Székesfehérvár és Vidéke, 1910. január-június (38. évfolyam, 1-81. szám)
1910-01-03 / 1. szám
Székesfehérvár, 1910. XXXVIII. évfolyam, 1. sz. Szerkesztőség és kiadóhivatal Bástya utca 9. — Telefonszám 99. — Megjelenik s kedden, ca Störtökön és Szolnntsaton este. POLITIKAI LAP. Felelős szerkesztő: HECKENAST KÁLMÁN. Előfizetési árak . Egy évre_____ Fél évre __ _ Negyed évre__ Egyes számára Hétfő, január 3. ______ IS korona _______ 3 korona ______ 4 korona ___________10 fillér. Lapunk mai száma 4 oldal. -A Kossuth párt jövője. Székesfehérvár, 1910. január 3. A hosszú válság úgy látszik vége felé közeledik, s a jelenlegi kormány tagjai örülnek talán legjobban annak, ha a mai nehéz és vitás helyzetükből menekülhetnek. De hogy az az expediens, amelyhez Bécs most folyamodik, tényleg megoldás lesz-e majd a válságra nézve, vagy pedig csak egy állomás lesz a válságnak már eddig is hosszú országútján, ezt a jövőt fogja megmutatni. Mégpedig azt hisszük, a legközelebbi jövő. A Kossuth Ferenc vezetése alatt álló párt feladata és megtartása nem lehet kétséges. Álláspontja nem változott, nem változhatott, s így az alakulással szemben nem marad más a számára, mint az, hogy ellenzékbe mentek. A Kossuth párt ismét kisebbség lett, s így feladatai is mások, mint voltak akkor, mikor a parlament abszolút majoritását képviselte. Most a kormányból kiszorult. Az ország sorsának intézését más vezérek és más pártok vették a kezükbe, de ez a Kossuthpárt szempontjából nem olyan szomorú valóság, mint ahogy azt némelyek gondolják, s minthogy azt a párt ellenségei hirdetik. Mert ha semmi egyebet nem veszünk is figyelembe, az kétségtelen, hogy a párt visszanyerte akciószabadságát, akaratának és elhatározásának ura lett ismét, s felszabadul az alól az opportunista politika alól, melyet a körülmények kényszerítettek rá. Minden időben a Kossuth Ferenc vezetése alatt álló párt volt az, mely a függetlenségi törekvések igazi letéteményese és zászlóvivője volt. Ez lesz azután is a pártnak a kötelessége azok után a szomorú tapastalatok után, melyeket szerezhetett, a függetlenségi eszmét az országban ébren tartani, s a függetlenségi törekvéseknek igazságáról az ország közvéleményét meggyőzni. Mert a párt mindent elkövetett, hogy a dinasztia és a magyar nemzet törekvéseit összhangba hozza, s hogy igen gyakran ellentétes érdekeit kiegyenlítse. Ennek a bölcs higgadt és hazafias politikának szolgálatába elment a legvégső határig, sőt népszerűségét is kockára tette vele, hogy a századok óta tartó félreértések végleg elsimuljanak. Kossuth Ferencnek ezt a becsületes törekvést Bécsben nem méltányolták. Nem méltányolták a pártnak áldozatkészségét, mellyel ezt a politikát támogatta, azt az önzetlenségét, melyet nagyon nehéz körülmények között is tanúsított. Így aztán, most amikor a nemzet vágyai, jogos törekvései hajótörést szenvedtek, a pártnak nincs más választása mint ellenzékbe menni hacsak azt nem akarja, hogy árulója lehet a nemzetnek s ezzel önmaga ássa meg a maga sírját. Nem a mindenáron való ellenzékieskedés az, mit a pártnak akarnia kell. Hanem abban az esetben, ha a nemzet jogos kívánságai nem érvényesülnének, nem tehet egyebet mint azt, hogy ellenzékbe lép a jövő alakulással szemben. Mert ahogy Kossuth Ferenc egyik most megjelent cikkében írta, a magyar alkotmány túlságos erőt biztosít a királynak a magyar nemzettel szemben, sőt minden erőt és hatalmat az ő kezébe tesz le. Nem lehet tehát csodálni, hogy a királyi akarattal szemben a Kossuth párt még erejének végső megfeszítésével nem tudta elveit megvalósítani. Nem marad számára egyéb hátra, mint az, hogy ellenzékbe menjen, s ily módon akadályozza meg a nemzetellenes törekvések diadalát. Az ellenzéki padokon kell erőt gyűjteni. Erőt adoz, hogy majdan ismét parlamenti számban megnövekedve hatalomban megújulva, elveit, melyeket soha egy pillanatra sem adott fel, s amelyektől soha egy pillanatra sem távolodott el, diadalra juttathassa. Erre a célra pedig az szükséges elsősorban, hogy ő maga is tisztán és hamisítatlanul megőrizze ősi elveit. Azután pedig az, hogy ezeket az elveket az egész nemzetben ébren tartsa. Ily módon a párt nem csak azt fogja elérni tudni, hogy eddigi kerületeit is megtarthatja, hanem azt is, hogy az eddigiekhez újakat hódít. De a Kossuth-párt hivatása nem lehet vad ellenzékieskedés. Nem lehet az, hogy csak rombolni akarjon, hanem teremteni kell. Ahogy eddig még kormányon volt, politikája produktív politika volt, az ellenzéki padokon sem fog másra törekedni, mint arra, hogy egy egészséges, igaz, megvalósítható függetlenségi ideált tűzzön zászlójára. És ebben látjuk mi, mai nehéz és szomorú időkben a Kossuth párt igazi nemzeti hivatását jövőjét, s népszerűségének és hatalmának és befolyásának titkát. Harc a Vera Violetta körül. A múlt heti városi közgyűlésen kitört, sajnálatosan éles személyi harc szinte kényszerít arra, hogy a kérdés érdeméhez pár szóval hozzászóljak. Minden félreértés kikerülése végett kijelentem először, hogy írásomban a lehetőségig tárgyilagos akarok lenni s ezért féltő gonddal kerülök mindent, mi bárkinek féltékenységét is sérthetné s ezáltal az ügyet még jobban elmérgesíthetné, mert kizárólagos célom a kölcsönös megértést s ezúton a közjót szolgálni; másodszor: hozzászólásomban — kérem — ne lássa senki a szűklátkörű ember prüdériáját, ki a modern színházat vérszegény, iskolai drámák otthonává akarja avatni. Ezek után rátérek a dolgomra. Szerény véleményen szerint az a kő, melyet Steiner Jákó dr. bizottsági tag úr dobott a vízbe, semmiesetre sem vert volna oly nagy hullámokat, ha erre a feltételek rég készen nem állottak volna. Városunkban egy sajnálatos felfogás uralkodik. A legkülönbözőbb intéző és vezetőkörökhöz közel álló helyről számtalanszor hallottam régebben is, újabban is azt a felfogást, hogy bármiféle ferde helyzetnek, félszeg állapotnak hírlapi úton való szellőztetése sohasem vezet az óhajtott eredményre, sőt ellenhatást szül, dacot provokál. Nem tudom teljes biztossággal megállapítani a felfogás alaposságát, de a tények igazolni látszanak ezt az állítást. Ez az úgynevezett »csak azért« is politika, mely aztán nem egyszer Arany János »éji bogarának« sorsára juttatja e politika hirdetőit és kultiválóit. Bizonyítékok a régi és új regime korából bőven állanak rendelkezésemre, de felemlítésüktől a fennebb említett személyes tekintetekből tartózkodom. Lássunk tisztán. Tudom én jól, hogy a mai sajtó egy része nem érdemel feltétlen tiszteletet. De viszont konstatálom azt is, hogy a komoly sajtónak, komoly kérdésben hangoztatott komoly véleménye épen az intéző körök sikeres munkája érdekében feltétlenül figyelemre, higgadt megfontolásra érdemes. Az újságokat elvégre nem csupa tudatlan, hiányos műveltségű, krakéler hajlamú akarnokok írják, hanem akárhányszor, főleg Fehérvárott olyan emberek, ki a szó legszorosabb értelmében a város társadalmának ütőerén tartják kezüket, kik éppen ezért meghallgatásra érdemesek akkor, midőn komoly jóakarattal szavukat felemelik. Felemlítem pedig ezt a tényt azért, mert épen a szóban forgó színházi ellenőrző bizottság volt hosszabb idő óta az a fórum, mely felé nem egyszer hangzott a helybeli sajtó komoly, kérő, figyelmeztető szava a szinte hozott darabok szigorúbb ellenőrző érdekében — sajnos eredménytelenül. Egy kis jóakaratú figyelem a sajtó iránt, a bizottság részéről egyenesen kizárta volna azt a múlt heti kínos közgyűlési jeleneteket. Ám a válasz minden panaszra, minden méltó, jogos felháborodásra, mely a finomabb ízlésű közönség részéről a sajtóban elhangzott, az volt, hogy »a színházi ellenőrző bizottság a színigazgatóval szemben semmit sem tehet, mert a szabályzatban a fehérvári színházban minden darab előadható, amely a budapesti kőszínházakban színre kerül.« A szabályzatot, illetőleg szerződést nem ismerem s eszem ágában sincs kételkedni abban, hogy abban ez a pont tényleg benne van. De legyen szabad azon véleményemnek kifejezést adnom, hogy ez a pont, míg egyrészről nem lehet az a sánc, mely mögé a színházi ellenőrző bizottság a sajtó támadása, a közvélemény felháborodása esetén mindenkor visszavonulhat, másrészt oly kölönc sem, mely a bizottság működését a színigazgatóval szemben teljesen megbénítaná, s így címét üres frázissá, szerepét, hivatását illuzóriussá tenné. Lássuk az utóbbi pontot, mely kellő világításba helyezve az előbbire is válasz gyanánt szolgál. A színház a város, tehát az adófizető polgárok tulajdona. A színtársulatot a város, tehát az adófizető polgárok szubvencionálják. Engedelmet kérek, nem tudom elképzelni, hogy e két tény alapján a színházi ellenőrző bizottság, hátamögött a város közvéleményével, komoly lapjaival, főleg pedig közgyűlésével, kezében a város szerződéskötési jogával úgy ne beszélhetne a legbakafántosabb színigazgatóval is, ahogy akar. Elmondok itt egy tényt. Micsei társulata 1904-ben szinre hozta a »Fecskefészek«-et. Egyik