Székesfehérvár és Vidéke, 1906. január-június (34. évfolyam, 1-79. szám)

1906-01-02 / 1. szám

Székesfehérvár, 1906. XXXIV. évfolyam, 1. sz Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rózsa-utca. Megjelenik : kedden, csütörtökön és szombaton, este 6 órakor. Telefon­szám 47. POLITIKAI LAP. Felelős szerkesztő: DR­ LURJA ALADÁR. Kedd, január 2. Előfizetési árak : Egy évre................16 korona Negyed évre ....... 4 korona Fél évre ................ 8 korona Egyes szám­ára.. .. 10 fillér Hirdetések zárlata a megjelenési nap déli 12 órája. Újévi beszéd. Egy nem létező párt nem létező vezéréhez. Székesfehérvár, 1906. január 1. Szeretve tisztelt elnökünk! Más időkben is, amikor az ünnepi vakáció csak rövid pihenője volt a nyüzsgő politikai életnek, amikor tehát a t. Ház ülései úgy az ünnep előtt, mint annak utána bőséges alkalmat nyújtottak politikai megnyilatko­zásokra , szokás volt, hogy a pártvezérek, a pártjuk részéről kifejezett újévi jókivonatokra válaszolva, fontos kijelentéseket tettek az ország aktuális dol­gait illetőleg. Borongós visszaemlékezés volt a múltra, amely a hozzáfűzött remények beváltása nélkül veszett az idők tengerébe s várakozásteljes pillantás volt a jövőbe, nem ritkán pedig bejelen­tése egy párt uj harcmodorának, vagy béke-óhajai­nak. A logika ugyan fölüti kérdő fejét: mért kell ott politikai kijelentéseknek történni, ahol tíz, har­minc, vagy kétszáz ember boldog uj esztendőt kíván egynek s az az egy megköszöni ? De hát ez, egy ismeretlen eredetű tradíció, vagy az utánzott kül­földi példa révén szokássá vált.,, tehát ennek így kell lenni. Mennyivel indokoltabb ez az újévi meg­nyilatkozás most, amikor a törvényhozás állandó szünete arra utalja politikusainkat, hogy egyéb, máskor figyelemre nem méltatott alkalmakat vá­lasszanak jelentős megnyilatkozásaikra. S ebben nincs különbség a pártok között. Kristóffy egy munkásküldöttség előtt jelenti be az általános választói jog programaiba vételét. Battonyán Justh Gyulát, a környék földesurát ünnepelték, hogy azon a Ház elnöke a kormányról nyilatkozzék. Népgyűlés, beszámoló, zászlószentelés, iparos­kongresszus, palota-avató, évforduló, névnapi ban­ker és jubileum: ezek váltak a politikai enun­­ciációk fórumaivá. Szóval: mindenütt politizálunk, csak ott nem, ahol kellene. Az idén tehát kétsze­res mohósággal fogódzik a politika az újévi be­szédekbe, hogy azok vezessék a jövő homályában tapogatódzó, kiváncsi embereket. Bohó, szegény kiváncsiak, akik az újévi beszédeket lesik, milyen nagy lett az ő csalódá­suk! Az újévi beszédek tartalmát előre lehetett tudni. A függetlenségi pártban azt mondják: ők békét akarnak, de harcolni kénytelenek. Ha min­denáron muszáj, hajlandók a kormányzást is át­venni, de előbb pusztuljon a darabont kormány. A haladó­ pártban azt mondják: ők mennének, egy csöppet sem ragaszkodnak az izzó bársony­székekhez, de csak ha a koalíció vállalja a kor­mányzást. A szabadelvű párt is békét akar, hogy harcolhasson, a koalíciós kormány ellen küzdve, szerezzen bizonyságot a maga álláspontjának igaz voltáról. Az újpárt — ez az egy előreláthattam Ha a függetlenségi párt békés húrokat pengetett volna, akkor az ujpártban a végsőkig való harco­kat jelentették volna be, de mivel a függetlenek­nél szó esett az engesztelhetetlen küzdelemről, az ujpárt a megértés és közeledés politikáját han­goztatta. A néppártnak jó: vezényszóval, vagy vezényszó nélkül, választói joggal, vagy választói jog díjával, önálló vámterületesen, vagy amúgy m­egy a refrénjük, ütni a liberalizmust, amely­nek bűne, hogy Mária országában oly­annyira szaporodnak az új bárók. A demokrata pártban pedig boldogan ünnepük az első új esztendőt, amelyen már Vázsonyi Vilmos nem önmagának kíván boldog új esztendőt s nem önmaga köszöni meg, miután a párt összlétszáma már kettőt teszen ki. A disszidensek előkelő pártja. Hasonló­kép nem tett semmi olyan kijelentést amelyből jövendő cselekvési programmjukat lehetne kifejteni. A létező pártokon végigmenve, előre meg­lehetett jósolni, hogy egyiknél sem lesz az újévi beszédekbe a kibontakozás magva elrejtve. Akiről azt hiszik, hogy megcsinálhatná, az azt mondja, hogy nem az ő dolga. Akinek a dolga volna, az a vállát vonja, ő nem csinálhatja meg. Csupa békehangok mellett folyik az ádáz tülekedés, s ha van is valami halvány békekisérlet, az rövid idő alatt az önmagába visszatérő görbe vonal sorsára jut. S akik a békekisérletre vállalkoznak, T­ÁRCA. Levél. Irta: Zalai Masa. Most — a­mióta kétségbeejtő bizonyosság­gal tudom, hogy a barátság, a­mit irántad érezni véltem, a lelkem önámitása, a­­ szivem öncsalása volt csupán, melynek leple alatt észrevétlen be­osont egy édes, bűbájos, de tiltott érzés, — most tehát megvonom tőled azokat az apróbetűs, gond­talanul csevegő válasz­leveleket, melyekben pajtás­hangon enyelegtem veled. Akkoriban jólesett ki­­gúnyolnom a holdat, csillagokat és a fülemiledalt, a­mitől az emberek megittasodva keringenek a földön. Jólesett hitetlenkedni a vallomásokban, szívtelenül nevetni azon, a­mi fölött komoly fér­fiak fölsírtak, játszani az érzelmekkel, mert hisz játszani gyönyör annak, aki a játékba nem koc­káztat semmit a szív kincseiből. Soha egy langyos fuvalom, soha egy enyhe napsugár! soha! soha egy szó, a­mi utat talált volna a szívemhez, hogy fölolvassza dermedtsé­gét.. . és végre jöttél te! a­kinek panaszkodni akartam. Panaszkodni, hogy unom ezt az örökös derűt, ezt a mindig mosolygó égboltot, unom az ábrándozásokat, az esküvéseket, a könnyeket és nem érzek semmi más után vágyat a te nagy­­rabecsült barátságodon kívül. Úgy akarlak sze­retni, mint a­hogyan a bátyámat szeretném, ha élne még, — úgy akarlak tisztelni, a­hogyan az atyámat tisztelem ! Nyugodt szívvel siettem eléd, odanyújtottam mindkét kezemet, — de az uj­­jaim megremegtek a tiédben, ajkam csaknem hangtalan elfogódással viszonozta a te vidám, ujjongó üdvözlésedet és a tekintetem — óh Is­­tenem! az én pajkos, kacérkodó tekintetem — zavartan lesiklott mosolygó arcodról. Ez volt a viszontlátás jelenete, a­mitől meg­döbbentem. Az első pillanatban nem is értettem egészen önmagamat és rövid, benső harc után mintha legyőztem volna ezt az eddig ismeretlen sajátságos veszélyérzetet, — hiszen csatározni kezdtem szemmel, ajakkal, csintalan szavakkal, — mert lehet, hogy öntudatlanul megsejtettem benned az­­ ellenséget. Te pedig barátságosan odanyujtottad a békejobbot és ezzel kiűztél vé­delmi hadállásomból. Ne! ne higyjetek leányok az eszményi barátságban két fiatal teremtés kö­zött. Ha bármi erős akarat, ha bármi szent foga­dalom hozza létre ezt a szövetséget, az ima, a­melylyel eljártak hozzá, a fohász, a­mit elrebeg­­tek neki . . . csókba fulladt, égető, őrületes hosszú, forró csókba, amitől megbomlik minden józan gondolat, a­mitől hullámot ver a szív és föllobban a vérpiros szerelmi láng a barátságnak emelt oltáron. Lásd! Nem lett volna szabad többé talál­koznunk az összeismerkedésünk után! Akkor még nem fenyegetett bennünket, a saját szívünk ébredése, én irtam­ volna tovább is néked a ba­ráti hangú, bizalmasan őszinte leveleket, mialatt hajamba lassan-lassan ezüst-csillám szálakat lopott volna az idő. Te pedig megőrizted volna a hoz­zám fűzött illúziódat, hogy különb vagyok, mint a többi leány, hogy nincs bennem semmi gyön­­geség, semmi léha vágy. Azóta kell, hogy megváltozott rólam e véle­ményed — és megérted-e ... én nem sajnálom! Amit sajnálok, az egészen más! nem szégyenlem leírni, belé sem pirulok, amikor megkérdeztem: mondd, ha már a karjaidba öleltél, ha már össze­csókoltál, — mondd! — miért nem kerested az ajkamat? Ezt sajnálom csupán, milyen gyönyör­teljes, lángoló csókot válthattunk volna! Nem­ elképzelni sem merem sokáig, álmodozni sem akarok róla, hiszen ez a legkegyetlenebb neme az önkínzásnak! De az öleléseket érzem most is, csak le kell zárnom a szemeimet, hogy sötét legyen, mert akkor is sötét volt — emlékszel-e ? ... A nyitott ajtón bevilágított ugyan az ebédlő fölgyújtott iusz- Tüdőbetegségek, hurutok, szamár­köhögés, skrofulózis, influenza ellen számtalan tanár és orvos által naponta ajánlva. Minthogy értéktelen utánzatokat is crinálnak, kérjen mindenkor „Roche“ eredeti csomagolást. F. Hiffmann-Li Roche & C­. Basel (Svájc). lapunk mai száma K oldal.

Next