Székesfejérvár, 1875 (5. évfolyam, 1-104. szám)
1875-01-13 / 4. szám
F 1 házhoz hordással vagy postán küldve : Egy évre........................................6 frt. — kr. Fél évre.........................................3 frt. — kr. Negyed évre...................................1 frt. 50 kr. Hird.etm.Gny . a bélyegdíjon felül, minden három hasábos petitsor. Megrendelőinktől 6 — nem megrendelőinktől 8 krért k igtattatik be.- ------------------------------------------------------KÖZLÖNYE. Megjelen minden szerdán és szombaton. 4. szám. A lap szellemi részét illető közlemények a Székes- fejérvári szerkesztőségének (Széchenyi-utcza 5-ik sz.) czimzendők;—a lap ára, hirdetmények és a hirdetményi dijak Klökner Péter kiadó könyvkereskedésében vétetnek fel. — Nyilttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok nem küldetnek vissza. ..____ ______ _______ . 1875. január 13-án. V. évi folyam. TÁRSADALMI HETILAP. A városi és isuei Misái, práasán-eulet, iskolatanács, s a tanítók és kösségi jegyzők sóletének Irodalmunk a múlt élben. Meglehet, hogy sokan furcsának tekintik azt, miszerint mi megyénk és városunk irodalmáról beszélünk, sőt talán kérdik is vájjon hogyan lehet egy ily kis város irodalmáról még szólni is, annál inkább írni? ellenkező nézetben vagyunk, mi azt hisszük igenis lehet írni és beszélni irodalmunkról, mert ha nincs is oly nagy terjedelmű, oly szakszerű , a mivelt kor oly magas színvonalon álló irodalmunk, művekkel fővárosunk vagy nagyobb városaink bírnak, de azért nálunk is van irodalmi működés, mi is miveljük hazai irodalmunkat, mely ha csekélyebb, nem oly becses is — mint másoké — de előttünk mégis kedves, mégis értékes, mert miénk. Igen mi is szólhatunk irodalmi életünkről, mert volt és van irodalmunk, melynek egy évi állapotáról önérzettel emlékezhetünk meg. A múlt évi irodalmi állapot meddőnek épen nem mondható, mert részint városunkban, részint városi vagy megyei erőktől a fővárosban vagy másutt nagyobb becsű irodalmi termékek jelentek meg vagy rendeztettek sajtó alá. Az elsőkről nemcsak a helybeli sajtó, de a fővárosi sajtó is méltatással emlékezett meg. A súlyos anyagi viszonyok, melyek ránk nehezedtek ugyan nagyobb irodalmi működések folyását megakaszták és sok tekintetben megbéníták, de azért —épen ezen szomorú viszonyok közt kifejlett irodalmi haladásunkról csak méltánylólag emlékezhetünk meg. Hiányokat, hibákat eleget jegyezhetnék fel, de itt sem annyira a működő erők műveiről, melyeknek kritikai méltatása azok megjelenésével felhozatott,s azokról itt részletesen nem szólunk, hanem inkább városunk oly irodalmilag képzett erőiről, kik tehetségök daczára elfecsérelve idejüket, komolyabb s maradandó becsü művek létrehozásában nem működtek közre — emelhetnők megrovó szavainkat fel. Városunk s megyénkben mind az újabb nemzedék, mind a veterán irók ellen van kifogásunk, s tehető ellenök észrevétel. Az újabb nemzedék, tehetségesk tagjai, nem tudni mi okból helyi irodalmunk gyarapításához épen nem járultak, közönynyel nézték a világ folyását, mintha semmi sem tenne rájok hatást s mintha a tehetség, melylyel a gondviselés megáldotta pazarul őket, csak azért volna, hogy mint az égő gyertyát véka alá rejtsék! Tegyen kiki tehetsége szerint, hozza meg áldozatát a hazai irodalom oltárára, de legyen ezen áldozat olyan, mely méltó az oltárhoz. Ezt ajánljuk tehetséges ifjaink figyelmébe. — Meglehet, hogy ifjúságunk ily hanyag visszavonulását talán egy ifjúsági kör hiányának kell tulajdonítanunk, melynek czélja lenne az ifjúságot egy közös irodalmi körben összpontosítani. Hasonló irányú és jellegű kör már 1872. évben inditványoztatott, sőt gyűlések is tartattak annak megalakítása végett, azonban, mindannyi sok szép eszme ez is a megalakulás küszöbén elenyészett, nyomtalanul eltűnt s most még emléke is alig maradt fen. Ennyit akartunk egyelőre az ifjúságnak az irodalom iránti részvétlenségéről szólani, most veterán íróinkról említünk néhány szót fel. Mindenesetre a szép példával nekik kellene előrehaladni, oktatva kimutatni az utat, hogy melyik vezet czélhoz, figyelmeztetni a tévedőt, megróni a vétkezőt. Azonban itt sem tapasztaltuk a kellő erélyt s a kellő munkakedvet. Néhányan ugyan folytatták a működést s hasznos irányban tevékenységet fejtettek ki, de egy nagy rész visszavonult, s előhaladt korát említve egészen lelépett a térről, hogy másoknak adjon helyet. Ez téves nézet. Működni kell addig, mig csak erőnk engedi, s tenni addig, mig csak bírjuk — hasznosat a haza s a hazai irodalom javára. Visszalépni nem lehet, nem szabad a munkától—e téren még a tisztes agg fő sem vonulhat vissza, mert ha valaha, úgy most is áll: „a haza mindenekelőtt.“ Ezen működésnek pedig a haza javára kell történnie. Régi irodalmi erőink főhibájául róható még az fel, hogy hosszas és hasznos működésük eredményét fiókjaikban őrzik, műveik összegyűjtött kiadásával késnek. Holott ezen művekkel nagy szolgálatot tennének nekünk, mert míg egyrészről a hosszas működési szorgalom eredményét tisztelhetnék bennük, másrészről közönségünk szellemi érveinek gyönyörére szolgálnának. Mielőbb elvárjuk tehát, hogy városunk régibb irodalmi bajnokai nem késnek eddigi szellemi termékeiket sajtó alá bocsátani, hogy azok városunk büszkeségére közkézen forgó irodalmi kincseink lehessenek. — Imént röviden felemlítvén azon hibákat és hiányokat, melyeket múlt év leforgása alatt megyénk s városunk irodalmi életében tapasztaltunk, s csekély erőnkhöz képest észrevételeinket, nézeteinket csatoltuk azok javítása iránt, most már részletenként kiemeljük azon főbb pontokat s irodalmi ágakat, melyeken haladást vettünk észre, vagy melyek különösen felemlítésre méltók. A szépirodalom terén különösen felemlítjük egy régi irodalmi erőnk Boross Mihály, kitűnő népies írónk összes műveinek szándékolt teljes kiadását, melyek közöl már 3 kötet Franklin társulatnál a fővárosban meg is jelent; mindenesetre ez nagy nyereség nemcsak városi, de hazai irodalmunkra is. — A szépirodalom terén megemlítjük, hogy a múlt év végén kerültek sajtó alá városunkban Udvardy Géza tehetséges költőnk művei, mely költőt ihlett TÁRCSA, Egy kacér. — Beszély. — (Folytatás.) — Annak már úgy kell lennie — e férjem leend — e nevét, vagyonát áldozza nekem, mig én helyette kezemet nyújtom, — de szivem az öné marad! — Ez alatt a zene hangzott, a táncz folyt és mig Aladár kastélya virágházában a legszebb csokrot kötteté és folytom gyorsaságra készteté az e végre álmából felvert kertészét, — addig Radó látszólag mulatva és mulattatva, éber figyelemmel kiséré Emerence kaczérságát. — A táncz bevégződött és a hölgyek helyeikre vezettetve, Emerence is előbbi helyéhez ért, érdekes lovagjával, ki — miután annak többszöri kérésére Emerence válaszoló , ott leszek a mondott helyen — s magányosan találandón — magát meghajtva távozott, a terem közepébe Aladárral találkozott, ki sugárzó arczczal egy valóban gyönyörű virágbokrétával, sietett, — hü-----mátkájához, — mig Radó, ki e perczben éppem Emerence mögött állott, fenhangon 8 hangsulylyal mondá: Én is ott leszek,— egy urfihoz — kivel midőn Emerence hátra fordult, kezet fogni látta, az előtte rejtélyes, de még sem érdeknélküli ellenét. A tánczvigalom végére járt — a csillárok gyertyái szemlátomást fogytak s itt ott ki is aludtak már. — 4 óra volt, odakünn szürkült, azaz ébredt a fiatal nap, mig az utczák némaságát egy-egy fogat robaja verte fel. — Emerence és társasága is elmenni készült és ugyanaz hanyag elegantiával Aladár karjaira támaszkodva hagyá el a termet, az ajtó közt álló tisztek köszöntéseit hidegen, a többi urakéit pedig nyájas mosolylyal viszonozva. — Mig igy a boldog Aladár magában gondoló: „Radó mégis csalatkozik és elfogultságában rémet látott“ — imádott kedvesét kivezetve Radóra egy diadalmas pillantást vetvén az ajtón távozott, addig Radó komolyan nézett utánna, s igy sóhajtozott: „Szegény Aladár! — E kaczér áldozata légy? nem! azt nem engedem. II. A havakká forrott hetek rohanva siettek, romboló árként az idő tengerébe, a múlandóságba!—Az ősz hüsen fujdogáló szeleivel is beköszönte már és sárga leveleivel hinté be a fakóvá vált füvesek, rétek és erdők pázsitjait, sőt már a szőlő a bőségszarujával kedveskedő időszaknak ezen varázs nedvet adó gyümölcse és eltűnt, elhagyva a hegyoldalakat kedvesen díszítő tökést és megfosztatván kínálkozó testétől, folyó rubin vagy tapasra vált vérét, vagy vasabroncsos hordókba ömletve, hol az forrásában kiüzé azt, mi benne nemtelen! — A mint az idő lágyságával az esték kedvességüket is elveszték, és úgy veszté Aladár barátunk is jókedvét és miként az égboltozatot az őszi kigőzölgések szülte fellegek homályosítják, úgy látszik Aladár homlokát is ellepni a szív, vagy kedély mélységeiből felszálló komolyság fellegárnyéka, mégpedig annyira, hogy csak ritkán viditá fel azt egy-egy mosoly, mint a leáldozásában felhőkön áttörő napsugára, a kétes homályba burkolt vidéket! — Szegény Aladár e komoly, bús, mert belátni kénytelen, mikép alig fogja fellelni álmodott boldogságát ott, hol azt kérése! hol azt feltalálhatni leghőbb vágyainak egyike! Radónak igaza van, Emerence egy kaczér, ki szerelmet színlelve játszik tárt szivével, s még boldogságról suttognak corál ajkai, s még szemei elbájoló kifejezéssel élesztenek forró vágyakat tetszelgése áldozatának, hevült keblében, ugyanazon szemek másfelé is lövellik röpdöső szikráikat, mint a fürge fecskék a menyezet mély azúrjában, gyors szárnyaikkal evezve surrannak ide s tova, kékfekete színükben csillogva, s szerelmessen csiribülve saját és idegen szárnyas lakók fészkeik közül.— „ Emerence, Emerence!“ Egy sóhajtozék folyton Aladár, ha gondolatokba merülten magába tért, „te lennél a sorstól bukásomra rendelve? Pedig szeretem az örülésig! szeretem! és ha elveszíteném, ez halálom volna!“ — Ő magába zárt kezdő lenni és az egyetlen kivel őszintén és nyíltan szállott, ki előtt feltárva szivét, Radó vala. — Radó ilyenkor higgadt komolyságával emlékezteté a férfiasságra és a szükséges büszkeség fenntartására. — Mig a dolgok a városban és Aladár kastélyában igy folytak, azalatt