Székesfehérvár és Vidéke, 1893. január-június (21. évfolyam, 1-79. szám)

1893-01-03 / 1. szám

XXI-ik_ évfolyam Kedd, 1803. január 3. |_________________________________________|_ Megjelen hotenklat háromszor: áladon keddw.wsitstrtökda it c­oabato», áiarke»»tslróg­ói káidó-kivitil i Bilvard­, «»•­■»to«», iadii Mio »«fi*4»»­ ról,p re Teautkoió kt» nikv­­o^de* tsWäntti»«*, Miidlml&nek atfSwmek »tT». Ve ittóaeidök w-iMa ^iáidiayok lt faMjaifccéct Wellt, 5 »a4nar»-iKJ«*i aeuakediadteB, a fa« ki JajiaiSWI A a iMikeurttiégben kiykiMk, I­­­1. szám. TÁRSADALMI-, KÖZMIV 3­LÖDÉSI- ÉS SZÉPIRODALMI ■■ ____ ■■_____________ ZKOZX-ÖWSTv üllőfizetések eszközölhetők a Baerkesztőségben, Klökner Péter és Kubik Lőrincz könyv kereskedésében. : “Vldólceia. aaalncl^a po»tsub.lvat«,laa41. llrletieekrn »int a U? égj oldal» (etlamaa) ftO keim tm hasítva; «17 kel; bfl;tgdl|aa klgü B |>[ Többször hirdetők tO ili-illík tá-leengedésben réeieeftlnek, jSl.5A*«te*l árak: Ágén* évre . . . . . Sírt. — ar. Fél évre . . . . . 4 írt. —­ kr. Negyedévre .... 2 írt. — kr. A „Nyu­ttor»»k«a I» tar ›• kr. Rióilletések és hirdetések még «fogadtatsak Budapesten: Haasensten­ és Vogler :(Janius, Nyila) hirdetési irodájába!: Dorotty a­utosr­­iS. *■. — Cloldberger ▲. hirdetési irodájába! f /ásal-atoia 9. gi. — JSec­eem BaaseasUi&.ei' fsai» (Otte Maaggfe, hirdetési ir»dfe|Sifeaa ti. V|£iSisehg4M8 1z. 10. — gehaiek sUarlfe kis »■«M ireen­asea i Ifi »liaeUs atg. Us 41G9b«£S»91 Sat£Bf8W«a l^safclie'APfe»­ f Szegénység és közegészségügy. Rég feltett szándékom ez ügyben tapaszta­lásból merített észrevételeimet elmondani. Eddig nem tettem, mert vártam, hogy ez aktuális kérdés­ben hivatottabb tollal fog valaki síkra szállni. Szándékom megvalósítására — megvallom — nagy befolyással volt e­z. lapok 150-ik számában közzétett sárbogárdi szomorú eset, melynek írója éppen csak a gyógyszerészt vádi­lja inhumanizmussal. Valóban, társadalmunk majdnem minden in­tézményét a humanizmus lengi át; ilyen elad­sor­ban az 1876-ik évi XIV. a közegészségügyről szóló törvényc­ikk. A­ki ezt áttanulmányozza, lehetetlen meg nem győződnie, hogy annak minden paragrafusa a szenvedő emberiség javát, vagy az egészségnek baj­tós megóvását czélozza, szóval a humanizmus lengi át. Kivételt részben csak a gyógyszerészetre vonat­kozó fejezet képez. De most a legjobb törvény mellett is lehetnek viszásságok, ha annak intenzióihoz nem alkalmaz­kodnak kik arra hivatva vannak és kiknek hivata­los kötelességük lenne e törvény humánus rendel­kezéseit gyakorlatban is alkalmazni, ezzel is úgy vagyunk, mint sok mással, hogy csak papiroson van meg és kiki azt tartja meg belőle, a mi neki kényelmesebb. Ha kellemetlenségt támad, ódiumét maira kenjük. Az egészségnek legnagyobb ellensége a sze­génység, a nyomor, mely fájdalom a köznépnél, sőt falusi iparosoknál is évről-évre nagyobbodik. Ezzel együtt úgy látszik szaporodnak a járványok is, rendesen abban az időszakban, midőn e szegény­ség legnagyobb, midőn a tehetősebb gazda erszénye és éléstára is kiürült. Kiürült, mert ami az adóból megmaradt, azt oda kellett adni az aratás előtt hitelbe vásárolt élelem és pálinkáért. Már most ha­­ téli járványok kiütnek, nincs fűtőanyag, nincs jó ruházat, nincs takaró és betegnek való élelem, hát hol vegyen az a szegény ember készpénzt az orv­os látogatás és gyógyszerek kifizetésére ? Gondolom, a sárbogárdi levelező úrral egy ,­ többen hajlandók azt mondani: adjon a gyógysz­e­­rész hitelbe! Ezzel aztán a humanizmusnak elég van téve. Hát ha ez a humanizmus követelményének megfelel, akkor nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy ebbeli kötelességemet híven teljesítettem. Szá­zakra megy a­mit megszorult embertársaimnak hi­telbe kiadtam, felülve biztatásaik és ígéretüknek. Az ígéret egy évig ígéret maradt, a 2-ik 3-ik ív­ben ped­g már tagadás és gorombaság lett jutal­mam. — A köznép tartozását meg nem fizeti, létét hogy elkeseredésből, de lehet hogy megtanulta az — uraktól. (Tisztelet a kivételeknek.) Ha sárbogárdi coligámnak ebben annyi tapasz­talata van mint nekem, úgy igen helyesen cseleks­zk ha nem hitelez, 1-szer, mert a közeg, t.-cz. 127 a­­szerint hitelezni nem tartozik, 2-szor, mert a i®., 20., 22., 81 és 140. §. értelmében nem a gyógyszeres, hanem a községi jegyző és bíró tartozik a betegek gyógyíttatásáról és minden szükségesek ellátásr­ól gondoskodni. Mert daczára, hogy a gyógyszer sz hitelezni csak sürgős esetben tartozik, ha am­i igazolása a rendelő orvos által történik, pénz hiái * közeg. t. fent említett §. értelmében nem lehet ’■k 1.037­­* hate*, gyószi­,* uíl maradjon. Ha ez megtörténik, nem a gyógyszere, hanem az álhumanizmus, a törvénynek meg rém tartása az oka. A községek megtesznek annyit, hogy a kéregető koldus rendelvényéért szavatolnak, de a megszorult lakos legtöbb helyen hiába kéri azt, ha a gyógy­szerész nem hitelez, bizony orvosság nélkül marsi. Pedig egy kis jóakarat a községi elöljáróság részéről biztosíthatná a gyógyszereit bárkinek, ha az orvosi rendelvényt a község pecsétjével látná el. Havonkint vagy negyedévenkint­örténnék az elszámolás a gyógyszerésszel, ki elvégre is a lakosok vagymi viszonyait nem ismerheti, de az elöljáróság igen. Ha már most az illető fizetés­képes, attól behajtják, ha nem az, akkor fizetik a szegénypénztárból, melyhez a gyógyszerész is adakozik, így aztán elég lesz téve a törvénynek, huma­nizmusnak, meg a gyógyszerésznek is. Itt volna az ideje, hogy számtalan humánus intézményeink mellett a községi szegény­pénztárak is zöldágra vergődjenek. Ne csak papiroson legyen soha be nem szedhető kimutatás, mind némely he­lyen, de pénz legyen a cassában ! Ha másként nem lehet, közadakozás útján szerezzenek alapot. Mint mindenütt, a­hol jótékony czélra kell áldozni, bizo­nyára itt is a gyógyszerészek az elsők közt lesznek. A­mi a pénztár fantartását illeti, nem jár nehéz­séggel, csak közeg, törvényünket kell megtartani. Mennyi hasznos intézkedés van ott a közegész­ségügy megóvására! Mennyi bírságot lehetne „köz­­egészségi czélokra” fordítani, ha a törvény ellen vétők szigorún büntetetnének. — Mennyi haszon háramlanék a közegészségre, ha a hamisításból rész italok és élelmiszerek eladásából gazdagodók, — bün­tetéstől félve — a szegény népnek egészségesebb czikkeket adnának. Hány száz forintot lehetne köz­egészségi czélokra fordítani, ha a „jogtalan gógyszer­­áruláson* kapott szatócsokat megbüntetnék ! Hisz minden falusi boltban árainak áloét, kénesőt, kék­' • * ,* e* v ' «j * • , ,-i , / . --- ----­­* fey-w szerész csak orvosi rendelvényre adhat ki, míg a kereskedő szabadon eladja és a markába nevet. A gyógyszertárt évenkint legkevesebb egyszer hivatalosan megvizsgálják. Nem látom át, miért ne lehetne a kereskedéseket is évenkint többször, nem a körorvos, de a járásorvosnak váratlanul megvizs­gálni, a gyógyszereket elkobozni, a gyanús és ártal­massá váltható czikkeket a legközelebbi gyógyszerész­nek megvizsgálat végett hivatalból kiadatni és pedig hogy részrehajlás gyanújába ne eshessek, csak számokkal, nem pedig a kereskedő nevével jelölve. Ez által az államnak nem lenne új kiadása vegyvizsgálati intézetek felállítására, mert a gyógy­szer­ész 1.,k eszközei, kétszerei, képessége és jártas­sága is megvan ahhoz, hogy e feladatnak is meg­felelhessen Azon kis mellékjövedelem, melyhez ez úton jutna, a falusi gyógyszerészre nagyon rá fér. Mert ne tessék azt hinni­­. sárbogárdi úr, hogy az a gyógyszertár valami aranybánya? Dehogy az! Tagad­­hatlan, hogy egy gyógyszertárnak oly szilárd vagyoni alapon kellene állni, hogy minden viszonyok közt képes legyen mint „közegészségi intézmény” nevé­nek és czéljának megfelelni, de ha amúgy is csekély jövedelmét még az által is csökkentenék, hogy bol­dognak, boldogtalannak hitelezni kellene, akkor bajosan felelhetne meg! Ezért van a 127-ik­g. Ha valaki könyvet adna ki: „Die Kunst reich zu werden*, ezt falusi gyógyszerész el nem olvasná, mert ezt gyógyszerészi minőségben el nem érheti. Egy jó könyvre azonban lenne szükségünk. Oly­­ könyvre, mely megtanítana bennünket, miként­­ lehet gyógyszertárunkba fektetett tetemes vagyo­­­­nunkat küzdelemmel bár, családunk számára i­s megtartani. Egy gyógyszerész. TARCZA. Az ügyvéd tárczája. 26 — Regény két kötetben. — 26 Irta: Hugó Alfréd. Fordította: M. Mayer Ida. (Folytatás.) Günther meglepetve kérdé: — Az öreg, vagy a fiatal? — Fájdalom, az öreg, — válaszolt a doktor, — bár reám nézve sokkal kellemesebb lett volna, ha a fiatal halottas ágyához hivatom. — S a váratlan halál oka ? — Jelentésemben szivszélhüdést konstatáltam, a bonczolást azonban fia kívánságára mellőztem. Günther, apjának e kijelentésére izgatottan kezdett fel s alá járni a szobában, majd megállva apja előtt s fürkésző tekintetet vetve rá, mondá: — Reinhard e kívánsága nekem nagyon külö­nösnek tűnik fel. Talán öngyilkosságot gyanít az ifjú úr, vagy................ — Ments Isten! Gumbinner Werner talpig becsületes ember volt, akinek nem volt szüksége ily kétségbeesett eszközhöz fordulni. Nem, nem ! Erre még csak gondolni sem szabad! Véleményem sze­rint Gumbinner úr a legrendezettebb viszonyok kö­zött hagyta fiát. De mi kifogásod van neked Rein­hard ellen ? — Semmi egyéb, minthogy ő nekem nem tetszik­ Tegnap oly nyilatkozatokat hallottam tőle, a­mely nekem sehogysem tetszik .... Nem fejezhette be beszédét, mert a következő perczben feltárult a szoba ajtaja, s azon egy por­­ruhába öltözött férfi lépett be. Tamás, Rosetti Eugen inasa volt a jövevény, ki miután bocsánatot kért belépéséért, igy szólt az öreg pasthoz: — Egy rendelvény aláírásáért esedezem doktor úr ! Morfium oldatra van szükségem, azonban a gyógyszerész mindaddig nem hajlandó elkészíteni, míg azt egy ismerős doktor is alá nem irta. Azzal átnyújtá a reczeptet, melyet Rust hara­gosan dobbantva lábával, vett át. — S azt hiszi ön, mondá, hogy bennem az­­közre fog találni czélja kivitelére ? — Nem kívánom ingyen, — válaszolt Tanas. — Görcsökben szenvedek s csak eme szer képes fáj­dalmamat némileg csillapítani. — Sajnálom, barátom, — mondá Rust a vényt szorgosan vizsgálva, — ha ily adagot még pénztró sem rendelhetek senkinek, annál kevésbé egy ide­­gennek. — E szer csupán megnyugtatásomra szolgál, — felelt Tamás mérgelődzést színlelve, — attól fél­­talán ön, hogy nem tudok vele bánni? Ez mit se aggassza önt. Ha én egy doktort megkérek, hogy fájdalmaim csillapitására nyújtson szert .... — S én ismételten mondom, hogy nem irom alá e reczeptet, — válaszolt a doktor türelmetlen!), — nem pedig azért, mert első­sorban kétségem van az iránt, hogy ezt az vényt doktor irta volta, másodsorban pedig azért, mert feltétlen ellensége vagyok a morfiumnak, mellyel már annyi visszaéés történt. S mert Tamás az orvos e határozott kijelen­tésére sem akart távozni, Rust ajtót mutatott neki. Hosszasabban bolyongott ezután az ufcrákon, s míg nem egy másik orvoshoz is betérve, sikerült, a­­ vényt aláíratnia, a morfiumot egyik gyógytárban meg­­készíttetnie. Ezután haza felé vette útját. Rosetti választékos salonöltözetben s a tükör előtt állva várt reá. — Minden rendben van ! — mondá Tamás, mialatt egy kis üveget húzott elő zsebéből, — sok fáradságomba került, hanem azért mégis sikerült a második orvost lépre vinni. Az első goromba volt és szemembe vágta, hogy a vényt én írtam. No, de én ezt zsebre tettem s mentem a másikhoz, aki egy öt forintos bankjegyért aláírta a nevét. — Valóban éles látása lehetett annak az or­vosnak, midőn felismerte a hamisítást. S a másik nem tett ellenvetést? — kérdé Rosetti fürkésző tekintetet vetve inasára. — Nem, mindössze a nevemet kérdezte, melyre siettem megjegyezni, hogy Müllernek hívnak ; s a bárgyú elhitte. — Helyes, — mondá Rozetti az üvegcsét szor­gosan megvizsgálva, — nem tudom, lesz-e rá szük­ség, mégis jobb ha kéznél van. Rosetti ezután még egyszer megvizsgálva magát a tükörben, gyors léptekkel elhagyta a házat. A kapuban egy bérkocsi várt reá, melybe be­dobva magát, elhajtatott. A kocsi Meerthal báró házánál állt meg a szerelmes művésszel. II. KÖTET. A tárcza tartalma. Alig hagyá el Rost doktor az ügyvéd házát, Reinhard azonnal a rejtelmes tárcza birtokba vételé­hez látott, ami annál könnyebben ment neki, mert a kulcsokat már eleve magához vette. Midőn a tár­­czát kezébe kaparitotta, magára zárta az ajtót s a tárcza tartalmát maga elé töltve, szorgosan vizsgálni kezdé azokat. A számtalan papírlap között igen sok kötelez­vény, váltó, nyugta stb. is volt, ezek azonban nem érdekelvén Reinhardot, boszosan dobá félre azokat. Neki nem volt egyébre szüksége, mint azon iratra, mely származásának titkát rejté, s mely miatt már annyi lelki harczot küzdött. Mily nagy volt azonban meglepetése, midőn az utolsó papírlapban sem találta fel az annyira óhajtott és keresett titkos és fél­tékenyen őrzött iratot. Újból és újból átvizsgálta tehát az iratokat, azonban mind hiába, a keresett okmány nem volt sehol; de sőt még csak egyetlen betűt sem talált, mely őt távolról is nyomra vezet­hette volna. Gumbinner Werner valószínűleg halála előtt megsemmisítette ezen iratokat. Reinhard utolsó kísérletképen a vasszekrényt és íróasztalt kutatta át, de mind hiába, a kereset iratra nem akadt reá sehol. Harag és gyülölséggel eltelve a sikertelenség felett, abban hagyta a kutatást, fel­kelt székéről s hátra tett kezekkel fel s alá kezdett járni a szobában. Mintegy negyedóráig járkálhatott már, midőn egyszerre eszébe jutott valami, t. i. amit Verhagen­­től hallott, hogy nem szabad beszélnie, mert kezei kötték. Visszaemlékezett továbbá, hogy az imént, a­­ titkos iratok között a Verhagen nevét is olvasta Leült tehát s ismét lázas sietséggel kezdett kutatni a tárczában. Egyszerre csak kezébe akadt a Verhagenre vonatkozó irat, melyen a következő, atyja által saját kezűleg irt szavak voltak olvashatók : „Csalás és hamis eskü. Akkor használandó, ha Verhagen Rein­hard nem tartaná meg a kiszabott feltételeket.* Megvizsgálá az iratokat. Tartalma bőven elég volt arra, hogy a törpére nyomást gyakoroljon. — „Báró Meerthal Róbert váltói,“ — olvasó egy másik ezédután, — „barátainak aláírásai hamisak. E váltót saját pénzemmel fizettem ki, hogy a tékozlót kényszeritsem a könnyelműség útját elhagyni.* Reinhard arczára e sorok olvasása közben go­nosz mosoly ült. — Úgy ? — mormoga magában, — tehát most én vagyok a hitelezője a gőgös urfinak ? Jól van ! E papír hatalmamba kerité őt s homlokára süthetem a gonosztevő bélyegét. A nyomorult ! Pedig mily kicsinylőleg bánt velem minden alkalommal ! Ismét tovább lapozott, miközben egyre jobban előtűnt arczán a gonosz kifejezés, mely csaknem el­­rutita őt. — „Klausenburg pénztárnok,“ — olvasá most, — „kötelezvény 8000 írtról Wolf Benjámin javára. Felette kényes okirat: Wolf be akarja perelni a pénztárnokot, mi által annak becsülete veszélyeztetik Wolfot erőltetni kell, hogy egy kisebb kamatról szóló kötelezvénynyel elégedjék meg, mit ha tenni nem akarna, magamra vállalom ezen adósságot.* Reinhard arcza ez irat olvasása közben kigyűlt. — Ah, — susogá, — ezen okmány feltétlen bizto­sítja számomra Hilda kezét. Atyám nem is álmodta, mily fegyver lesz ez az én kezemben. Atyám magá­hoz váltotta, hogy az illetőtől a szégyent és gyalá­zatot eltávolítsa, s én...............Ejh, hát miért nem semmisítette meg ? Én nem köteleztem magam, hogy az ő nyomdokait követem, s hogy minden bitangot megvédek a törvény szigora ellen. Verhagen hadd lássa — a gőgös főúrnak pusztulnia kell a katonaságtól, Hilda pedig a feleségem lesz! (Folytatás köv.) A liturgiai mysterium és a mysterium­­dráma. (Felös­ztatott a Vörösmarty-körben 1892. deczamber 17-én tartott potoljmx.) (Folytatás.) Emlékeiket pár közmondás és adoma tartotta fenn; „mint Molnár lettél, pedig kövesdi Krisztus vagy­ Lisztopó; kötve higyi a komának. Magyará­zatuk , hogy Kövesden a passio-játékok alkalmával Krisztust a molnár képviselvén, midőn sárral és pökéssel hányja a nép, mindent jó szívvel tűrt, de mikor valaki lisztlopónak csúfolta, megfeledkezvén szerepéről, a keresztet eldobva, utána iramodott.*1)­1) Ipolyi A.: Myst. marad hazánkban. Uj M. Muz. 1858. VIII. IX. 351. 1.

Next