értekezletének jegyzőkönyve. (Vége) 2- szer. A megnyitó beszéd végeztével, melynek szavai enyhe szellőként lengék át a nevelés tövises pá­lyáján fáradozó tanítók lelkeit, s melyekre a hallgatók tettzés nyilvánításai hangos éljenekben törtek ki, ke­­gyeletes szavakkal emlékezett meg elnök tanfelügyelő úr egy a tankerületnek pár héttel előbb elhunyt érde­mes veterán tagjáról Herbert Ádám lovasberényi kántortanítóról, hangsúlyozván „miszerint benne a tan­kerület egy tapasztalatdús, munkabíró, hasznos ténye­zőt birt, ki általán ismert érdemeinek jutalmául a Szé­­chényi-Kollonich-féle alapítványi javadalom élvezője is vola. Igen, a boldogult egyike volt azon lankadást soha nem i­r**'5v lelkiismeretes hévvel működő régi jó ta­­nitóknak, kik nem kapkodva a hiú világi dicsőség szappanbuborékjai után, szerény ibolyaként, egyedül az előtte mindvégig oly kedves tanoda négy falai közt ritka odaadó lelkesült készséggel gyűjtögette azon ér­demet, melyet a világ sem eléggé méltányolni, sem megjutalmazni képes nem lévén, az angyalok írnak be oda fenn az élet könyvébe. Isten, kinek hűséges szolgá­latában a nevelés rögös pályáján oly ernyedetlen buz­galommal sáfárkodott, legyen bőséges jutalmazója lelké­nek!“ Mi felett az értekezlet szinte jegyzőkönyvileg kívánt kifejezést adni részvétének, 3- szor. Örvendetes jelenségkép említi fel tanfel­ügyelő esperes úr elnöki jelentésében, hogy a tankerü­

Next