Székesfejérvár, 1875 (5. évfolyam, 1-104. szám)

1875-01-13 / 4. szám

F 1 házhoz hordással vagy postán küldve : Egy évre........................................6 frt. — kr. Fél évre.........................................3 frt. — kr. Negyed évre...................................1 frt. 50 kr. Hird.etm.Gny . a bélyegdíjon felül, minden három hasábos petitsor. Megrendelőinktől 6 — nem megrendelőinktől 8 krért k igtattatik be.­­- ------------------------------------------------------­K­ÖZLÖNYE. Megjelen minden szerdán és szombaton. 4. szám. A lap szellemi részét illető közlemények a Székes-­­ fejérvári szerkesztőségének (Széchenyi-utcza 5-ik sz.)­­ czimzendők;—a lap ára, hirdetmények és a hirdetmé­nyi dijak Klökner Péter kiadó könyvkereskedésében vétetnek fel. — Nyilttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el.­­ Kéziratok nem küldetnek vissza. ..­­____ ______­­ _______ . 1875. január 13-án. V. évi folyam. TÁRSADALMI HETILAP. A városi és isuei Misái, práasán­-eulet, iskolatanács, s a tanítók és kösségi jegyzők sóletének Irodalmunk a múlt élben. Meglehet, hogy sokan furcsának tekintik azt, miszerint mi megyénk és városunk irodalmáról be­szélünk, sőt talán kérdik is vájjon hogyan lehet egy ily kis város irodalmáról még szólni is, annál in­kább írni? ellenkező nézetben vagyunk, mi azt hisszük igenis lehet írni és beszélni irodalmunkról, mert ha nincs is oly nagy terjedelmű, oly szaksze­rű , a mivelt kor oly magas színvonalon álló iro­dalmunk, művekkel fővárosunk vagy nagyobb váro­saink bírnak, de azért nálunk is van irodalmi mű­ködés, mi is miveljük hazai irodalmunkat, mely ha csekélyebb, nem oly becses is — mint másoké — de előttünk mégis kedves, mégis értékes, mert miénk. Igen mi is szólhatunk irodalmi életünkről, mert volt és van irodalmunk, melynek egy évi állapotáról önérzettel emlékezhetünk meg. A múlt évi irodalmi állapot meddőnek épen nem mondható, mert részint városunkban, részint városi vagy megyei erőktől a fővárosban vagy másutt nagyobb becsű irodalmi termékek jelentek meg vagy rendeztettek sajtó alá. Az elsőkről nemcsak a hely­beli sajtó, de a fővárosi sajtó is méltatással emlé­kezett meg. A súlyos anyagi viszonyok, melyek ránk nehe­zedtek ugyan nagyobb irodalmi működések folyását megakaszták és sok tekintetben megbéníták, de azért —­épen ezen szomorú viszonyok közt kifejlett iro­dalmi haladásunkról csak méltánylólag emlékezhe­tünk meg. Hiányokat, hibákat eleget jegyezhetnék fel, de itt sem annyira a működő erők műveiről, melyek­nek kritikai méltatása azok megjelenésével felhoza­tott,­­s azokról itt részletesen nem szólunk, hanem inkább városunk oly irodalmilag képzett erőiről, kik tehetségök daczára elfecsérelve idejüket, komolyabb s maradandó becsü művek létrehozásában nem mű­ködtek közre — emelhetnők megrovó szavainkat fel. Városunk s megyénkben mind az újabb nemze­dék, mind a veterán irók ellen van kifogásunk, s tehető ellenök észrevétel. Az újabb nemzedék, te­­hetségesk tagjai, nem tudni mi okból helyi irodal­munk gyarapításához épen nem járultak, közönynyel nézték a világ folyását, mintha semmi sem tenne rájok hatást s mintha a tehetség, melylyel a gond­viselés megáldotta pazarul őket, csak azért volna, hogy mint az égő gyertyát véka alá rejtsék! Tegyen kiki tehetsége szerint, hozza meg áldo­zatát a hazai irodalom oltárára, de legyen ezen ál­dozat olyan, mely méltó az oltárhoz. Ezt ajánljuk tehetséges­ ifjaink figyelmébe. — Meglehet, hogy if­júságunk ily hanyag visszavonulását talán egy ifjú­sági kör hiányának kell tulajdonítanunk, melynek czélja lenne az ifjúságot egy közös irodalmi körben összpontosítani. Hasonló irányú és jellegű kör már 1872. évben inditványoztatott, sőt gyűlések is tar­tattak annak megalakítása végett, azonban, mind­annyi sok szép eszme ez is a megalakulás küszöbén elenyészett, nyomtalanul eltűnt s most még emléke is alig maradt fen. Ennyit akartunk egyelőre az ifjúságnak az iro­dalom iránti részvétlenségéről szólani, most veterán íróinkról említünk néhány szót fel. Mindenesetre a szép példával nekik kellene előrehaladni, oktatva kimutatni az utat, hogy melyik vezet czélhoz, figyel­meztetni a tévedőt, megróni a vétkezőt. Azonban itt sem tapasztaltuk a kellő erélyt s a kellő munkaked­vet. Néhányan ugyan folytatták a működést s hasz­nos irányban tevékenységet fejtettek ki, de egy nagy rész visszavonult, s előhaladt korát említve egészen lelépett a térről, hogy másoknak adjon helyet. Ez téves nézet. Működni kell addig, mig csak erőnk engedi, s tenni addig, mig csak bírjuk — hasznosat a haza s a hazai irodalom javára. Visszalépni nem lehet, nem szabad a munkától—e téren még a tisztes agg fő sem vonulhat vissza, mert ha valaha, úgy most is áll: „a haza mindenekelőtt.“ Ezen műkö­désnek pedig a haza javára kell történnie. Régi irodalmi erőink főhibájául róható még az fel, hogy hosszas és hasznos működésük eredményét fiókjaikban őrzik, műveik összegyűjtött kiadásával késnek. Holott ezen művekkel nagy szolgálatot ten­nének nekünk, mert míg egyrészről a hosszas mű­ködés­i szorgalom eredményét tisztelhetnék bennük, másrészről közönségünk szellemi érveinek gyönyörére szolgálnának. Mielőbb elvárjuk tehát, hogy városunk régibb irodalmi bajnokai nem késnek eddigi szellemi termékeiket sajtó alá bocsátani, hogy azok városunk büszkeségére közkézen forgó irodalmi kincseink le­hessenek. — Imént röviden felemlítvén azon hibákat és hiányokat, melyeket múlt év leforgása alatt me­gyénk s városunk irodalmi életében tapasztaltunk, s csekély erőnkhöz képest észrevételeinket, néze­teinket csatoltuk azok javítása iránt, most már rész­­letenként kiemeljük azon főbb pontokat s irodalmi ágakat, melyeken haladást vettünk észre, vagy me­lyek különösen felemlítésre méltók. A szépirodalom terén különösen felemlítjük egy régi irodalmi erőnk Boross Mihály, kitűnő né­pies írónk összes műveinek szándékolt teljes kiadá­sát, melyek közöl már 3 kötet Franklin társulatnál a fővárosban meg is jelent; mindenesetre ez nagy nyereség nemcsak városi, de hazai irodalmunkra is. — A szépirodalom terén megemlítjük, hogy a múlt év végén kerültek sajtó alá városunkban Udvar­dy Géza tehetséges költőnk művei, mely költőt ihlett­ TÁRCSA, Egy k­a­c­­­é­r. — Beszély. — (Folytatás.) — Annak már úgy kell lennie — e férjem leend — e nevét, vagyonát áldozza nekem, mig én helyette kezemet nyújtom, — de szivem az öné marad! — Ez alatt a zene hangzott, a táncz folyt és mig Aladár kastélya virágházában a legszebb csokrot kötteté és folytom gyorsaságra készteté az e végre álmából fel­vert kertészét, — addig Radó látszólag mulatva és mu­lattatva, éber figyelemmel kiséré Emerence kaczérságát. — A táncz bevégződött és a hölgyek helyeikre vezettetve, Emerence is előbbi helyéhez ért, érdekes lovagjával, ki — miután annak többszöri kérésére Emerence vá­laszoló , ott leszek a mondott helyen — s magányosan találand­ón — magát meghajtva távozott, a terem kö­zepébe Aladárral találkozott, ki sugárzó arczczal egy valóban gyönyörű virágbokrétával, sietett, — hü-----­mátkájához, — mig Radó, ki e perczben éppem Eme­rence mögött állott, fenhangon 8 hangsulylyal mondá: Én is ott leszek,— egy urfihoz — kivel midőn Eme­rence hátra fordult, kezet fogni látta, az előtte rej­télyes, de még sem érdeknélküli ellenét. A tánczvigalom végére járt — a csillárok gyertyái szemlátomást fogytak s itt ott ki is aludtak már. — 4 óra volt, odakünn szürkült, azaz ébredt a fiatal nap, mig az utczák némaságát egy-egy fogat robaja verte fel. — Emerence és társasága is elmenni készült és ugyanaz hanyag elegantiával Aladár karjaira támasz­kodva hagyá el a termet, az ajtó közt álló tisztek köszöntéseit hidegen, a többi urakéit pedig nyájas mo­­solylyal viszonozva. — Mig igy a boldog Aladár ma­gában gondoló: „Radó mégis csalatkozik és elfogult­ságában rémet látott“ — imádott kedvesét kivezetve Radóra egy diadalmas pillantást vetvén az ajtón tá­vozott, addig Radó komolyan nézett utánna, s igy sóhajtozott: „Szegény Aladár! — E kaczér áldozata légy? nem! azt nem engedem. II. A havakká forrott hetek rohanva siettek, romboló árként az idő tengerébe, a múlandóságba!—Az ősz hüsen fujdogáló szeleivel is beköszönte már és sárga leveleivel hinté be a fakóvá vált füvesek, rétek és erdők pázsitjait, sőt már a szőlő a bőségszarujával kedveskedő időszaknak ezen varázs nedvet adó gyü­mölcse és eltűnt, elhagyva a hegyoldalakat kedvesen díszítő tökést és megfosztatván kínálkozó testétől, folyó rubin vagy tapasra vált vérét, vagy vasabroncsos hor­dókba ömletve, hol az forrásában kiüzé azt, mi benne nemtelen! — A mint az idő lágyságával az esték ked­vességüket is elveszték, és úgy veszté Aladár bará­tunk is jókedvét és miként az égboltozatot az őszi kigőzölgések szülte fellegek homály­osítják, úgy látszik Aladár homlokát is ellepni a szív, vagy kedély mély­ségeiből felszálló komolyság fellegárnyéka, mégpedig annyira, hogy csak ritkán viditá fel azt egy-egy mosoly, mint a leáldozásában felhőkön áttörő napsugára, a kétes homályba burkolt vidéket! — Szegény Aladár e komoly, bús, mert belátni kénytelen, mikép alig fogja fellelni álmodott boldogságát ott, hol azt kérése! hol azt feltalálhatni leghőbb vágyainak egyike! Radónak igaza van, Emerence egy kaczér, ki szerelmet szín­lelve játszik tárt szivével, s még boldogságról suttog­nak corál ajkai, s még szemei elbájoló kifejezéssel élesztenek forró vágyakat tetszelgése áldozatának, hevült keblében, ugyanazon szemek másfelé is lövellik röp­­döső szikráikat, mint a fürge fecskék a menyezet mély azúrjában, gyors szárnyaikkal evezve surrannak ide s tova, kékfekete színükben csillogva, s szerelmessen csiribülve saját és idegen szárnyas lakók fészkeik közül.— „­ Emerence, Emerence!“ Egy sóhajtozék folyton Aladár, ha gondolatokba merülten magába tért, „te lennél a sorstól bukásomra rendelve? Pedig sze­retem az örülésig! szeretem! és ha elveszíteném, ez halálom volna!“ — Ő magába zárt kezdő lenni és az egyetlen kivel őszintén és nyíltan szállott, ki előtt feltárva szivét, Radó vala. — Radó ilyenkor higgadt komolyságával emlékezteté a férfiasságra és a szük­séges büszkeség fenntartására. — Mig a dolgok a vá­rosban és Aladár kastélyában igy folytak, azalatt

Next