Székesfehérvár és Vidéke, 1910. január-június (38. évfolyam, 1-81. szám)

1910-01-03 / 1. szám

Székesfehérvár, 1910. XXXVIII. évfolyam, 1. sz. Szerkesztőség és kiadóhivatal Bástya­ utca 9. — Telefon­szám 99. — Megjelenik s kedden, ca Störtök­ön és Szolnntsaton este. POLITIKAI LAP. Felelős szerkesztő: HECKENAST KÁLMÁN. Előfizetési árak . Egy évre_____ Fél évre __ _ Negyed évre__ Egyes szám­ára Hétfő, január 3. ______ IS korona _______ 3 korona ______ 4 korona ___________10 fillér. Lapunk mai szám­a 4 oldal. -A Kossuth párt jövője. Székesfehérvár, 1910. január 3. A hosszú válság úgy látszik vége felé kö­zeledik, s a jelenlegi kormány tagjai örülnek talán legjobban annak, ha a mai nehéz és vitás hely­zetükből menekülhetnek. De hogy az az expediens, amelyhez Bécs most folyamodik, tényleg meg­oldás lesz-e majd a válságra nézve, vagy pedig csak egy állomás lesz a válságnak már eddig is hosszú országútján, ezt a jövőt fogja megmutatni. Még­pedig azt hisszük, a legközelebbi jövő. A Kossuth Ferenc vezetése alatt álló párt feladata és megtartása nem lehet kétséges. Állás­pontja nem változott, nem változhatott, s így az alakulással szemben nem marad más a számára, mint az, hogy ellenzékbe mentek. A Kossuth párt ismét kisebbség lett, s így feladatai is mások, mint voltak akkor, mikor a parlament abszolút majoritását képviselte. Most a kormányból kiszo­rult. Az ország sorsának intézését más vezérek és más pártok vették a kezükbe, de ez a Kossuth­­párt szempontjából nem olyan szomorú valóság, mint ahogy azt némelyek gondolják, s minthogy azt a párt ellenségei hirdetik. Mert ha semmi egyebet nem veszünk is figyelembe, az kétség­telen, hogy a párt visszanyerte akció­szabadságát, akaratának és elhatározásának ura lett ismét, s felszabadul az alól az opportunista politika alól, melyet a körülmények kényszerítettek rá. Mind­en időben a Kossuth Ferenc vezetése alatt álló párt volt az, mely a függetlenségi törekvések igazi le­téteményese és zászlóvivője volt. Ez lesz azután is a pártnak a kötelessége azok után a szomorú tapastalatok után, melyeket szerezhetett, a függet­lenségi eszmét az országban ébren tartani, s a függetlenségi törekvéseknek igazságáról az ország közvéleményét meggyőzni. Mert a párt mindent elkövetett, hogy a dinasztia és a magyar nemzet törekvéseit össz­hangba hozza, s hogy igen gyakran ellentétes érdekeit kiegyenlítse. Ennek a bölcs higgadt és hazafias politikának szolgálatába elment a leg­végső határig, sőt népszerűségét is kockára tette vele, hogy a századok óta tartó félreértések vég­leg elsimuljanak. Kossuth Ferencnek ezt a becsü­letes törekvést Bécsben nem méltányolták. Nem méltányolták a pártnak áldozatkészségét, mellyel ezt a politikát támogatta, azt az önzetlenségét, melyet nagyon nehéz körülmények között is tanú­sított. Így aztán, most a­mikor a nemzet vágyai, jogos törekvései hajótörést szenvedtek, a pártnak nincs más választása mint ellenzékbe menni hacsak azt nem akarja, hogy árulója lehet a nemzetnek s ezzel önmaga ássa meg a maga sírját. Nem a mindenáron való ellenzékieskedés az, mit a pártnak akarnia kell. Hanem abban az eset­ben, ha a nemzet jogos kívánságai nem érvé­nyesülnének, nem tehet egyebet mint azt, hogy ellenzékbe lép a jövő alakulással szemben. Mert ahogy Kossuth Ferenc egyik most megjelent cik­kében írta, a magyar alkotmány túlságos erőt biz­tosít a királynak a magyar nemzettel szemben, sőt minden erőt és hatalmat az ő kezébe tesz le. Nem lehet tehát csodálni, hogy a királyi akarattal szemben a Kossuth párt még erejének végső meg­feszítésével nem tudta elveit megvalósítani. Nem marad számára egyéb hátra, mint az, hogy ellen­zékbe menjen, s ily módon akadályozza meg a nemzetellenes törekvések diadalát. Az ellenzéki padokon kell erőt gyűjteni. Erőt adoz, hogy majdan ismét parlamenti számban megnövekedve hatalomban megújulva, elveit, melyeket soha egy pillanatra sem adott fel, s amelyektől soha egy pillanatra sem­ távolodott el, diadalra juttathassa. Erre a célra pedig az szükséges első­sorban, hogy ő maga is tisztán és hamisítatlanul meg­őrizze ősi elveit. Azután pedig az, hogy ezeket­­ az elveket az egész nemzetben ébren tartsa. Ily módon a párt nem csak azt fogja elérni tudni, hogy eddigi kerületeit is megtarthatja, hanem azt is, hogy az eddigiekhez újakat hódít. De a Kossuth-párt hivatása nem lehet vad ellenzékieskedés. Nem lehet az, hogy csak rom­bolni akarjon, hanem teremteni kell. Ahogy eddig még kormányon volt, politikája produktív politika volt, az ellenzéki padokon sem fog másra töre­kedni, mint arra, hogy egy egészséges, igaz, meg­valósítható függetlenségi ideált tűzzön zászlójára. És ebben látjuk mi, mai nehéz és szomorú idők­ben a Kossuth párt igazi nemzeti hivatását jövő­jét, s népszerűségének és hatalmának és befolyá­sának titkát. Harc a Vera Violetta körül. A múlt heti városi közgyűlésen kitört, saj­nálatosan éles személyi harc szinte kényszerít arra, hogy a kérdés érdeméhez pár szóval hozzá­szóljak. Minden félreértés kikerülése végett kijelen­tem először, hogy írásomban a lehetőségig tárgyilagos akarok lenni s ezért féltő gonddal kerülök min­dent, mi bárkinek féltékenységét is sérthetné s ezáltal az ügyet még jobban elmérgesíthetné, mert kizárólagos célom a kölcsönös megértést s ezúton a közjót szolgálni; másodszor: hozzászólásomban — kérem — ne lássa senki a szűklátkörű ember prüdériáját, ki a mo­dern színházat vérszegény, iskolai drámák ottho­nává akarja avatni. Ezek után rátérek a dolgomra. Szerény véleményen szerint az a kő, melyet Steiner Jákó dr. bizottsági tag úr dobott a vízbe, semmiesetre sem vert volna oly nagy hullámo­kat, ha erre a feltételek rég készen nem állottak volna. Városunkban egy sajnálatos felfogás ural­kodik. A legkülönbözőbb intéző és vezetőkörök­höz közel álló helyről számtalanszor hallottam régebben is, újabban is azt a felfogást, hogy bármiféle ferde helyzetnek, félszeg állapotnak hírlapi úton való szellőztetése sohasem vezet az óhajtott eredményre, sőt ellenhatást szül, dacot provokál. Nem tudom teljes biztossággal meg­állapítani a felfogás alaposságát, de a tények igazolni látszanak ezt az állítást. Ez az úgyne­vezett »csak azért« is politika, mely aztán nem egyszer Arany János »éji bogarának« sorsára juttatja e politika hirdetőit és kultiválóit. Bizonyí­tékok a régi és új regime korából bőven állanak rendelkezésemre, de felemlítésüktől a fennebb említett személyes tekintetekből tartózkodom. Lássunk tisztán. Tudom én jól, hogy a mai sajtó egy része nem érdemel feltétlen tiszteletet. De viszont konstatálom azt is, hogy a komoly saj­tónak, komoly kérdésben hangoztatott komoly véleménye épen az intéző körök sikeres munkája érdekében feltétlenül figyelemre, higgadt megfon­tolásra érdemes. Az újságokat elvégre nem csupa tudatlan, hiányos műveltségű, krakéler hajlamú akarnokok írják, hanem akárhányszor, főleg Fe­­hérvárott olyan emberek, ki a szó legszorosabb értelmében a város társadalmának ütőerén tartják kezüket, kik éppen ezért meghallgatásra érdeme­sek akkor, midőn komoly jóakarattal szavukat felemelik. Felemlítem pedig ezt a tényt azért, mert épen a szóban forgó színházi ellenőrző bizott­ság volt hosszabb idő óta az a fórum, mely felé nem egyszer hangzott a helybeli sajtó komoly, kérő, figyelmeztető szava a szinte hozott darabok szigorúbb ellenőrző érdekében — sajnos ered­ménytelenül. Egy kis jóakaratú figyelem a sajtó iránt, a bizottság részéről egyenesen kizárta volna azt a múlt heti kínos közgyűlési jele­neteket. Ám a válasz minden panaszra, minden méltó, jogos felháborodásra, mely a finomabb ízlésű közönség részéről a sajtóban elhangzott, az volt, hogy »a színházi ellenőrző bizottság a színigazgatóval szemben semmit sem tehet, mert a szabályzatban a fehérvári színházban minden darab előadható, amely a budapesti kőszínházak­­ban színre kerül.« A szabályzatot, illetőleg szerződést nem ismerem s eszem ágában sincs kételkedni abban, hogy abban ez a pont tényleg benne van. De legyen szabad azon véleményemnek ki­fejezést adnom, hogy ez a pont, míg egyrészről nem lehet az a sánc, mely mögé a színházi el­lenőrző bizottság a sajtó támadása, a közvélemény felháborodása esetén mindenkor visszavonulhat, másrészt oly kölönc sem, mely a bizottság mű­ködését a színigazgatóval szemben teljesen meg­bénítaná, s így címét üres frázissá, szerepét, hi­vatását illuzóriussá tenné. Lássuk az utóbbi pontot, mely kellő világí­tásba helyezve az előbbire is válasz gyanánt szolgál. A színház a város, tehát az adófizető pol­gárok tulajdona. A színtársulatot a város, tehát az adófizető polgárok szubvencionálják. Engedel­­met kérek, nem tudom elképzelni, hogy e két tény alapján a színházi ellenőrző bizottság, háta­­mögött a város közvéleményével, komoly lapjai­val, főleg pedig közgyűlésével, kezében a város szerződéskötési jogával úgy ne beszélhetne a leg­­bakafántosabb színigazgatóval is, ahogy akar. Elmondok itt egy tényt. Micsei társulata 1904-ben szinre hozta a »Fecskefészek«-et. Egyik

Next